(10 szavas)
A múltunk olyan nekünk a megszületésben,
Mint alap? a házépítésben.
(3 soros-zárttükrős)
Az alapról is azt tudjuk, hogy van,
Nem látjuk, elbujt a föld-árokban?
Az alapról is azt tudjuk, hogy van.
Vajh? alapot ház alól ki lehet bontani?
Vajh? múltat életünkről le lehet csonkolni?
Vajh? ha nem lenne múlt, meg lehetne foganni?
(10 szavas)
A múltunk olyan nekünk a létünkben,
Mint házlét a malterben?
(3 soros-zárttükrős)
A malterról is, csak annyit tudunk, hogy van,
Nem látni ám, mert elbujt a téglasorban?
A malterról is, csak annyit tudunk, hogy van.
(Anaforás, belső rímes)
Vajon? a maltert onnan ki lehet szedni?
Vajon? ha megtennénk, összedőlne a ház?
Vajon? a múltat semmisé lehet tenni?
Vajon? ha lehetne, megszűnne életmáz?
Tagadni lehet a múltat nyilvánosan, mindenki szíve-joga,
De a lelkéből kitépni nem lehet, mert ledől az életháza!
A múltat úgy ítéld, hogy még lélekben is nagyon temethetetlen,
Többet nem gondolni rá jó-nagy marhaság, mert ez így lehetetlen.
Mégis nagyon sokan ?tagadják?, pedig ez kivitelezhetetlen.
Vecsés, 2018. november 8. ? Kustra Ferenc ? íródott; Alloiostrofikus versformában
A múltunk olyan nekünk a megszületésben,
Mint alap? a házépítésben.
(3 soros-zárttükrős)
Az alapról is azt tudjuk, hogy van,
Nem látjuk, elbujt a föld-árokban?
Az alapról is azt tudjuk, hogy van.
Vajh? alapot ház alól ki lehet bontani?
Vajh? múltat életünkről le lehet csonkolni?
Vajh? ha nem lenne múlt, meg lehetne foganni?
(10 szavas)
A múltunk olyan nekünk a létünkben,
Mint házlét a malterben?
(3 soros-zárttükrős)
A malterról is, csak annyit tudunk, hogy van,
Nem látni ám, mert elbujt a téglasorban?
A malterról is, csak annyit tudunk, hogy van.
(Anaforás, belső rímes)
Vajon? a maltert onnan ki lehet szedni?
Vajon? ha megtennénk, összedőlne a ház?
Vajon? a múltat semmisé lehet tenni?
Vajon? ha lehetne, megszűnne életmáz?
Tagadni lehet a múltat nyilvánosan, mindenki szíve-joga,
De a lelkéből kitépni nem lehet, mert ledől az életháza!
A múltat úgy ítéld, hogy még lélekben is nagyon temethetetlen,
Többet nem gondolni rá jó-nagy marhaság, mert ez így lehetetlen.
Mégis nagyon sokan ?tagadják?, pedig ez kivitelezhetetlen.
Vecsés, 2018. november 8. ? Kustra Ferenc ? íródott; Alloiostrofikus versformában
Szép énnekem cigánymagyarságom,
kérdezték hol laksz? - feleltem mindenhol
Igaz nincs hazám, enyém az egész világ.
Élek reszkető nyárfalevélben
izzadó tenyérben
bús aggodalomban.
Hiszek a ki nem mondott szóban
anyám is hitt
még mindig hiszek Don Quijote kardjában,
Dulcinea szépségében, Radnóti Miklós versében
...nem tudhatom.
Te sem tudod,
magad embernek valló kémiai massza,
ki vagyok, miért vagyok, minek vagyok,
merre mikor s miért indulok.
A reménységgel meg úgy vagyok,
hol Ő hagyott el engem,
hol én felejtettem.
Kartonpapír galacsinokkal gyújtottam fényt
husánggal vertek Krisztust belém
várták a titkot
a nyomor éhes gyomor
jaj, hess, hess.
Hogy a remény, hisz meleg lett, olyan meleg,
hogy ezrek, százezrek szívébe
új életet lehelt a sors,
ki vicsorogva vigyorgott,
metszőfogait láttam,
aztán ölelt édesen, ölt mérgesen,
zúgó harangokkal késhegyén táncolva
megint láttam.
Jaj mamo, jaj mamo bokháli sjom*
apám az anyámra nézett
Csöm, csöm, gyűrű arany gyűrű
magyar a cigányra nézett.
Két világ közt álltam kenyértelenül.
Most van kenyerem, de nincs apám se anyám
népem veszik a kerekerdő fái közt.
Latyakos hó íze egyre csak terjed,
beteg a leánygyermek.
Ne félj, szólt az öreg bölcs,
hamarosan tavasz lesz,
s talán a cigányok tavasza is.
Megbolondult a világ, megbomult*
garázdálkodik rajtunk
kolomppal díszített szeretetlenség,
vállat veregetve ráznak le magukról cigány
bőrbe bújt júdások.
Tán süket vagyok? Vagy csak érteni akarok
rühes, büdösmocskos, élősködő,
hazug, lusta - mondják a népre s közben
mosolyfényképüket újra megfestik maguknak.
Nincsen hazád meg házad sem.
Szent Sárától sem várhatsz vigaszt, pirkad
lámpást adott kezembe az Úr.
kérdezték hol laksz? - feleltem mindenhol
Igaz nincs hazám, enyém az egész világ.
Élek reszkető nyárfalevélben
izzadó tenyérben
bús aggodalomban.
Hiszek a ki nem mondott szóban
anyám is hitt
még mindig hiszek Don Quijote kardjában,
Dulcinea szépségében, Radnóti Miklós versében
...nem tudhatom.
Te sem tudod,
magad embernek valló kémiai massza,
ki vagyok, miért vagyok, minek vagyok,
merre mikor s miért indulok.
A reménységgel meg úgy vagyok,
hol Ő hagyott el engem,
hol én felejtettem.
Kartonpapír galacsinokkal gyújtottam fényt
husánggal vertek Krisztust belém
várták a titkot
a nyomor éhes gyomor
jaj, hess, hess.
Hogy a remény, hisz meleg lett, olyan meleg,
hogy ezrek, százezrek szívébe
új életet lehelt a sors,
ki vicsorogva vigyorgott,
metszőfogait láttam,
aztán ölelt édesen, ölt mérgesen,
zúgó harangokkal késhegyén táncolva
megint láttam.
Jaj mamo, jaj mamo bokháli sjom*
apám az anyámra nézett
Csöm, csöm, gyűrű arany gyűrű
magyar a cigányra nézett.
Két világ közt álltam kenyértelenül.
Most van kenyerem, de nincs apám se anyám
népem veszik a kerekerdő fái közt.
Latyakos hó íze egyre csak terjed,
beteg a leánygyermek.
Ne félj, szólt az öreg bölcs,
hamarosan tavasz lesz,
s talán a cigányok tavasza is.
Megbolondult a világ, megbomult*
garázdálkodik rajtunk
kolomppal díszített szeretetlenség,
vállat veregetve ráznak le magukról cigány
bőrbe bújt júdások.
Tán süket vagyok? Vagy csak érteni akarok
rühes, büdösmocskos, élősködő,
hazug, lusta - mondják a népre s közben
mosolyfényképüket újra megfestik maguknak.
Nincsen hazád meg házad sem.
Szent Sárától sem várhatsz vigaszt, pirkad
lámpást adott kezembe az Úr.
Miért van az, hogy az emberek nem látják
a csillagok fényét?
Kis tücsöknek hegedűjében rejtett
gyermekénekét,
miért nem hallják?
Anya miért nem szereti úgy gyermekét,
mint ahogy őt szerették?
Kósza gondolataim
nem érnek el még anyám házáig sem,
pedig már hétfő hajnal.
Így szeptember derekán
örülök a kis gyógyulásnak,
s az ezerízes éjszakának,
panaszkodva boldog vagyok.
Miért nem látják az ősz cifra palotáját?
Testvér sem keresi testvérét,
pedig az egy vérből való valóság
jogot formálhat a mának is.
Hisz tudatnak az legyen értelme,
majd létnek szépsége - nézd
a szeretet zászlót bontott!
S a világ pedig attól szép,
hogy mi vagyunk
benne.
a csillagok fényét?
Kis tücsöknek hegedűjében rejtett
gyermekénekét,
miért nem hallják?
Anya miért nem szereti úgy gyermekét,
mint ahogy őt szerették?
Kósza gondolataim
nem érnek el még anyám házáig sem,
pedig már hétfő hajnal.
Így szeptember derekán
örülök a kis gyógyulásnak,
s az ezerízes éjszakának,
panaszkodva boldog vagyok.
Miért nem látják az ősz cifra palotáját?
Testvér sem keresi testvérét,
pedig az egy vérből való valóság
jogot formálhat a mának is.
Hisz tudatnak az legyen értelme,
majd létnek szépsége - nézd
a szeretet zászlót bontott!
S a világ pedig attól szép,
hogy mi vagyunk
benne.
Száműzetésben, töretlen hittel fájok a fényben.
Anyám ízes mosolya hozott e világra.
Vicsorog a szél.
Télízű hóban s néma mélységekben
fürödni járok átokízű szóban.
Susog a szél.
Ezernyi korbácsütést viselve
SÍR AZ ÉG.
Lelkem álmában csillagos ösvény virágos rétjein
fel, s alá száll.
? Sehol egy gyűszűnyi haza... ?
Felnőtté vált gyermekek
elfeledett álmot kiáltanak.
Bolyongó árvaságunk
nem pihenhet a néma völgyben,
nem kiálthat ránk a csend.
A most ébredezőknek fejet hajt a föld jóslata.
Penészes falakon, hovatartozásos létünkön,
C betűs homlokunkon túl
? csak ember akarok maradni.
...
Szívem kivett egy szabadnapot.
A júdásképű aranytallérosokkal
számkivetettségem
már nem törődik.
Anyám ízes mosolya hozott e világra.
Vicsorog a szél.
Télízű hóban s néma mélységekben
fürödni járok átokízű szóban.
Susog a szél.
Ezernyi korbácsütést viselve
SÍR AZ ÉG.
Lelkem álmában csillagos ösvény virágos rétjein
fel, s alá száll.
? Sehol egy gyűszűnyi haza... ?
Felnőtté vált gyermekek
elfeledett álmot kiáltanak.
Bolyongó árvaságunk
nem pihenhet a néma völgyben,
nem kiálthat ránk a csend.
A most ébredezőknek fejet hajt a föld jóslata.
Penészes falakon, hovatartozásos létünkön,
C betűs homlokunkon túl
? csak ember akarok maradni.
...
Szívem kivett egy szabadnapot.
A júdásképű aranytallérosokkal
számkivetettségem
már nem törődik.
A Tarna-parton sétálok egymagamban,
Szívemben tombol, zúg a hóvihar!
Sóhajom száll fel a magas égre,
könnyezik szívem, s velem sír a táj.
Mert ez a cudar élet kemény, levadássza népem!
Ajándékcsókjában keserű a nyár.
Tarna partján sétálok bús magányomban
Ködös reggelen, hószínű bánatomban.
A világon nincs szebb az én magyar hazámnál!
S mit érek én költőként a Tarna parti tájakon.
A magas Mátrát nézem, s elvakít a hó.
Elmerengek múltunk szép emlékén,
Hol árván maradt, szél-tépett tanyákon
Cigányainkkal tanyáztam rég.
Tábortüzeinknél szép, barna lányok táncot jártak,
Hegedű és bőgő hangja bezengi a kies tájat.
S én sétálok egyedül a falum peremén.
ReménySzenvedés
Szívemben tombol, zúg a hóvihar!
Sóhajom száll fel a magas égre,
könnyezik szívem, s velem sír a táj.
Mert ez a cudar élet kemény, levadássza népem!
Ajándékcsókjában keserű a nyár.
Tarna partján sétálok bús magányomban
Ködös reggelen, hószínű bánatomban.
A világon nincs szebb az én magyar hazámnál!
S mit érek én költőként a Tarna parti tájakon.
A magas Mátrát nézem, s elvakít a hó.
Elmerengek múltunk szép emlékén,
Hol árván maradt, szél-tépett tanyákon
Cigányainkkal tanyáztam rég.
Tábortüzeinknél szép, barna lányok táncot jártak,
Hegedű és bőgő hangja bezengi a kies tájat.
S én sétálok egyedül a falum peremén.
ReménySzenvedés