Csak egyetlen szó elég lett volna,
csak egyszer mondtad volna hogy szeretsz,
s én megtettem volna mindent érted
hisz elraboltad a szívemet.

Csak egyetlen egyszer hallottad volna
szívemnek csendes sóhaját,
hiszen hozzád szólt oly halkan, szelíden
amilyen halkan suttognak a fák.

Csak egyetlen percet vártál még volna,
amíg letépem kínzó láncomat,
hogy ne legyen semmi, mi gátat szab nékem
s tomboló viharként átadom magam.

Csak egyetlen perc, mit nem tudtál kivárni!
s egyetlen perc alatt minden elveszett!
Csak egyetlen könnycsepp mit hullajtok érted,
azután végleg messzire megyek.

Hideg hannoveri utcán óvatosan lépkedek
Lábam alatt haldokló,színes, őszi falevelek sokasága kér könyörületet.
A könyörtelen ítélő az idő, nem látja nem hallja, sosem,
S én óvatosan lépkedek, -ugyan ez mit sem ér, de nekem sokat jelent.

Jutalmam ezért a napsugár,ki néha-néha még mosolyog is rám,
S melenget, mint az anyai kéz,mely mindenkor a jót adni kész.
Csillogó esőcseppek a leveleken,
Vagy tán könny, mi nem szárad fel sohasem?

Óvatosan, lassan tovalépkedek,
A könyörtelen idővel is harcra kelek,
A tovatűnő napsugárba kapaszkodom én,
Hogy veled találkozzam majd, a világ tetején.

Emlékszel e dalra még?
Akkor kék volt fenn az ég, s a szivárvány híd alatt, sokszor megcsókoltalak.
Tán nincs is oly messze még,
Azóta is kék az ég, mert szemeidben látom még,
hogy milyen volt akkor, rég!

Mikor megismertelek, szívem őrült táncba kezdett,
Érted mindent elfelejtett és csak veled lenni vágyott,
Úgy éreztem, a világot nyertem el teveled én, két karodnak rejtekén.

Azóta is erre vágyom,teljesülne minden álmom,
S szép kék szemedet, ha látom,
Mindig veled vagyok én,
Ott, a világ tetején.

Ülök a csöndben és hallgatom a szívverésem,
Néha kihagy, néha mégsem.
Vagy vadul dobol indulót?
Nem, ez csak a csönd hangja volt.

Kinn szél csapkodja az ajtót, nyikorog is rendesen,
S én egyedül idebenn ülök a kenetlen szekéren,
Döcögve haladok,
Aztán mégis-mégis, újra, meg újra felgyorsulok,

Nincs itt az idő, mégsem!

S csak hallgatom a szívverésem,
Csöndben ülök, hallgatok,
És hallgatom a szívverésem.

Olyan jó volt szeretni téged ,
bár tudom hogy hazudtál nekem ,
s mégis ,most is fülemben hallok
minden szót , mit suttogtál nekem .

Olyan jó volt szeretni téged,
bár tudtam :csak játszol velem ,
s mégis ,mégis oly boldog voltam
amíg te itt voltál velem .

Olyan nehéz feledni téged ,
akartam hinni hogy szeretsz !
Még ha nem is oly tisztán és szelíden ,
ahogyan téged én szerettelek .

Olyan nehéz elválni tőled !
Szívem még most is lázasan dobog ,
utánad vágyik oly szelíden ,
ahogy a reggel várja a napot .

Olyan nehéz !S most eltűnök mégis !
Ahogy a szellő a néma fák felett ,
nem hagyva hátra magam után semmit ,
csak megkopott ,sárgult emlékeimet .

Jó lenne mindenkit szeretni,
Aki engem viszontszeret,
Aki őszintén nyújt kezet.
Aki mosolygón rám tekint,
Aki elmegy, de visszaint.
Aki a jobbomon halad,
Aki mindig velem marad.

Jó lenne mindenkit szeretni,
Akkor is, ha nagyon nehéz.
Azt is ki jön, és rám se néz.
Vagy, ha rám néz, de mégse lát.
Aki felró minden hibát.
Aki vádol, ha nincs miért,
Ki meghallgat, de meg nem ért.

Jó lenne mindenkit szeretni.
Elfogadni más igazát.
Nem aratni, csak mindig vetni?
Szebb lenne tőle a világ!