Idő 
Értékelés 
Értékelés A poéta estéje…
Éjszaka van, ha jól gondolom, akkor alszik, a város
Még én aktív vagyok, írok, nem vagyok csak kicsit álmos.
Megállok, nagyon figyelek, teljesen tisztán hallom, hogy hallgat a csend,
Közben az ablakon még kinézek, lám a félhold mosolyogva esend.
Bennem futnak a percek, fent csillagok vannak az égen,
Az utcán már senkit nem látok, mily’ sok a csillag éppen.
Szobámban mélységesen hallgat a csend, gondolatok tömegben jönnek felém,
Ez erőt ad, vágyamat erősíti, sőt végtelen erőt öntenek belém.
Hegyes toll, kezemben szántja a papírt,
Közben nyomot hagy, egy nagy tinta pacnit.
Nem is jutott eszembe, hogy egy pacni mi kárt okozhat,
Nem is volt már eszembe, hogy a pacni miket okozhat!
Már hallom is a dörgést
Az ébredő kétkedést,
Hogy ha lecsap a fénykard,
A szemedet letakard...
Én még estében írni akarok, gondolatim röpködnek,
Utólag meg az ellenfeleim, utálkoznak, köpködnek.
Még hallom a csendet, csak néha szakítja szét egy komótos dörgés,
Még szinte teljes a csend, de már rossz jel az ismétlődő mennydörgés
.
Nem és nem, nem én gyengülök el legbelül, írok tovább kérlelhetetlenül,
Mert miket ma még megírok, az marad utókorra, végeérhetetlenül.
Villámláskor le kell oltani a lámpákat, én meg gondosan
Majd elfújom a máris kis-csonk gyertyámat, nagyon alaposan.
Ó mond csak múzsám, mit látsz, a helyes úton araszolok?
Kezemben a lúdtollal, jó papírlapon bandukolok?
Jézusom, most majdnem a fejem fölött csattant,
Teljesen összetörte a tök süket hallkant…
Jézusom, most majdnem a fejem fölött csattant.
Majd’ elmennek a helyükről a fák? Ideért a vihar,
Villámlik és meg gyorsan elfújom a gyertyámat… pazar.
Sietek, bebújok a takaróm alá, gyorsan-hamar.
Vecsés, 2016. március 11. – Kustra Ferenc József- önéletrajzi írás.
Éjszaka van, ha jól gondolom, akkor alszik, a város
Még én aktív vagyok, írok, nem vagyok csak kicsit álmos.
Megállok, nagyon figyelek, teljesen tisztán hallom, hogy hallgat a csend,
Közben az ablakon még kinézek, lám a félhold mosolyogva esend.
Bennem futnak a percek, fent csillagok vannak az égen,
Az utcán már senkit nem látok, mily’ sok a csillag éppen.
Szobámban mélységesen hallgat a csend, gondolatok tömegben jönnek felém,
Ez erőt ad, vágyamat erősíti, sőt végtelen erőt öntenek belém.
Hegyes toll, kezemben szántja a papírt,
Közben nyomot hagy, egy nagy tinta pacnit.
Nem is jutott eszembe, hogy egy pacni mi kárt okozhat,
Nem is volt már eszembe, hogy a pacni miket okozhat!
Már hallom is a dörgést
Az ébredő kétkedést,
Hogy ha lecsap a fénykard,
A szemedet letakard...
Én még estében írni akarok, gondolatim röpködnek,
Utólag meg az ellenfeleim, utálkoznak, köpködnek.
Még hallom a csendet, csak néha szakítja szét egy komótos dörgés,
Még szinte teljes a csend, de már rossz jel az ismétlődő mennydörgés
.
Nem és nem, nem én gyengülök el legbelül, írok tovább kérlelhetetlenül,
Mert miket ma még megírok, az marad utókorra, végeérhetetlenül.
Villámláskor le kell oltani a lámpákat, én meg gondosan
Majd elfújom a máris kis-csonk gyertyámat, nagyon alaposan.
Ó mond csak múzsám, mit látsz, a helyes úton araszolok?
Kezemben a lúdtollal, jó papírlapon bandukolok?
Jézusom, most majdnem a fejem fölött csattant,
Teljesen összetörte a tök süket hallkant…
Jézusom, most majdnem a fejem fölött csattant.
Majd’ elmennek a helyükről a fák? Ideért a vihar,
Villámlik és meg gyorsan elfújom a gyertyámat… pazar.
Sietek, bebújok a takaróm alá, gyorsan-hamar.
Vecsés, 2016. március 11. – Kustra Ferenc József- önéletrajzi írás.
Hétköznapi pszichológia a gyűlöletről…
Az élet gödrömbe nem mászik bele a szeretet, nem bolond!
Bezzeg a gyűlölet, az meg itt kóricál, ő mint, lélek-vakond!
Az élet gödrömbe nem mászik bele a szeretet, nem bolond!
Föntről csak úgy zúdul a fejemre, sok mérhetetlen mocsok,
Öregen már tudom, ennek immár nem lesz vége… csak harcok…
Föntről csak úgy zúdul a fejemre, sok mérhetetlen mocsok.
Most meg még, támad ez a tetves vírus is,
Gödörben elbújni nem lehet… vagy mégis?
Most meg még, támad ez a tetves vírus is.
Sem kicsiben, sem nagyban nem jó az emberiség, együttműködés képtelen,
Sokan igényelnék, de a szeretet hiánycikk, az életmocsok, végtelen.
Sem kicsiben, sem nagyban nem jó az emberiség, együttműködés képtelen.
Ha kis szeretet legalább volna, valaki leeresztene egy létrát,
De a gyűlölet ilyesmire nem képes, néz engem és csak saját hasznát.
Matt-fekete éjekben fáklyával kutyagol a balsorsom,
Ő csak úgy belép a gödrömbe, jó lenne belerugdosnom.
Fénytelen éjekben minek is dolgozzak ekkorát,
Itt van a sötét nappalokban végig, a nemjóját.
Nincsen már könnyem, minek sírjak, nincsen belenyugvás,
Egy, amit tudok, e tetves élet, oly’ haláltusás!
Nincsen már könnyem, minek sírjak, nincsen belenyugvás.
Itt lent csak mocsok van, abból fölöttébb jól leinformált vagyok,
A mocsoknak meg hiába is közlöm, hogy szeretetre vágyok…
Bennem lassan már egyéb érzés sincs… pfuj, gyűlölet: csak a nagy szkeptikus!
Bejövő szeretet nélkül a mocsok minden, de nem antiszeptikus.
Mézes bödön itt biz', nem tölti föl a lelkemet,
Így jobb híján fogadja féktelen gyűlöletet.
Meggyőződésem, hogy lelkem már öregedvén, nem lobban újra…
Szeretettel teli gyermeki mivoltom, nem tör elő újra!
Akkoriban én még a gyűlöletről nem is hallottam semmit,
Ma meg, mint egy medencében ebben úszkálok… nem várok senkit.
Csak úgy tobzódik életem ellen a tehetetlen düh bennem,
Mivel én is tudom, hogy életem a saját lehetetlenem…
Csak úgy tobzódik életem ellen a tehetetlen düh bennem.
Sötét tettek, még sötétebb szavak tódulnak fájón… ellenembe,
Istenem, hol van a szeretet? Így élek, a lehetetlenembe’…
Szeretetre, mint fő táplálékra volna szükségem,
De, ahogy a sorsomat belülről hosszasan nézem,
Ez a finom, éltető étek az, amiben nem lesz osztályrészem,
Mert ez a tetves fáklyával csoszogó itt van, irányítja létem.
Leszögezem, emberi fajban a gyűlölet a legfőbb érzés,
Háborúk, anyagi érdekek, a szegénynek uralása; és
A béke, mint horizont messzi távolban végleg maradása,
Mutatja, hogy ember a farkasa az embernek, nem csak máma.
A sötét és a világosság nincs szétválasztva az emberben,
Csak él ez a faj, erőszakban, gyűlöletben, lehetetlenben.
A mocsok nagy szeretetlenség gödrében a bársonyos vaksötét az úr!
Onnan nem is látom, amikor estefelé a napsugár, hah! Elpirul…
***
Az élet gödrömbe nem mászik bele a szeretet, nem bolond!
Bezzeg a gyűlölet, az meg csak itt kóricál, mint lélek-vakond!
Az élet gödrömbe nem mászik bele a szeretet, nem bolond!
Matt-fekete éjekben fáklyával világít a balsorsom,
Ő csak úgy belép a gödrömbe, de jó lenne megrugdosnom.
Szeretet, éltető étek az, miben nem lesz osztályrészem,
Mert ez a tetves, fáklyával csoszogó, irányítja létem.
Gondolja valaki, hogy nem próbáltam innen kiszabadulni
És akkor szabadon egy szeretetteljes, jó életet élni,
A gyűlöletet elhagyni, annak, kinek ez lételeme,
De, nem ment, gondoljon bele mindenki és meglesz rémképe…
Vecsés, 2020. március 29. – Kustra Ferenc József – versben és 3 soros-zárttükrös -ben íródott és önéletrajzi írásként.
Az élet gödrömbe nem mászik bele a szeretet, nem bolond!
Bezzeg a gyűlölet, az meg itt kóricál, ő mint, lélek-vakond!
Az élet gödrömbe nem mászik bele a szeretet, nem bolond!
Föntről csak úgy zúdul a fejemre, sok mérhetetlen mocsok,
Öregen már tudom, ennek immár nem lesz vége… csak harcok…
Föntről csak úgy zúdul a fejemre, sok mérhetetlen mocsok.
Most meg még, támad ez a tetves vírus is,
Gödörben elbújni nem lehet… vagy mégis?
Most meg még, támad ez a tetves vírus is.
Sem kicsiben, sem nagyban nem jó az emberiség, együttműködés képtelen,
Sokan igényelnék, de a szeretet hiánycikk, az életmocsok, végtelen.
Sem kicsiben, sem nagyban nem jó az emberiség, együttműködés képtelen.
Ha kis szeretet legalább volna, valaki leeresztene egy létrát,
De a gyűlölet ilyesmire nem képes, néz engem és csak saját hasznát.
Matt-fekete éjekben fáklyával kutyagol a balsorsom,
Ő csak úgy belép a gödrömbe, jó lenne belerugdosnom.
Fénytelen éjekben minek is dolgozzak ekkorát,
Itt van a sötét nappalokban végig, a nemjóját.
Nincsen már könnyem, minek sírjak, nincsen belenyugvás,
Egy, amit tudok, e tetves élet, oly’ haláltusás!
Nincsen már könnyem, minek sírjak, nincsen belenyugvás.
Itt lent csak mocsok van, abból fölöttébb jól leinformált vagyok,
A mocsoknak meg hiába is közlöm, hogy szeretetre vágyok…
Bennem lassan már egyéb érzés sincs… pfuj, gyűlölet: csak a nagy szkeptikus!
Bejövő szeretet nélkül a mocsok minden, de nem antiszeptikus.
Mézes bödön itt biz', nem tölti föl a lelkemet,
Így jobb híján fogadja féktelen gyűlöletet.
Meggyőződésem, hogy lelkem már öregedvén, nem lobban újra…
Szeretettel teli gyermeki mivoltom, nem tör elő újra!
Akkoriban én még a gyűlöletről nem is hallottam semmit,
Ma meg, mint egy medencében ebben úszkálok… nem várok senkit.
Csak úgy tobzódik életem ellen a tehetetlen düh bennem,
Mivel én is tudom, hogy életem a saját lehetetlenem…
Csak úgy tobzódik életem ellen a tehetetlen düh bennem.
Sötét tettek, még sötétebb szavak tódulnak fájón… ellenembe,
Istenem, hol van a szeretet? Így élek, a lehetetlenembe’…
Szeretetre, mint fő táplálékra volna szükségem,
De, ahogy a sorsomat belülről hosszasan nézem,
Ez a finom, éltető étek az, amiben nem lesz osztályrészem,
Mert ez a tetves fáklyával csoszogó itt van, irányítja létem.
Leszögezem, emberi fajban a gyűlölet a legfőbb érzés,
Háborúk, anyagi érdekek, a szegénynek uralása; és
A béke, mint horizont messzi távolban végleg maradása,
Mutatja, hogy ember a farkasa az embernek, nem csak máma.
A sötét és a világosság nincs szétválasztva az emberben,
Csak él ez a faj, erőszakban, gyűlöletben, lehetetlenben.
A mocsok nagy szeretetlenség gödrében a bársonyos vaksötét az úr!
Onnan nem is látom, amikor estefelé a napsugár, hah! Elpirul…
***
Az élet gödrömbe nem mászik bele a szeretet, nem bolond!
Bezzeg a gyűlölet, az meg csak itt kóricál, mint lélek-vakond!
Az élet gödrömbe nem mászik bele a szeretet, nem bolond!
Matt-fekete éjekben fáklyával világít a balsorsom,
Ő csak úgy belép a gödrömbe, de jó lenne megrugdosnom.
Szeretet, éltető étek az, miben nem lesz osztályrészem,
Mert ez a tetves, fáklyával csoszogó, irányítja létem.
Gondolja valaki, hogy nem próbáltam innen kiszabadulni
És akkor szabadon egy szeretetteljes, jó életet élni,
A gyűlöletet elhagyni, annak, kinek ez lételeme,
De, nem ment, gondoljon bele mindenki és meglesz rémképe…
Vecsés, 2020. március 29. – Kustra Ferenc József – versben és 3 soros-zárttükrös -ben íródott és önéletrajzi írásként.
Létem hajója éppen süllyedőbe, úgy hallom, halálnak sír minden eresztéke…
A hullámzásban a sok golyók görögnek, az egyik a lábát törte egy görögnek.
Nincsen az a hajó, mi örökéletű lenne, pedig fölséges élmény lehetne.
Lehet, hogy az én létem nem is vonat? Hogy élethajóm van… de ellopták a lovat!
Kezemben egy ustor, de hajót hiába ütőm… Ahhoz meg nehéz, hogy vízbe lökőm.
Öreg is vagyok, már nem bírok el egy hajóval… már nem üthetem nehéz karóval…
Minden nappal a halálom közelg’, de ez ellen nincsen semmi védelem, nincs ’ellen’.
Azt még nem is mondtam, hogy állandó a létvihar, gyomromat forgatón... mind' felkavar.
A kapitányasszonyom a főellenség, intézkedik… nem hallja a véleményem…
Vecsés, 2023. október 9. – Kustra Ferenc József- íródott: leoninus trióban és önéletrajzi írásként.
A hullámzásban a sok golyók görögnek, az egyik a lábát törte egy görögnek.
Nincsen az a hajó, mi örökéletű lenne, pedig fölséges élmény lehetne.
Lehet, hogy az én létem nem is vonat? Hogy élethajóm van… de ellopták a lovat!
Kezemben egy ustor, de hajót hiába ütőm… Ahhoz meg nehéz, hogy vízbe lökőm.
Öreg is vagyok, már nem bírok el egy hajóval… már nem üthetem nehéz karóval…
Minden nappal a halálom közelg’, de ez ellen nincsen semmi védelem, nincs ’ellen’.
Azt még nem is mondtam, hogy állandó a létvihar, gyomromat forgatón... mind' felkavar.
A kapitányasszonyom a főellenség, intézkedik… nem hallja a véleményem…
Vecsés, 2023. október 9. – Kustra Ferenc József- íródott: leoninus trióban és önéletrajzi írásként.
Hétköznapi pszichológia: az emberi sorosról…
Velem mindig értetlen volt a világ,
Engem soha nem értett meg nagyvilág…
Ha bizony meghallották búsongó lelkem panaszát,
Rögtön ki is gúnyoltak... nem jártam tovább csacsacsát.
Már éltemben kietlen temetővé lett a szerető szívem,
Az, amiben a sok-sok, szépséges és valós vágyálmom pihen.
Egy biztos! Szívem közepébe van beásva,
Az én Krisztusi keresztfejfám jól leásva…
Az nemigen fordult elő, hogy szánt valaki, vagy siratott könnyeket,
Már mindegy is, rám-énértem ne is sírjon senki hamis-ál könnyeket!
Manapság máris úgy tűnik, hogy csak annak-azoknak nyílik a földgolyón kis virág,
Ki bizony rosszak rossza, kihasználja állóhaja… kit álnoknak ismer nagyvilág…
Bizony-bizony nekem ilyenre sikerült a létem, a földi
És így már csak egy jó-nagyobb vágyam van: csak pihenni… piheni.
Vecsés, 2024. július 25. – Kustra Ferenc József – írtam = készült: Szentirmay Elemér (1836-1908) azonos c. verse {1905} átirataként, önéletrajzi írásként.
Velem mindig értetlen volt a világ,
Engem soha nem értett meg nagyvilág…
Ha bizony meghallották búsongó lelkem panaszát,
Rögtön ki is gúnyoltak... nem jártam tovább csacsacsát.
Már éltemben kietlen temetővé lett a szerető szívem,
Az, amiben a sok-sok, szépséges és valós vágyálmom pihen.
Egy biztos! Szívem közepébe van beásva,
Az én Krisztusi keresztfejfám jól leásva…
Az nemigen fordult elő, hogy szánt valaki, vagy siratott könnyeket,
Már mindegy is, rám-énértem ne is sírjon senki hamis-ál könnyeket!
Manapság máris úgy tűnik, hogy csak annak-azoknak nyílik a földgolyón kis virág,
Ki bizony rosszak rossza, kihasználja állóhaja… kit álnoknak ismer nagyvilág…
Bizony-bizony nekem ilyenre sikerült a létem, a földi
És így már csak egy jó-nagyobb vágyam van: csak pihenni… piheni.
Vecsés, 2024. július 25. – Kustra Ferenc József – írtam = készült: Szentirmay Elemér (1836-1908) azonos c. verse {1905} átirataként, önéletrajzi írásként.
Olvastátok az írást, mely utókornak készült,
Pergamenen kifakultan a múltjába révült?
Hallottátok lihegni az elszaladó nyarat,
Vagy a ködös őszt, ahogy dagasztja lucskos sarat?
Láttatok e zimankós télben szökkenő tavaszt,
Vagy ropogós havat miként virágokat fakaszt?
Ismeritek az embert, ki örömöket hajszolt,
Közben dühében keserű gyűlöletet majszolt?
Vagy a várost, melyben csak lelkek lakoznak,
Hol lövegek által pokolra kárhoztak?
Olvastátok a történelmet, hol jó-szelídeket méltatták,
Vagy csak gyilkos csatákról, hol vezéreket dicsőn magasztalták?!
Pergamenen kifakultan a múltjába révült?
Hallottátok lihegni az elszaladó nyarat,
Vagy a ködös őszt, ahogy dagasztja lucskos sarat?
Láttatok e zimankós télben szökkenő tavaszt,
Vagy ropogós havat miként virágokat fakaszt?
Ismeritek az embert, ki örömöket hajszolt,
Közben dühében keserű gyűlöletet majszolt?
Vagy a várost, melyben csak lelkek lakoznak,
Hol lövegek által pokolra kárhoztak?
Olvastátok a történelmet, hol jó-szelídeket méltatták,
Vagy csak gyilkos csatákról, hol vezéreket dicsőn magasztalták?!
