Idő 
Értékelés 
Értékelés Elmeséli a poéta…
Nekiindul az én cerkám, a tartalmas szavaknak,
Így adok értelmet, a felbuzduló gondolatnak…
Lesznek majd rímek is, felcsapnak, mint pocsolya az út szélén,
Bennük nem fog szunnyadni a szó, majd vigyázok a sor végén…
Nem fogja uralni versem... az ürességet mutató aszály,
Hogy Ti is jól szórakozzatok, nekem, nektek írni… így muszáj.
A tarka virágos rétből nem vehetem el csak az egy kéket!
Ha már írok, ekkor meg kell jeleníteni a mindenséget.
Szeretném az ízlelő bimbótokat kinyitni,
Közben meg nézem a tél, mit tesz... hogy van odaki…
Fejemben a gondolat, csordogál, mint búvópatak,
Ha olvastok, remélem, nem kiabáltok, hogy attak!
Gondolataim sorjáznak elő, mint halk fuvallat,
Fura szépségük van a papíron, a tollam alatt!
Saját gondolatom nem zavar, így ezért osztom meg veletek,
Estefelé, nap sugárzása enyhül... olvasóim legyetek.
Van itt egy-két, illanó gondolat, de elkaptam és leírtam,
Ezek már belülről nem gyötörnek, én ide legott beírtam.
Kettesben vagyok a tollal és a papírral, ők nekem egyek,
Pihenésképpen, felállok, sétálok udvarban... egy kört megyek.
Megosztottam én veletek gondolatokat,
Most már elhallgatok! Várom az újabbakat...
Vecsés, 2014. november 7. – Kustra Ferenc József- önéletrajzi írás.
Nekiindul az én cerkám, a tartalmas szavaknak,
Így adok értelmet, a felbuzduló gondolatnak…
Lesznek majd rímek is, felcsapnak, mint pocsolya az út szélén,
Bennük nem fog szunnyadni a szó, majd vigyázok a sor végén…
Nem fogja uralni versem... az ürességet mutató aszály,
Hogy Ti is jól szórakozzatok, nekem, nektek írni… így muszáj.
A tarka virágos rétből nem vehetem el csak az egy kéket!
Ha már írok, ekkor meg kell jeleníteni a mindenséget.
Szeretném az ízlelő bimbótokat kinyitni,
Közben meg nézem a tél, mit tesz... hogy van odaki…
Fejemben a gondolat, csordogál, mint búvópatak,
Ha olvastok, remélem, nem kiabáltok, hogy attak!
Gondolataim sorjáznak elő, mint halk fuvallat,
Fura szépségük van a papíron, a tollam alatt!
Saját gondolatom nem zavar, így ezért osztom meg veletek,
Estefelé, nap sugárzása enyhül... olvasóim legyetek.
Van itt egy-két, illanó gondolat, de elkaptam és leírtam,
Ezek már belülről nem gyötörnek, én ide legott beírtam.
Kettesben vagyok a tollal és a papírral, ők nekem egyek,
Pihenésképpen, felállok, sétálok udvarban... egy kört megyek.
Megosztottam én veletek gondolatokat,
Most már elhallgatok! Várom az újabbakat...
Vecsés, 2014. november 7. – Kustra Ferenc József- önéletrajzi írás.
Tavaszodik…
(3 soros-zárttükrös duó!)
Félig csukott szemmel, kilesek az csukott ablakon,
Felpróbálok ébredni konokon… ezen hajnalon…
Félig csukott szemmel, kilesek az csukott ablakon.
Feszegetem még a redőnyt is, hogy kilássak résén,
Feszegetem, végre kilátok a szempillák résén…
Feszegetem még a redőnyt is, hogy kilássak résén.
*
(Bokorrímes duó)
Látom a szemközt távoli hegy takarja kissé, sárgás sminket,
Látom még följebb, hogy az ég kékje, szinte tenger-azúr lehet…
Látom, hogy egészen fönt, gőz-fehérek sok, kis bárányfelhők,
Latom, hogy szél sem fúj, de akkor mitől előre lendülők?
Megyek az udvarra, hogy már végtére ébredjek,
Megyek az udvari homokozóba, hogy keljek…
Megyen a szabadba, hogy már végre lélegezzek,
Megyek a homokba, de mezítláb nem süllyedek.
*
(Leoninus)
Az udvarban jól elvagyok, Balatoni szirének hangját… hallgatok.
Az udvarban, már kint vagyok, de ébredést hiányosan tapasztalok.
Az udvarban, szirénhang bizony kevéske… mert a Balaton jó messze…
Az udvarból látom szemközti hegyecske átfesti sárgát, mintha festő lenne…
Az udvarból már látom ég kékje nem is azúr, a kékség színe is már lazul?
Az udvarból látom, máshol is színek ilyenek… És később, ha sétálni megyek?
Vecsés, 2023. március 24. – Kustra Ferenc József – íródott; anaforás, alloiostrofikus versformában a tavaszi ébredésről…
(3 soros-zárttükrös duó!)
Félig csukott szemmel, kilesek az csukott ablakon,
Felpróbálok ébredni konokon… ezen hajnalon…
Félig csukott szemmel, kilesek az csukott ablakon.
Feszegetem még a redőnyt is, hogy kilássak résén,
Feszegetem, végre kilátok a szempillák résén…
Feszegetem még a redőnyt is, hogy kilássak résén.
*
(Bokorrímes duó)
Látom a szemközt távoli hegy takarja kissé, sárgás sminket,
Látom még följebb, hogy az ég kékje, szinte tenger-azúr lehet…
Látom, hogy egészen fönt, gőz-fehérek sok, kis bárányfelhők,
Latom, hogy szél sem fúj, de akkor mitől előre lendülők?
Megyek az udvarra, hogy már végtére ébredjek,
Megyek az udvari homokozóba, hogy keljek…
Megyen a szabadba, hogy már végre lélegezzek,
Megyek a homokba, de mezítláb nem süllyedek.
*
(Leoninus)
Az udvarban jól elvagyok, Balatoni szirének hangját… hallgatok.
Az udvarban, már kint vagyok, de ébredést hiányosan tapasztalok.
Az udvarban, szirénhang bizony kevéske… mert a Balaton jó messze…
Az udvarból látom szemközti hegyecske átfesti sárgát, mintha festő lenne…
Az udvarból már látom ég kékje nem is azúr, a kékség színe is már lazul?
Az udvarból látom, máshol is színek ilyenek… És később, ha sétálni megyek?
Vecsés, 2023. március 24. – Kustra Ferenc József – íródott; anaforás, alloiostrofikus versformában a tavaszi ébredésről…
Századparancsnok voltam a mély hóban…
Szép folyó a Don, olyan, mint a mi Tiszánk,
Úgy Csongrád fölött, őt is nagyon imádnánk,
De nem lehet, mert a túlpartján ott a muszka hadsereg,
Majd ha átjönnek, a mi oldalunk majd nagyon kesereg…
Szép a két partja, fás és meg bokros is, olyan régies,
És vannak kis települések ott is, az meg népies.
Most a túlparton orgonával játszik nekünk az orosz,
Balalajkától megfoszt minket, háború isten gonosz!
Egy hideg bunkerban, sarokban ülők és szenvedek egyedül,
Itt nincs hova, így a szép lelkem tőlem a pokolba menekül!
Vannak itt az embernek embertársai, de csak él… egyedül!
A fronton, hogy most tél van vagy nyár, nekem szinte mindegy
A fásultságtól az ember elvásik, így egyre megy.
Kellene nekem, egy nagy szeretet gesztus és ölelésérzés…
Jó lenne, ha áthatna az öröm és kedves női nevetés…
Én, magamban jelen vagyok!
Fáradt, magamban én vagyok!
Mellettem, csak magam állok!
Viszont itt van a mocskos, patás... sátán.
Kacaja csak zengedezik a vártán.
Ajánlottuk neki, hagyja abba és lesz hó süti…
De, nem! Ő a kacaját géppuskából ránk, kilövi…
Én magam mitévő legyek, hódító vagyok, kiengesztelhetetlen,
De, majd ha, ránk támad az orosz, ő lesz itt a vad, megfékezhetetlen.
Szinte légüres, de végtelen itt a hómező,
Rettenetes, és farkasordítóan dermesztő!
Életben maradáshoz akarat elegendő?
Itt vagyok a végtelen térbe, a valóság határán túl,
Vakvágányt már bontják, mozdony marad még és itt… ő is kimúl!
Itt parancsra megy minden, nincsen morális megfontolás,
Nem mondhatom azt, hogy nem tetszik és énnekem legyen más!
Fronton helyben lelövést kaphat a parancsmegtagadás!
Óh, Te halál, itt létezel állandóan karnyújtásnyira,
Addig jó, míg a kezem a semmibe markol, holnap... máma…
Egymáshoz egészen közel vagyunk,
Balalajka zenét mégsem hallunk…
De, van helyette orgona zene,
Sztáliné, hogy a fene megegye…
Ezek aztán, törik és zúzzák az emberi vágyakat,
A sok meghalt katona, már nem dédelgethet álmokat…
Itt biz' a katonák félig megfagyott emberi roncsok,
Ha jön is szanitéc, rajtuk már nem segítenek gyolcsok…
Itt nincs hol megpihenni egy sátáni harc közben-után,
Itt az ember nem várja, jó jön majd a túlélés után.
Gondolata sincs, a hideg uralkodik a tudatán…
Ha a fronton a mesterlövész a halál ügykezelője,
Akkor a „Sztálin-orgona” tüzér a rombolás ügynöke…
Aki ezt túléli, annak örökre megvan… menedéke?
Itt életbe csakis úgy maradsz, ha átmész a tű fokán…
Két puskalövés között igazítasz a gyűrött kapcán.
Itt a létárnyékunk, a lőporfüst homályába vész,
Képzelgek, mint egy barom! Öltözök, hazamegyek… kész…
Volt itt már velem úgy, hogy a nap sugarát átöleltem,
A megélt nem sok évtizeddel gyorsan számot vetettem…
Aztán oroszok lőttek, magamat gyorsan levetettem.
Itt a fronton nincs más társa az embernek, megöregedett sóhajnál.
Te orosz, mielőtt rám lősz, jó lenne, ha fáklyajelzéssel átszólnál…
De! Nem szólsz, inkább tűrőd, hogy a halálsírás feszítsen a torkomnál…
Mint jó parancsnok a katonáimért élek és halok,
Minden pillanatban a percek felől tangózást hallok…
Lassan minden reggel beletáncolunk az őrület reggelébe,
Katyusák szolgáltatják a zord-zenét, a hajnalfény ellenébe.
Rád gondolok, ahogy otthon vagy és a fényed nagyon belém hatol,
Szinte érzem a karod melegségét, jól esik, érzem... átkarol.
Hallom, akna süvít, le kell bukni rögtön, mert az ember elpatkol…
Nekem már a hazug szavak nem kellenek,
Az orosz puskák őszinték, csak rám lőnek…
Ha nem figyelek, a dicsfényem, csak úgy leomlik.
Hogy jutok haza, ha fölöttem a sír beomlik?
Itt most a Tál tábornok felhői között van fényszünet!
Ki lesz, aki megéri májusban, hogy lesz csillagszüret?
Vagy lesz köztünk, aki akkorra már hazafelé „üget”?
Már a hó-ismereti tudás tárházát birtoklom, itt az Uriv falucskában...
Mondhatom, hogy a hóval-jéggel bélelt lövészárok az én házam, az én váram…
Kint, lövészárok partján sem lehetsz, bele kell bújni jégbe, mind, a hét-határban.
Feladat, hogy itt a hómezőn, maradjak életben, mint hópihényi ember,
Élet-halál közt hullámzik életem, akár egy nagy hófúvásban a tenger!
Bennem él még a régi lelkem, aprón-sűrű rezdülése
Meg van, az orosz orgonától… lélekhúrom pendülése.
Hozzám szól az orosz orgonahang, szinte bársonytálcán,
Dallam, belém hatol, szívembe ketyeg, zene ritmusán.
Itt a messzibe, az őszülő fürtök végleg lebuknak,
A hómezei estben, értük gyertyák nemigen gyúlnak….
Hallod? Már teljesen elfagyott, nekünk nem dorombol régi idő…
Itt ez a hómező, mint egy fehér vérmedve, nem szelídíthető.
A félelmünk a hidegben is lebegő,
A fejünk felett szétlőtt már a levegő…
A halál előtt, lehet egy perc, ketyegő?
A jéghideg vasfogakkal mardosnak őrségben az éjszakák,
Hiába van sisak homlokon, itt halálra várnak a bakák...
Érzem a bőrömön a halál-lappangás átható szagát,
Meredve csak nézem... tegnap még életnek a hó-lenyomát.
Ami itt van, arra nincsen szó, talán egy-két ima is kevés...
Barátokat elgyászoltuk, miránk még vigyáz a gondviselés...
Teljes csend van, titokzatosan halálos csend.
Az őrség nem alszik, a holdvilág is esend…
Ha kinézek a lövészárokból, pofán csap a jeges-hó végtelen…
Katonának nincs elég reménye, bizodalma, minden elégtelen…
Ma itt a háborúban is csend van, megpihent a lárma,
Nem szól felesleges szó, nem fúlunk aknarobbanásba.
Csend, vackában honol, de, nincsen-miért, minden hiába?
Itt a monoton csendesség is úgy hallatszik,
Mintha a halál órája... idehallatszik.
Ó! Te háború… Te éhes, vad, öldöklő kutya,
Te vagy az, ki az én elmémet szétmarcangolja!
Vecsés, 2015. november 3. – Kustra Ferenc József
Szép folyó a Don, olyan, mint a mi Tiszánk,
Úgy Csongrád fölött, őt is nagyon imádnánk,
De nem lehet, mert a túlpartján ott a muszka hadsereg,
Majd ha átjönnek, a mi oldalunk majd nagyon kesereg…
Szép a két partja, fás és meg bokros is, olyan régies,
És vannak kis települések ott is, az meg népies.
Most a túlparton orgonával játszik nekünk az orosz,
Balalajkától megfoszt minket, háború isten gonosz!
Egy hideg bunkerban, sarokban ülők és szenvedek egyedül,
Itt nincs hova, így a szép lelkem tőlem a pokolba menekül!
Vannak itt az embernek embertársai, de csak él… egyedül!
A fronton, hogy most tél van vagy nyár, nekem szinte mindegy
A fásultságtól az ember elvásik, így egyre megy.
Kellene nekem, egy nagy szeretet gesztus és ölelésérzés…
Jó lenne, ha áthatna az öröm és kedves női nevetés…
Én, magamban jelen vagyok!
Fáradt, magamban én vagyok!
Mellettem, csak magam állok!
Viszont itt van a mocskos, patás... sátán.
Kacaja csak zengedezik a vártán.
Ajánlottuk neki, hagyja abba és lesz hó süti…
De, nem! Ő a kacaját géppuskából ránk, kilövi…
Én magam mitévő legyek, hódító vagyok, kiengesztelhetetlen,
De, majd ha, ránk támad az orosz, ő lesz itt a vad, megfékezhetetlen.
Szinte légüres, de végtelen itt a hómező,
Rettenetes, és farkasordítóan dermesztő!
Életben maradáshoz akarat elegendő?
Itt vagyok a végtelen térbe, a valóság határán túl,
Vakvágányt már bontják, mozdony marad még és itt… ő is kimúl!
Itt parancsra megy minden, nincsen morális megfontolás,
Nem mondhatom azt, hogy nem tetszik és énnekem legyen más!
Fronton helyben lelövést kaphat a parancsmegtagadás!
Óh, Te halál, itt létezel állandóan karnyújtásnyira,
Addig jó, míg a kezem a semmibe markol, holnap... máma…
Egymáshoz egészen közel vagyunk,
Balalajka zenét mégsem hallunk…
De, van helyette orgona zene,
Sztáliné, hogy a fene megegye…
Ezek aztán, törik és zúzzák az emberi vágyakat,
A sok meghalt katona, már nem dédelgethet álmokat…
Itt biz' a katonák félig megfagyott emberi roncsok,
Ha jön is szanitéc, rajtuk már nem segítenek gyolcsok…
Itt nincs hol megpihenni egy sátáni harc közben-után,
Itt az ember nem várja, jó jön majd a túlélés után.
Gondolata sincs, a hideg uralkodik a tudatán…
Ha a fronton a mesterlövész a halál ügykezelője,
Akkor a „Sztálin-orgona” tüzér a rombolás ügynöke…
Aki ezt túléli, annak örökre megvan… menedéke?
Itt életbe csakis úgy maradsz, ha átmész a tű fokán…
Két puskalövés között igazítasz a gyűrött kapcán.
Itt a létárnyékunk, a lőporfüst homályába vész,
Képzelgek, mint egy barom! Öltözök, hazamegyek… kész…
Volt itt már velem úgy, hogy a nap sugarát átöleltem,
A megélt nem sok évtizeddel gyorsan számot vetettem…
Aztán oroszok lőttek, magamat gyorsan levetettem.
Itt a fronton nincs más társa az embernek, megöregedett sóhajnál.
Te orosz, mielőtt rám lősz, jó lenne, ha fáklyajelzéssel átszólnál…
De! Nem szólsz, inkább tűrőd, hogy a halálsírás feszítsen a torkomnál…
Mint jó parancsnok a katonáimért élek és halok,
Minden pillanatban a percek felől tangózást hallok…
Lassan minden reggel beletáncolunk az őrület reggelébe,
Katyusák szolgáltatják a zord-zenét, a hajnalfény ellenébe.
Rád gondolok, ahogy otthon vagy és a fényed nagyon belém hatol,
Szinte érzem a karod melegségét, jól esik, érzem... átkarol.
Hallom, akna süvít, le kell bukni rögtön, mert az ember elpatkol…
Nekem már a hazug szavak nem kellenek,
Az orosz puskák őszinték, csak rám lőnek…
Ha nem figyelek, a dicsfényem, csak úgy leomlik.
Hogy jutok haza, ha fölöttem a sír beomlik?
Itt most a Tál tábornok felhői között van fényszünet!
Ki lesz, aki megéri májusban, hogy lesz csillagszüret?
Vagy lesz köztünk, aki akkorra már hazafelé „üget”?
Már a hó-ismereti tudás tárházát birtoklom, itt az Uriv falucskában...
Mondhatom, hogy a hóval-jéggel bélelt lövészárok az én házam, az én váram…
Kint, lövészárok partján sem lehetsz, bele kell bújni jégbe, mind, a hét-határban.
Feladat, hogy itt a hómezőn, maradjak életben, mint hópihényi ember,
Élet-halál közt hullámzik életem, akár egy nagy hófúvásban a tenger!
Bennem él még a régi lelkem, aprón-sűrű rezdülése
Meg van, az orosz orgonától… lélekhúrom pendülése.
Hozzám szól az orosz orgonahang, szinte bársonytálcán,
Dallam, belém hatol, szívembe ketyeg, zene ritmusán.
Itt a messzibe, az őszülő fürtök végleg lebuknak,
A hómezei estben, értük gyertyák nemigen gyúlnak….
Hallod? Már teljesen elfagyott, nekünk nem dorombol régi idő…
Itt ez a hómező, mint egy fehér vérmedve, nem szelídíthető.
A félelmünk a hidegben is lebegő,
A fejünk felett szétlőtt már a levegő…
A halál előtt, lehet egy perc, ketyegő?
A jéghideg vasfogakkal mardosnak őrségben az éjszakák,
Hiába van sisak homlokon, itt halálra várnak a bakák...
Érzem a bőrömön a halál-lappangás átható szagát,
Meredve csak nézem... tegnap még életnek a hó-lenyomát.
Ami itt van, arra nincsen szó, talán egy-két ima is kevés...
Barátokat elgyászoltuk, miránk még vigyáz a gondviselés...
Teljes csend van, titokzatosan halálos csend.
Az őrség nem alszik, a holdvilág is esend…
Ha kinézek a lövészárokból, pofán csap a jeges-hó végtelen…
Katonának nincs elég reménye, bizodalma, minden elégtelen…
Ma itt a háborúban is csend van, megpihent a lárma,
Nem szól felesleges szó, nem fúlunk aknarobbanásba.
Csend, vackában honol, de, nincsen-miért, minden hiába?
Itt a monoton csendesség is úgy hallatszik,
Mintha a halál órája... idehallatszik.
Ó! Te háború… Te éhes, vad, öldöklő kutya,
Te vagy az, ki az én elmémet szétmarcangolja!
Vecsés, 2015. november 3. – Kustra Ferenc József
Meditálás ismertetése…
Ki öregen már
Várja halál… suhintást,
Helytelenkedik!
*
Öregember nem
Vénember, még húzza tán’.
Van, ki szereti?
*
Öreg lélek zord,
Már senki nem hallgatja!
Csak lehurrogják.
*
Öregnek, már nincs
Semmi… lehetősége.
Tollvonást kapott…
*
Legtöbb öregre,
Már unokák se néznek.
Szeretet elvész.
*
A legtöbb öreg,
Naná! Helytelenkedik.
Fogyott életút…
Vecsés, 2019. január 4. – Kustra Ferenc – íródott; Senrjú csokorban, önéletrajzi írásként.
Ki öregen már
Várja halál… suhintást,
Helytelenkedik!
*
Öregember nem
Vénember, még húzza tán’.
Van, ki szereti?
*
Öreg lélek zord,
Már senki nem hallgatja!
Csak lehurrogják.
*
Öregnek, már nincs
Semmi… lehetősége.
Tollvonást kapott…
*
Legtöbb öregre,
Már unokák se néznek.
Szeretet elvész.
*
A legtöbb öreg,
Naná! Helytelenkedik.
Fogyott életút…
Vecsés, 2019. január 4. – Kustra Ferenc – íródott; Senrjú csokorban, önéletrajzi írásként.
A hazáról…
Miért hullik a sok könny?
Miért terjed a közöny?
Rongálják a mi lelkünket!
Hogy vessük le félelmünket?
Két évig dúlta mongol az országot,
A török itt élt, sok évig itt lakott.
A labanc jött és ment, így uralkodott,
Jött Trianon és hagyott egy fikarcot.
A Don-kanyarba veszett, sok-sok katona…
Úgy tűnik, ez lett hazánk nem múló sorsa.
Idegen hatalom parancsolt és mi mentünk a háborúba.
Ott vesztek mind legjobbjaink és beájult szívünk a borúba.
Ötvenhatban próbáltunk lábra állni,
Bíztunk, a hatalom ki fog vonulni,
De nem vonult ki, bebetonozta magát.
Ember nem érti… de nem hallatja szavát.
Mi a nagy szívünkkel, mindig nekiállunk a hegyeknek...
Oda, igazi hazafi szívek minket elvezetnek,
Hogyha azt mi megmászni nem tudjuk,
Nekiállunk, messzire elhordjuk.
A harci lovak toporzékolva várják a riadót,
De e helyett a trombitás fújja az il silenziot.
Miért? Miért folyik az a sok könny?
Lesz még valaha, hogy nem lesz közöny?
Hogy vessük le félelmünket?
Ha rongálják a lelkünket!
Miért terjed így a közöny?
Miért hullik… a bánat könny?
Vecsés, 2013. január 7. - Kustra Ferenc József
Miért hullik a sok könny?
Miért terjed a közöny?
Rongálják a mi lelkünket!
Hogy vessük le félelmünket?
Két évig dúlta mongol az országot,
A török itt élt, sok évig itt lakott.
A labanc jött és ment, így uralkodott,
Jött Trianon és hagyott egy fikarcot.
A Don-kanyarba veszett, sok-sok katona…
Úgy tűnik, ez lett hazánk nem múló sorsa.
Idegen hatalom parancsolt és mi mentünk a háborúba.
Ott vesztek mind legjobbjaink és beájult szívünk a borúba.
Ötvenhatban próbáltunk lábra állni,
Bíztunk, a hatalom ki fog vonulni,
De nem vonult ki, bebetonozta magát.
Ember nem érti… de nem hallatja szavát.
Mi a nagy szívünkkel, mindig nekiállunk a hegyeknek...
Oda, igazi hazafi szívek minket elvezetnek,
Hogyha azt mi megmászni nem tudjuk,
Nekiállunk, messzire elhordjuk.
A harci lovak toporzékolva várják a riadót,
De e helyett a trombitás fújja az il silenziot.
Miért? Miért folyik az a sok könny?
Lesz még valaha, hogy nem lesz közöny?
Hogy vessük le félelmünket?
Ha rongálják a lelkünket!
Miért terjed így a közöny?
Miért hullik… a bánat könny?
Vecsés, 2013. január 7. - Kustra Ferenc József
