Versben és senrjúban…

Itt van az ősz, lehull a falevél
A temetőben zizzenve zenél.
Érezni még benne a nyári éjt
De ősz már kergeti a meleg szélt.

Hallom a zenét,
Szél arcomat simítja.
Jó és élvezem.

Sírt is simogat,
Kedveskedik ősökkel.
Szép gesztus tőle.

Nem csak én hallom ezt a szép szél-zenét,
Másoknak is melengeti a szívét.
Az ősz az jelenti, hogy már vége a nyárnak,
Jövünk szeretteinkhez, mert ők biztos várnak.

Nyár-tél keverék
Az ősz, Halottak napja.
Ősszel jőni kell.

Voltam nyáron is
Itt, a szeretet hozott…
Emlékápolás.

Tavasz, a nyár, az ősz és tél folyvást bennem él,
Mint ahogy az őseinkhez folyvást jőni kél.
Koszorút hagyunk és meggyújtunk sok kis mécsest
itt hagyjuk e szeretetlángot eme fényest.

Ősszel eljönnek
Gereblyéznek, sírt ápol.
Ide szív hozza!

Nyár még bennem él,
Régi emlékről mesél.
Lélekemelő.

Kedveskéim, jó volt, hogy voltam a közeletekben,
Közben szél zizegtette leveleket a fövenyen…
Szívemben az örök szeretetek zenél,
A gyenge fuvallat emlékeket mesél…

Az én kincseim különös kincsek,
és nekem olyan fontosak,
mint a levegő, melyet beszívok,
s kitágítja az orromat.

Amikor tépett álmaimból
néha riadtan ébredek,
úgy félek: s álmos tekintettel
bénultan, őket keresem.

Hallom, ahogyan hozzám szólnak
álmomban. Szinte észlelem
minden apró kis mozdulásuk,
pedig már nincsenek velem.

Olyan nehezen múlnak a percek,
pedig az óra úgy ketyeg,
mintha valami itt lüktetne
fejemben. Furcsán, idebent.

Oly messze vannak. És olyan ritka,
amikor velük lehetek!
Olyankor szinte újra élek
minden percet, mely elveszett.

Annyi öröm, és annyi féltés
él bennem, s most is őrizem
elhasznált szívem rejtekében,
mélyen bezárva, idebent.

Istenem! Add, hogy végre egyszer
köztük lehessek, míg lehet!
Hiszen az idő úgy suhan már
fölöttem, mint az éji nesz.

Fehér lepellel, búcsút intve
deret szitál a fák felett,
s messzire tűnik, akár az álom,
amely oly régen elveszett.

Halott világ, mely elébem tárul
ezen az álmos reggelen,
kihalt az utca, s a lámpafények
színes varázsa elveszett.

Nem mozdul semmi. Magam sem értem:
olyan csend lett most hirtelen!
Csak a cipőim koppanása
hallik a járdaszigeten.

Hiába várok. Nem mozdul semmi.
Az utca most olyan néptelen,
mintha nem lakna erre senki,
s már csak magamtól kérdezem.

Mitől lett olyan néma most minden?
Mi változott meg hirtelen?
Hisz tegnap még minden úgy élt és zsongott,
mint a méh, mikor lépre megy.

S mégis. E furcsán halk némaságban
valami hang szól hirtelen,
mintha fülembe duruzsolna,
s dallamként csendül fel nekem.

Mintha azt súgná: felejts el mindent.
Ne gyötörd magad szüntelen!
Nézd a kinyíló tarka virágot,
milyen szép! S szirma mily színes.

Úgy kullogtam a meztelen fák közt,
háborgó lélekkel, dúlva, mint a vad,
amelyet csupán a fájdalom űz még,
amíg ájultan földre nem zuhan.
Magamban dúltam. Dühöngve, sírva,
mint forrongó vulkán, mely kitörni akar,
s akkor hirtelen, ott a csupasz fák közt
fülembe csendült egy régi-régi dal.
Nem láttam mást, csak egy magányos koldust,
ki ott ült a padon étlen, rongyosan,
kezében ócska rádiót tartott,
amelyből recsegve hangzott fel a dal.
Éppen úgy hallgatta, ahogyan én is,
oly féltve tartotta ujjai között,
hiszen ez maradt egyetlen kincse,
mely okoz még néki némi örömöt.
Olyan volt benne minden egyes akkord,
hogy megtört szemében könnye csillogott,
hisz az a dal, amely épp akkor hangzott,
szívében annyi szenvedést hagyott.
Akkor is ez a dal szólt a rádióban,
amikor nem volt nála boldogabb,
s amikor szívére ezer édes álom
szirmai hulltak a rózsafák alatt.
S mikor hirtelen minden összeomlott,
lelkében elhalt minden zeneszó,
fájdalmát nem is enyhítette semmi,
csak az az ócska, kopott rádió.
Mára elcsitult. Fájdalma enyhült,
de most is kínozza keserű magány,
épp úgy, mint engem, hisz nem maradt semmim,
hol meggyötört lelkem oltalmat talál.
Csak az a dal, mely a rádióból árad,
az csillapítja lázadó szívem,
nincstelen koldus lettem most én is,
akárcsak ő, kit nem vár senki sem.

Többünk is a temetőben, rossz, korhadó padon ücsörög,
A halál lehelete szúrós, sebzett lelkekben dübörög,
Tekintetünk a már régen, szintén korhadt fejfákra révedt,
Sok ember a temetőben neszez…emlék fejfába vésett…

Virággal, gyertyával jól beborított sírhantok,
Körötte emlékező, beszélgető rokonok.
Közben meg látom, mint télen a nagy hópihe,
Megállás nélkül… úgy hull a fák sok levele

Hűen szeretett halottaink emléknapján
A temetőnek régen korhadt, szálkás padján
Ücsörgés közben a vad szél kacagva feltámad, hajamba túr.
Őt nem érdekli a bánatom, úgy viselkedik, mint egy kegyúr.

Avardombokat kell kerülgetni, a másik sírhoz megyünk,
Közben temető megtelik, gyertyák gyúlnak, mi is így teszünk.
Sok-sok mécsest és gyertyát gyújtunk szeretteinkért… érettük,
Világosságot ezzel neki és magunknak meg teremtünk.

Ősz van már, a levelek meg repkednek, mint pillangók
Mohás sírkövek alatt laknak… az örök álmodók.
Kezdi bántani a szemem a sötétedés, a szürkület,
Felismerem, hogy megint itt vagyok… ez keserves döbbenet.

A halál kín-korbácsa egy élőt sem kímél.
Ami őszerinte nekünk jár, annyit kimér!
A hideg márvány előttem valóság, arcomat könny hegyek borítják.
Maradt az elhallgatott szó, a sós könnyek… szélben elalszanak gyertyák.

A temető simogatóan mókás sok és aprócska, kis füstjeit,
Fenyővel vegyes illatát orromba szívom… bánatosan mámorít.
Csillagként világít a milliónyi gyertya és mécses lángja,
Esti sötétben az eget, a mindenséget… úgy beragyogja.

Jöjj éjszaka, temetőt takard be félelmetes köpenyeddel
És a jótékony sötét minden embert és síremléket elnyel…

Már hazaértem, de még a temető-dallamot hallom az éjen át,
A nyitott ablakon viszi fel az egekbe lelkem-szívem sóhaját.

Vecsés, 2013. október 1. -Kustra Ferenc József