Aki tehetségét otthon ellen, idegen földekre pazarlá,
Méltóságra mehet, de a lelke... az soha nem lehet arannyá…
Aki tehetségét otthon ellen, idegen földekre pazarlá.

Oh, de múló a fényesség… az, minden ’balesetben’ szétoszlik,
Mély gyökeret nem hajt, véle enyész a neve is. Majd szétfoszlik…
Oh, de múló a fényesség… az, minden ’balesetben’ szétoszlik.

A haza oltárán örökön ragyog a nemes hazafiúi élet,
Mely fölszentelve magát, javára hevíti a hazafiúi létet…
A haza oltárán örökön ragyog a nemes hazafiúi élet.

A haza oltárán a nemes élet, örökkön világít, hevül,
Így szentelve magát, néki, az ő javára örök égbe lendül…
A haza oltárán a nemes élet, örökkön világít, hevül.

Aztán ha korodnak bölcsen igénylő nyelvén érdemed mégis alkonyodik,
Ne lépj hátra, de kettőztesd a maradék erődet, ne várd, hogy csontosodik…
Aztán ha korodnak, bölcset idéző nyelvén érdemed mégis alkonyodik,
Egy buzgóbb maradék, akkor áldja a hideg porodat! Bár már csontosodik…

Vecsés, 2022. október 24. – Kustra Ferenc József – íródott: Kisfaludy Károly: (1788 – 1830) azonos c. verse átirataként, az 1956 -s Forradalom és Szabadságharc emlékére…

Zümmög a rekkenő hőség
Rövidre zsugorodott árnyék
Meglapulva ásít
Függőlegesek tövében
És a közeli táj délibábja
Torkát köszörüli
Egy hűsítő imára.

Fuldokol mező-erdő-lélek.
Adatrekordot jegyeznek buzgón
Olvashatod a neten
Itt a földön ilyen is megterem.
Születőben van még
Több egyéb más
Csodás csapás
Észlelhető emberöltőn át
Eddig nem tapasztalt változás.

A Régiek megmondták
Más felé fordul a világ
De ki ad az agg károgása.
Haladni kell fejlődve
A mai korral előre
Tudományos ostorral
Az evolúció tetejére.
Alkotni Mű-remekeket
Nem mint a barlangi emberek.

Táguló légüres térben
Úszik a Föld a szemétben
S közben csapból folyik el a vére
Beton kerül amputált tüdejére.
Kórt fecskendez kapzsi módon
Ostobaság tüneteivel
A büszke bölcs-ő-ember.

Szemünk előtt haldoklik
Lendületes ütemben
A megsebzett Földelem.
A nemzedék ha elalszik
Elalél-szik-es talajon
Nézhet az űr-ablakon
Tudományát a zsebébe teheti
Nem lesz
Az ki dicsérgeti.

Itt az otthon, ez a haza
Itt volt az Éden maga
Valaha.

Hová fejlődik az ember agya....

Leszáll a köd
Mint Káin füstje
Tömörödik a házak közt
S a fákról csöpögve
Koppan
Az ereszre
A nyomasztó este.

Lámpák fénye
Kúszik az égre
S lent az aszfalt
Csillogva
Elveszik a közelségbe
Mint galaxis
Sötét gyűrűjében
A csillagok.

Gondolataim is
Cammognak ködlámpák
Fényében komótosan
Mert a következő
Mondatok
Kivilágítatlan szótagok
A hömpolygő füstös
Órában.

Óvatosan haladok
A szavak közt
Szlalomozok.

Didergő ősz-idő
Hömpölyög a házak között
A fecske régen elköltözött
Az ablakon bekobog
A hűvös eső
Csendesen pattog
A szemközti háztető.
A függő csatorna
Mint hatalmas trombita
Ontja a dallamot
Egy búcsú szólamot
Mert a nyár
Már elfolyott
Elvitte a folyó vize
Messzire
Délre
A másik féltekére
Hogy ott fesse az eget
Ultramarin s azúr kékre.

Lelkem még a nyárban
Lágy szellővel szárnyal
De lassan az ősz
Befogja pók-hálójával.

Az elárvult csigaház
Ropogva lapul
Egy luxus-divatjamúlt
Sáros cipőtalp alatt
És töredezett szimbiózisban
A száradás függvényével karöltve
Az enyészet aszfaltozott útjára
Lép.
Eddig tartott a lét.

Csigaházas korok rakódtak
Gyúródtak
Elvesztek
A taposó léptek alatt.

Vívmányok kitűzött célja
Mára már
Csak a jövőt zsugorítja!
Pedig ha...
Egyszerűen a természetben
A természettel
..áá......!?
Oda már nem tér vissza az ember!