Magányom, mit árnyék kísér!

Jeges hidegség tapizza lelkemet és tán’ gúzsbakötésként, az eszemet…
A szívem is érzi, hogy ez egy tendencia, hogy állhat ellent, emberfia?
Gyomromban érzem, az idegesség gyűlik, ez van, de ehhez fogam nem fűlik.

Esteledik és nézem, az alkony fénytelenné lesz, a bíborosodás meg szép lesz.
De magányomban nem tudom, mit tegyek, erős jeges tapizással, vajon mit kezdjek?
Ballagok hazafelé, bár nincs otthonom, idegesen kötözgetem gatyakorcom.

A fényszórót bekapcsolt autók rám vetik a fényt, én meg nem lelem az élet-eszményt.
Az esti sötétben a magány, mint egy árnyék kísér, tudtom nélkül, mint kisértet kísér.
Egyet tudok, ilyen trágya életből nincs kiút, mert ez csak egy trágya gyűjtő alagút.

Az utóbbi tíz évben volt sok, ki csak ámított és 38 poéta-társ, szó nélkül elhagyott.
A nálam tanulás javukat szolgálta, merthogy szolgálni a poéta feladata.
E papír nem bírja "írók" minősítését, majd megkapják az élet(!)… minősítését!

Vecsés, 2024. február 25. –Kustra Ferenc József- önéletrajzi írás, leoninusban.

Visszavágyom majd csendes kis falumba,
hol az esti szélben suttognak a fák,
s lombjai között sűrű fehérségben
akácvirág ontja bűvös illatát.

Visszavágyom majd nyári éjszakákon,
mikor kinyílnak majd a violák,
hisz az illatuk az orromban érzem,
s úgy bódítja fejem ez az illatár.

Nincs másik olyan hely ezen a földön,
ahol úgy érzem, hogy nem kell semmi más,
csak egy csöppnyi föld, mit magaménak érzek,
s hol felbolydult lelkem oltalmat talál.

Ismerek szinte minden egyes házat,
s oly fényben úszik a júniusi nyár,
mely beragyog mindent arany sugarával,
mikor beköszön ablakomon át.

Oly nehéz lesz majd messze menni innen,
visszahúz minden apró kis virág,
a madarak hangja, a tücskök cirpelése,
amely betölti csöppnyi kis szobám.

Mégis megyek. De kicsordul a könnyem,
hiszen itt marad az a kicsi ház,
melynek minden zuga emlékeket őriz,
megbújva szívem roskatag falán.

Csak egy darabot vihetnék magammal,
hogy ujjamon érezzem porlós állagát,
talán megnyugodnék, s nem jönnék már vissza,
hiszen már minden más lesz ezután.

Olyan jó, néha amikor végre
fáradtan hazamegyek,
az a csönd, ami engem vár otthon,
amikor megérkezem.

A pihenni térő napkorong fénye,
amely az ablakon át
beköszönöm nékem és búcsúzóul
fényével hinti szobám.

Meleg sugarát rám vetíti
s mikor az arcomhoz ér,
búcsúcsókot nyom homlokomra,
azután pihenni tér.

Pihennék én is szemem lehunyva,
az ágy már megvetve vár,
de nem tudok: hiszen hiányzik hangod,
s nélküled üres az ágy.

Tudod: mióta eljöttél hozzám
másképpen fest a világ!
Bármilyen nehéz is, karodba bújva
megnyugszom. S nem félek már.

Most messze vagy. S nélküled olyan
hideg a megvetett ágy.
Siess hát haza! Annyira várlak.
Nélküled üres a ház.

Ha kérdezik…
Ha kérdezik…
Mi köthet ma szíveket össze?
S mi nemesíthet életet?
Összetartás ereje, célja
századunkban ma mi lehet?
Egy szó a válasz: SZERETET!
Ha kérdezik…
Mi alapja közös hitünknek?
S együtt éneklés mért lehet?
Hisz különböző nézet, vallás…
Itt egység mégis hogy lehet?
Szívedből valld: kell szeretet!
Ha kérdezik…
Béke, boldogság, megértés
emberek közt ma hogy lehet?
S a családokban emberségre
hogy nevelhetünk gyermeket?
A jó példája Te legyél,
s a válaszod: kell szeretet!
Ha kérdezik…
Magyar népünket mi tartja, védi?
S hazánkért tenni mit lehet?
Milyen vonzás, erő kell ahhoz,
hogy megtartson egy nemzetet?
Két szó a válasz:
Isten-hit kell, és szeretet!

Ha kérdezik…
S Te kérdezed…
E szétzilált zűrös világban
EMBERNEK lenni hogy’ lehet?
A válaszod rá ne feledd:
- Isten-hit kell és szeretet!

Szép az őszi színvilág is de, szürkébe csendesül,
A vérző világ, az élőkkel ellehetetlenül…
Ki már elment, ott is marad, immár menthetetlenül.

A haldokló lélek egy lassan szunnyadó parázs,
Megjön halál… ami életkioltó és nem más.
Sírodon látom a szép krizantémok fájdalmát,
Én csak ülök, itt senki nem tudja akaratát…

Itt as sírkertben, sok borostyán átöleli fekhelyeket,
Lehet, hogy ők vigyáznak, őrzik a szépséges, holt lelkeket!

Ki meghalt, hiányzik, megsirattuk és eltemettük,
Sírjára, szép márvány síremléket, koszorút vettünk.
Elmúltak a régi évek, lassan mi is öregszünk…

Régen megholt, régi sírköve már, kissé töredezett,
Ismertem, a gazdája boldog is volt és lelkendezett,
De már nincs, lelke neki is elmúlásba feledkezett.

Elmúltak az évek, itt most bősz őszi szél, rohamoz, fúj,
Igyekszem, nem tudok ellenállni neki... kabátostul.
Arcomról csak nem mállik le a bánat…
Nézem a sírkerti meztelen fákat…
Árva a szívem, dobog, vágyik haza,
Lelkem, megnyugszik-e? Nem tudom, soha.

Vecsés, 2016. július 24. -Kustra Ferenc József