Idő 
Értékelés 
Értékelés Fiatalon még nem számít semmi,
Akkor még érzed… tán’ vagy valaki.
Hatvan felett; Ajándék minden év
Most mentél nyugdíjba, még élvezed az életet
Pénzed kevés, a nyaralás már elveszett
Boltba még jársz bevásárolni, de válogatsz,
Kellene minőség, de az ár… mit nem támogatsz.
Jársz még volt barátokkal kirándulni
Szeretsz még havonta színházba járni,
De bizony lassan már nem lesz kivel,
Régiek hullanak, nagy számszerivel.
Ráérsz, még gusztálod a másik nemet,
De sajnálatos, hogy épp’ az élet, nemet
Mond olyan vágyakra, mik fiatalos tettek
Éltettek, s téged férfivé vagy nővé tettek,
Itt már gyorsan elmúlnak a hónapok,
Itt már az ifjúkori vágyaid múlandók!
Teletömnek gyógyszerrel és a nyugdíjadat
Majdnem csak arra költöd, rongálod májadat.
Van benne jó is, mert elmúltál hatvan éves
És így már kezdesz bölcs lenni, mint éltes.
Már jól látod a dolgokat, helyesen ítélsz,
De mit érsz vele, ha már nem lehetsz ítész…
Hetven felett; Ajándék minden hónap
Eddig legalább két sarokig, messzire láttál,
Már mostanra szemüveg kell, hogy kétháznyit lássál.
Még egyszer van, ki szervez osztály találkozót,
Gyereked elvisz, hogy ne add elő csoszogót.
Orvosnál találkozol, beszélgetsz korodbelikkel,
Így a legnagyobb téma, hogy hogyan állsz a gyógyszerekkel.
Láttok ám valakit, de ti őt nem ismeritek meg…
Majd odajön, köszön, ki… csodálkozva tudjátok meg.
Még te teszed ki a kukát az utcára és látod,
Érzed, megint eltelt egy hét… már szinte ezt várod…
Testedzésként néha még mész, sétálsz egyet,
De már csak ritkán, és nem nyersz versenyeket.
Valamit emeltek a nyugdíjadon,
De ez alig több mint vastag vérdíjon
Élni az életed és nélkülözni otthon
A meleget, mert fűtésed… hideg az otthon.
Még főzöl néha, de az ételt már el-elsózod,
Hogy a kutya egyen, neki mindet odadobod.
Újságot még járatsz párat, néha hátra nézel,
De mára már nincs értelme… tán’ közömbösséggel.
Még tartod magad, foglalkoztatnak a nagy dolgok.
Filozofálsz magadban, otthon… évek vonszoltok!
Kicsit még nosztalgiázol, hogy voltak a szerelmek,
De már nagyon nehezen jutnak eszedbe… részletek.
Nyolcvan felett; Ajándék minden hét
Bizony már nem vágyódsz színházba,
Sőt, pénzhiány kiölte vágyadba
Kezdesz általában rosszul emlékezni
És mindazt, amit a boltba akarsz venni
Jobb, ha nyomtatod és elteszed,
Mert idő… úton elfelejted,
S ha állsz a pult előtt és nézel,
Vennél… itt kiderül, nem emlékszel.
Újságok már nagyon nem érdekelnek,
S benne a mocskos politikai vetületek.
Még gondolsz a Balatoni nyaralásokra,
De oda már el nem jutsz, hagyod másokra.
Iskolatársakat, barátokat már nem ismered meg
Tönkre mentek, úgy néznek ki, mint sok beteges öreg.
Már nem is nézel hátra, emlékeid elhamvadnak,
Erőlködsz, hogy emlékezz, de agysejtjeid lankadnak.
Eszedbe jutna, milyen fiatalkori nagy tetteid voltak,
Szerelmek, csínytevések, de agyad szerint ezek már holtak
És hiába erőlködsz, nevek már csak nem jutnak eszedbe,
A szerelmek, barátok arca elvész: múlt évtizedekbe.
Kilencven felett; Ajándék minden nap
Itt összes, minden bajod előjön
Már csak szárazság van a bőrödön.
Nincs már hamud se, de azt mamunak
Mondod, már nem tudod, ki a nagyurak.
Már csak örülsz, hogy lyuk van a fenekeden…
Elmélkedsz eszedbe nem jutó emlékeken…
Alig látsz már, erős a szemüveged
De még a regényolvasást erőlteted.
Már bizony, lassan nem érdekel semmi.
Nem vagy unott, de a legjobb jót aludni.
Már nem emlékszel a fiatalkori osztálytársakra
És a szerelmeidre, a barátokra, munkatársakra.
Indián táborban úgy hívnának: „öreg trotty”…
Nevedet koroddal megszolgáltad, mint öreg ponty.
Vigyáznod kell, el ne ess, mert felállni
Bizony nagydolog, már nem akármi.
Orvoshoz sem mész már, ki kell hívni,
Persze ha van lehetőség finanszírozni.
Már azt sem veszed észre, ha kihűl a vacsorád,
Rád már bizony nem várnak gyertyafényes nagy zabák.
Mondják, mindent rágjál meg ötvenszer.
Fogad nincs, ínyed fáj, csak nyelsz tízszer.
Van már dédunokád is, de ő más kor, gyermek,
Ő nem látogat, ő már más… egymástól messze estek.
Elfutottak éveid, érvénybe lép a régmúlt,
Igazságok, hazugságok, remények… mind elmúlt.
Száz év felett; Ajándék minden óra
Már nem teszel semmit,
Már nem keresel fel senkit,
Már nem mész sehová
Már nem mész, nincs hová.
Már nem olvasol, már nem látsz rendesen,
Család ad enni, ha van neked. Kedvesen
Rád mosolyognak, nézed… süketülsz, hangosan
Szólnak, de már nem hallod, rád hagyják pajkosan.
Ülsz, a szakad huzatú fotelben, nézed a TV-t,
De már nem látod, nem érted a lényegét.
Fogad nincs, ínyed rágod, már csak mammoghatsz…
Elmúlt, nincs partner, kit nagyon megmammogtatsz…
Szép vagy csúnya életed volt, mit számít,
Már nem is emlékszel, sors már nem ámít.
Harminc év múlva már senki nem fog emlékezni rád,
Még akkor se, ha nagy-dolgot műveltél, ha volt csodád…
Sudár fa, bír mindent, napsütést és vihart,
De öregszik és lassan levelet sem hajt.
Később már ágai letörnek, odvas lesz belseje,
Rászáll egy fekete varjú és ledől a semmibe…
Szerencsés vagy, ha nem is tudod meg, hogy
Eljött a vég, hogy nincs tovább, élet elfogy…
Vecsés, 2012. február 5. – Kustra Ferenc József
Akkor még érzed… tán’ vagy valaki.
Hatvan felett; Ajándék minden év
Most mentél nyugdíjba, még élvezed az életet
Pénzed kevés, a nyaralás már elveszett
Boltba még jársz bevásárolni, de válogatsz,
Kellene minőség, de az ár… mit nem támogatsz.
Jársz még volt barátokkal kirándulni
Szeretsz még havonta színházba járni,
De bizony lassan már nem lesz kivel,
Régiek hullanak, nagy számszerivel.
Ráérsz, még gusztálod a másik nemet,
De sajnálatos, hogy épp’ az élet, nemet
Mond olyan vágyakra, mik fiatalos tettek
Éltettek, s téged férfivé vagy nővé tettek,
Itt már gyorsan elmúlnak a hónapok,
Itt már az ifjúkori vágyaid múlandók!
Teletömnek gyógyszerrel és a nyugdíjadat
Majdnem csak arra költöd, rongálod májadat.
Van benne jó is, mert elmúltál hatvan éves
És így már kezdesz bölcs lenni, mint éltes.
Már jól látod a dolgokat, helyesen ítélsz,
De mit érsz vele, ha már nem lehetsz ítész…
Hetven felett; Ajándék minden hónap
Eddig legalább két sarokig, messzire láttál,
Már mostanra szemüveg kell, hogy kétháznyit lássál.
Még egyszer van, ki szervez osztály találkozót,
Gyereked elvisz, hogy ne add elő csoszogót.
Orvosnál találkozol, beszélgetsz korodbelikkel,
Így a legnagyobb téma, hogy hogyan állsz a gyógyszerekkel.
Láttok ám valakit, de ti őt nem ismeritek meg…
Majd odajön, köszön, ki… csodálkozva tudjátok meg.
Még te teszed ki a kukát az utcára és látod,
Érzed, megint eltelt egy hét… már szinte ezt várod…
Testedzésként néha még mész, sétálsz egyet,
De már csak ritkán, és nem nyersz versenyeket.
Valamit emeltek a nyugdíjadon,
De ez alig több mint vastag vérdíjon
Élni az életed és nélkülözni otthon
A meleget, mert fűtésed… hideg az otthon.
Még főzöl néha, de az ételt már el-elsózod,
Hogy a kutya egyen, neki mindet odadobod.
Újságot még járatsz párat, néha hátra nézel,
De mára már nincs értelme… tán’ közömbösséggel.
Még tartod magad, foglalkoztatnak a nagy dolgok.
Filozofálsz magadban, otthon… évek vonszoltok!
Kicsit még nosztalgiázol, hogy voltak a szerelmek,
De már nagyon nehezen jutnak eszedbe… részletek.
Nyolcvan felett; Ajándék minden hét
Bizony már nem vágyódsz színházba,
Sőt, pénzhiány kiölte vágyadba
Kezdesz általában rosszul emlékezni
És mindazt, amit a boltba akarsz venni
Jobb, ha nyomtatod és elteszed,
Mert idő… úton elfelejted,
S ha állsz a pult előtt és nézel,
Vennél… itt kiderül, nem emlékszel.
Újságok már nagyon nem érdekelnek,
S benne a mocskos politikai vetületek.
Még gondolsz a Balatoni nyaralásokra,
De oda már el nem jutsz, hagyod másokra.
Iskolatársakat, barátokat már nem ismered meg
Tönkre mentek, úgy néznek ki, mint sok beteges öreg.
Már nem is nézel hátra, emlékeid elhamvadnak,
Erőlködsz, hogy emlékezz, de agysejtjeid lankadnak.
Eszedbe jutna, milyen fiatalkori nagy tetteid voltak,
Szerelmek, csínytevések, de agyad szerint ezek már holtak
És hiába erőlködsz, nevek már csak nem jutnak eszedbe,
A szerelmek, barátok arca elvész: múlt évtizedekbe.
Kilencven felett; Ajándék minden nap
Itt összes, minden bajod előjön
Már csak szárazság van a bőrödön.
Nincs már hamud se, de azt mamunak
Mondod, már nem tudod, ki a nagyurak.
Már csak örülsz, hogy lyuk van a fenekeden…
Elmélkedsz eszedbe nem jutó emlékeken…
Alig látsz már, erős a szemüveged
De még a regényolvasást erőlteted.
Már bizony, lassan nem érdekel semmi.
Nem vagy unott, de a legjobb jót aludni.
Már nem emlékszel a fiatalkori osztálytársakra
És a szerelmeidre, a barátokra, munkatársakra.
Indián táborban úgy hívnának: „öreg trotty”…
Nevedet koroddal megszolgáltad, mint öreg ponty.
Vigyáznod kell, el ne ess, mert felállni
Bizony nagydolog, már nem akármi.
Orvoshoz sem mész már, ki kell hívni,
Persze ha van lehetőség finanszírozni.
Már azt sem veszed észre, ha kihűl a vacsorád,
Rád már bizony nem várnak gyertyafényes nagy zabák.
Mondják, mindent rágjál meg ötvenszer.
Fogad nincs, ínyed fáj, csak nyelsz tízszer.
Van már dédunokád is, de ő más kor, gyermek,
Ő nem látogat, ő már más… egymástól messze estek.
Elfutottak éveid, érvénybe lép a régmúlt,
Igazságok, hazugságok, remények… mind elmúlt.
Száz év felett; Ajándék minden óra
Már nem teszel semmit,
Már nem keresel fel senkit,
Már nem mész sehová
Már nem mész, nincs hová.
Már nem olvasol, már nem látsz rendesen,
Család ad enni, ha van neked. Kedvesen
Rád mosolyognak, nézed… süketülsz, hangosan
Szólnak, de már nem hallod, rád hagyják pajkosan.
Ülsz, a szakad huzatú fotelben, nézed a TV-t,
De már nem látod, nem érted a lényegét.
Fogad nincs, ínyed rágod, már csak mammoghatsz…
Elmúlt, nincs partner, kit nagyon megmammogtatsz…
Szép vagy csúnya életed volt, mit számít,
Már nem is emlékszel, sors már nem ámít.
Harminc év múlva már senki nem fog emlékezni rád,
Még akkor se, ha nagy-dolgot műveltél, ha volt csodád…
Sudár fa, bír mindent, napsütést és vihart,
De öregszik és lassan levelet sem hajt.
Később már ágai letörnek, odvas lesz belseje,
Rászáll egy fekete varjú és ledől a semmibe…
Szerencsés vagy, ha nem is tudod meg, hogy
Eljött a vég, hogy nincs tovább, élet elfogy…
Vecsés, 2012. február 5. – Kustra Ferenc József
Ötszáz évvel később vagyunk…
Jött a török, csak jött, mint áradat,
Fehér habbá hajszolták lovakat.
Szpáhik, akindzsik, a janicsárok,
Kezükben pajzsok és jatagánok.
Országot foglalni nem hagyhatjuk,
Sereggel hadba szállt: király urunk.
Lovakat nyergelték, megitatták,
Egész nemességet hadba hívták.
A véres kard eredménye az lett,
Mohácsnál véres, vesztett csata lett.
Széthúzott a magyar, nem ment oda,
Sereg másik része nem; nem, oda…
Tizennégyben a főurak összefogtak, ez örömteli tény
Lenne... de, azért, hogy Dózsát leverjék, mi volt nekik kelevény..
Elit széthúzása megmaradt, ezen, Dózsa sem változtatott,
Magyarság tele van, olyan tényekkel, mi minket lejáratott.
A főurak, elit acsarkodott,
A hatalomért csak viaskodott.
Egy része tűrte, többi ölését,
Nem akarta barát ölelését.
Odaveszett jó királyunk, meghalt!
Az ország ez után szinte elhalt…
Patakba fulladt, mondták királyra,
Ám orvul meggyilkolták csatában?!
Elit dőzsölt, de ország szétesett,
Senki nem figyelte magyar szívet.
Úr, ránk is mérte a büntetését!
In tolerálta uraink kedvét.
Ország tönkrement, úgy van az óta?
Ország sors tán’ változott, az óta?
Vesztes ország lettünk, urak tették,
Magyarok identitást vesztették.
Ötszáz éve honunkat vesztettük,
Akkor uraink alá rendeltük.
Nem török a hibás, élet ilyen,
Tudni kéne, igaz elit milyen.
Itt a mi dolgaink, soha nem mentek úgy, ahogy kellett volna,
Itt mindenki többség akadályozásával volt elfoglalva?!
Vesztes csatánk van a történelmünkben jó bőven.
Mi erre tanítjuk a nebulókat... veszően?
Mutassuk fel most is, mint akkor rég' véres kardot?
Átalakult a világ, csak arcodba kapsz karcot…
Új világban azzal törődj, hogy megments sok arcot!
Nagy bévőn mostanság elregéltem néktök, ezen krónikában,
Szórjátok, mint magot, hírt, ha Ti nem valák restök meghallásban.
Tisztes, nemes embereknél és a köznép tudomást tudjanak,
Sarjaddzon a nagy hír, mint a vetés, hogy ne légyen, nem tudtanak…
A háznépnek dobold, hírdösd ki!
A famíliának kürtöld ki!
Vecsés, 2014. május 12. – Kustra Ferenc József – íródott a történelmünkről...
Jött a török, csak jött, mint áradat,
Fehér habbá hajszolták lovakat.
Szpáhik, akindzsik, a janicsárok,
Kezükben pajzsok és jatagánok.
Országot foglalni nem hagyhatjuk,
Sereggel hadba szállt: király urunk.
Lovakat nyergelték, megitatták,
Egész nemességet hadba hívták.
A véres kard eredménye az lett,
Mohácsnál véres, vesztett csata lett.
Széthúzott a magyar, nem ment oda,
Sereg másik része nem; nem, oda…
Tizennégyben a főurak összefogtak, ez örömteli tény
Lenne... de, azért, hogy Dózsát leverjék, mi volt nekik kelevény..
Elit széthúzása megmaradt, ezen, Dózsa sem változtatott,
Magyarság tele van, olyan tényekkel, mi minket lejáratott.
A főurak, elit acsarkodott,
A hatalomért csak viaskodott.
Egy része tűrte, többi ölését,
Nem akarta barát ölelését.
Odaveszett jó királyunk, meghalt!
Az ország ez után szinte elhalt…
Patakba fulladt, mondták királyra,
Ám orvul meggyilkolták csatában?!
Elit dőzsölt, de ország szétesett,
Senki nem figyelte magyar szívet.
Úr, ránk is mérte a büntetését!
In tolerálta uraink kedvét.
Ország tönkrement, úgy van az óta?
Ország sors tán’ változott, az óta?
Vesztes ország lettünk, urak tették,
Magyarok identitást vesztették.
Ötszáz éve honunkat vesztettük,
Akkor uraink alá rendeltük.
Nem török a hibás, élet ilyen,
Tudni kéne, igaz elit milyen.
Itt a mi dolgaink, soha nem mentek úgy, ahogy kellett volna,
Itt mindenki többség akadályozásával volt elfoglalva?!
Vesztes csatánk van a történelmünkben jó bőven.
Mi erre tanítjuk a nebulókat... veszően?
Mutassuk fel most is, mint akkor rég' véres kardot?
Átalakult a világ, csak arcodba kapsz karcot…
Új világban azzal törődj, hogy megments sok arcot!
Nagy bévőn mostanság elregéltem néktök, ezen krónikában,
Szórjátok, mint magot, hírt, ha Ti nem valák restök meghallásban.
Tisztes, nemes embereknél és a köznép tudomást tudjanak,
Sarjaddzon a nagy hír, mint a vetés, hogy ne légyen, nem tudtanak…
A háznépnek dobold, hírdösd ki!
A famíliának kürtöld ki!
Vecsés, 2014. május 12. – Kustra Ferenc József – íródott a történelmünkről...
Gyere már várlak, édes Manci,
Nem leszünk mi itt, in flagranti…
Vágyam mindent legyőz,
Szerepel, mint dizőz.
Jó lenne, hangodat hallani.
Hajónk, még lágyan ringatózik,
Kezem néha kissé megcsúszik.
Nehéz uralkodnom,
Szeretős vágyamon.
Vágyam fékezném, de felcsúszik.
Megyek úton... várom lényedet,
Lesz érzelmem kielégített.
Szívem érted dobog,
Szívem, ezért kopog.
Remélem, nem hozod fékedet...
Vecsés, 2019. szeptember 8. – Kustra Ferenc - Romantikus LIMERIK csokor
Nem leszünk mi itt, in flagranti…
Vágyam mindent legyőz,
Szerepel, mint dizőz.
Jó lenne, hangodat hallani.
Hajónk, még lágyan ringatózik,
Kezem néha kissé megcsúszik.
Nehéz uralkodnom,
Szeretős vágyamon.
Vágyam fékezném, de felcsúszik.
Megyek úton... várom lényedet,
Lesz érzelmem kielégített.
Szívem érted dobog,
Szívem, ezért kopog.
Remélem, nem hozod fékedet...
Vecsés, 2019. szeptember 8. – Kustra Ferenc - Romantikus LIMERIK csokor
Lehetnél itt…
Hallod? Lelkem szólít!
Veled egy ágycsata,
Testem vágyálma.
Lelkemnek reménye,
Szüleménye,
Tüneménye.
*
Ölelj át,
Nyakam fond át!
Utunk nemes lenne,
Lehetne?
Vágyam üzenet!
Birtokolnám üreget,
Tüzedet!
*
Hiány-sebemet
Gyógyítsd… eleget.
Beszélj, mit tegyek,
Milyen legyek…
Hogy szeresselek?
Fürödhetnénk boldogságba,
Kiélt vágyba…
Vecsés, 2018. január 5. – Kustra Ferenc – Romantikus Septolet csokor
Hallod? Lelkem szólít!
Veled egy ágycsata,
Testem vágyálma.
Lelkemnek reménye,
Szüleménye,
Tüneménye.
*
Ölelj át,
Nyakam fond át!
Utunk nemes lenne,
Lehetne?
Vágyam üzenet!
Birtokolnám üreget,
Tüzedet!
*
Hiány-sebemet
Gyógyítsd… eleget.
Beszélj, mit tegyek,
Milyen legyek…
Hogy szeresselek?
Fürödhetnénk boldogságba,
Kiélt vágyba…
Vecsés, 2018. január 5. – Kustra Ferenc – Romantikus Septolet csokor
Csak ülök csukott szemmel és aggyal… írok a balkonon,
Két sor között kitekintek, látom elállt a forgalom…
A papír csak nem vet le, mint a szilaj ló?
Viseljen el, mert tollal vagyok kardozó!
Szúrok, döfök, sajnálkozok a leírt szavakkal,
Hová megyünk, én és a lúdtoll… apró pacákkal?
Papíron hagyjuk a nyomunkat,
Örökül hagyjuk a szavunkat…
Ki majd sokára, talán olvassa a soraimat,
Nem tudja, ki is voltam. Gondolkozik utca hosszat?
Érdekli-e majd, hogy én most hogyan gondolkozok, írok?
Milyen most a világ, az emberek és én még mit bírok?
Gondok barázdálják orcámat, sok terhet cipelek a vállamon,
Amikor tükörbe nézek, látom, eluralkodott a szánalom.
Írás közben csak támadjon, és majd kifonom a szófonatot,
Gyorsan leírom, hogy meg ne szakadjon, nem hagyom, gondolatot.
Az új gondolat olyan, mint egy gyorsvonat
Megjön és robog tovább, mint tehervonat.
Én érzem, hogy legyőz! Illúzió az élet?
Jó és rossz történik, de csak ez, mi két véglet?
Nem vagyok süket, csak nem hallom ez a létet.
Legyen hitünk, írjunk, ha a lelkünkben ott bent szorító,
Mert ha nem írod le, elfeleded ez elszomorító!
Sőt! Nagy gondolatot elfeledni, léleknyomorító!
Amikor a szellő a lelkemben feléleszt egy szép dallamot,
Békés poétává válok, el is felejtek minden haragot.
Rögvest fel is szállok az alkotás zakatoló vonatára,
Itt van aztán szükség az író poéta teljes tudatára.
Néha, végighúzod ujjadat a papíron végtelenül,
Mert nem jut eszedbe semmi, csak üldögélsz… nem fesztelenül…
Szúrok, döfök, írok, sajnálkozok, mint elkalandozó!
A papírom, csak nem vet le, mint betöretlen, szilaj ló?
Viseljen el, mert régi vitéz vagyok, tollal kardozó!
Vecsés, 2015. június 24. – Kustra Ferenc
Két sor között kitekintek, látom elállt a forgalom…
A papír csak nem vet le, mint a szilaj ló?
Viseljen el, mert tollal vagyok kardozó!
Szúrok, döfök, sajnálkozok a leírt szavakkal,
Hová megyünk, én és a lúdtoll… apró pacákkal?
Papíron hagyjuk a nyomunkat,
Örökül hagyjuk a szavunkat…
Ki majd sokára, talán olvassa a soraimat,
Nem tudja, ki is voltam. Gondolkozik utca hosszat?
Érdekli-e majd, hogy én most hogyan gondolkozok, írok?
Milyen most a világ, az emberek és én még mit bírok?
Gondok barázdálják orcámat, sok terhet cipelek a vállamon,
Amikor tükörbe nézek, látom, eluralkodott a szánalom.
Írás közben csak támadjon, és majd kifonom a szófonatot,
Gyorsan leírom, hogy meg ne szakadjon, nem hagyom, gondolatot.
Az új gondolat olyan, mint egy gyorsvonat
Megjön és robog tovább, mint tehervonat.
Én érzem, hogy legyőz! Illúzió az élet?
Jó és rossz történik, de csak ez, mi két véglet?
Nem vagyok süket, csak nem hallom ez a létet.
Legyen hitünk, írjunk, ha a lelkünkben ott bent szorító,
Mert ha nem írod le, elfeleded ez elszomorító!
Sőt! Nagy gondolatot elfeledni, léleknyomorító!
Amikor a szellő a lelkemben feléleszt egy szép dallamot,
Békés poétává válok, el is felejtek minden haragot.
Rögvest fel is szállok az alkotás zakatoló vonatára,
Itt van aztán szükség az író poéta teljes tudatára.
Néha, végighúzod ujjadat a papíron végtelenül,
Mert nem jut eszedbe semmi, csak üldögélsz… nem fesztelenül…
Szúrok, döfök, írok, sajnálkozok, mint elkalandozó!
A papírom, csak nem vet le, mint betöretlen, szilaj ló?
Viseljen el, mert régi vitéz vagyok, tollal kardozó!
Vecsés, 2015. június 24. – Kustra Ferenc
