Jó volna úgy szeretni egyszer
ahogyan senkit sem merek,
jó volna elmerülni benned
mielőtt végleg elmegyek.
Jó volna élvezni a békét
amiből sohasem jutott,
jó volna megtalálni egyszer
a legeslegszebb csillagot.
Jó volna vulkánként kitörni
lávát dobálva szerteszét
s az izzó lávát szertehagyni,
mielőtt hív a messzeség.
Jó volna felégetni mindent,
a napot,a holdat,a csillagot,
hogy soha többé ne láthassam
amit most végleg itt hagyok.
Hogy kitöröljek mindörökre
minden fájdalmat,haragot,
egyetlen könnyben eltemetve,
s ne tudd meg soha hol vagyok.
Ha nem vagy csordultig tele
epekedő vágyakkal,
a ami vész is, a helyébe
nem lép másik új gonddal,
Hogyha nem béklyózza lelked
szorító kötelesség,
s nem vágysz vágyni újabb vágyat,
mely csak telhetetlenség,
akkor lehetsz igazán boldog!
Hogyha társad meleg kezét
szeretettel foghatod,
s hogyha csókját, s tekintetét
szavak nélkül lophatod,
Ha szemében azt látod, hogy
fényét soha nem veszti,
Ha a lénye a lényedet
gúzsba soha nem köti,
akkor lehetsz igazán boldog!
Ha belátsz anfüggöny mögé,
a láthatatlant meglátod,
HOGYHA Isten szeretetét
nem vágyod, hanem tudod,
Ha emberbe vetett hitét
hű szívvel elfogadod,
s Ha tudod, hogy Tőle kapod
a Mennyei Világod,
csak akkor lehetsz igazán boldog!
epekedő vágyakkal,
a ami vész is, a helyébe
nem lép másik új gonddal,
Hogyha nem béklyózza lelked
szorító kötelesség,
s nem vágysz vágyni újabb vágyat,
mely csak telhetetlenség,
akkor lehetsz igazán boldog!
Hogyha társad meleg kezét
szeretettel foghatod,
s hogyha csókját, s tekintetét
szavak nélkül lophatod,
Ha szemében azt látod, hogy
fényét soha nem veszti,
Ha a lénye a lényedet
gúzsba soha nem köti,
akkor lehetsz igazán boldog!
Ha belátsz anfüggöny mögé,
a láthatatlant meglátod,
HOGYHA Isten szeretetét
nem vágyod, hanem tudod,
Ha emberbe vetett hitét
hű szívvel elfogadod,
s Ha tudod, hogy Tőle kapod
a Mennyei Világod,
csak akkor lehetsz igazán boldog!
HA nem vársz, s nem vágysz
epedve holnapot,
HOGYHA megviselt is,
engeded a tegnapot,
HA ajkadat elhagyhatja
ki nem mondott szó,
belül feszítő,
szívet nyomasztó,
akkor vagy igazán szabad!
HA tudsz magasra szállni,
fel a kéklő égbe,
karjaid helyett
szárnyat nem növesztve,
HOGYHA a gondolatod
a kimondott szó,
bíráló, tanító,
vagy bátorító,
akkor vagy igazán szabad!
Ha nem tart kordában
bármiféle szabály,
de nem cselekedsz sértőt,
mi másnak akadály,
HA harcolsz igazért,
mely másoknak is igaz,
s HA Te választod meg,
hogy melyik a Te utad,
csak akkor vagy igazán szabad!
epedve holnapot,
HOGYHA megviselt is,
engeded a tegnapot,
HA ajkadat elhagyhatja
ki nem mondott szó,
belül feszítő,
szívet nyomasztó,
akkor vagy igazán szabad!
HA tudsz magasra szállni,
fel a kéklő égbe,
karjaid helyett
szárnyat nem növesztve,
HOGYHA a gondolatod
a kimondott szó,
bíráló, tanító,
vagy bátorító,
akkor vagy igazán szabad!
Ha nem tart kordában
bármiféle szabály,
de nem cselekedsz sértőt,
mi másnak akadály,
HA harcolsz igazért,
mely másoknak is igaz,
s HA Te választod meg,
hogy melyik a Te utad,
csak akkor vagy igazán szabad!
Én úgy szerettem volna esélyt kapni egyszer
hogy érezzék,lelkem tiszta és nemes,
én úgy szerettem volna kicsit jót is tenni
hogy a szegény is boldogabb legyen.
Én úgy szerettem volna itt maradni végleg
pedig bizalmat nem kaptam soha
bár most elmegyek,mégis visszasírom
hisz legédesebb a szülőföld pora.
Én úgy szerettem volna itt maradni végleg
hogy a gyöngéknek hasznára legyek
hogy ne győzzön mindig önző,gonosz érdek
és akit lehet,boldoggá tegyek.
Én úgy szerettem volna itt maradni végleg,
hogy segíthessek néhány emberen
ne csak a gazdagnak nyíljon ki az ajtó,
és a szegények ne éhezzenek.
Én úgy szerettem volna itt maradni végleg
de most fájó szívvel mégis elmegyek,
nem marad utánam csak sötét,kósza árnyék
apránként eltűnve némán,csendesen.
Kinek gondoltok, amikor rám néztek?
Mit láttok? Kit láttok, nővérek?
Egy fura öreget, nem annyira bölcset,
Mit lát, mit csinál - ő nem is tudja már.
Elejti a falatot. Ha hangosan szóltok,
Hogy "Próbálja meg!" - választ sem kaptok.
Hogy ti ott vagytok, mintha neki fel se tűnne,
Eltűnik mindig a zoknija, cipője...
Kénytekre-kedvtekre átadja önmagát,
Fürdetés, etetés tölti ki a napját.
Ezt gondoljátok? És ezt látjátok?
Szemetek nyissátok: hisz? ez nem én vagyok!
Megmondom, ki vagyok: ki csendben meghúzódva
Megteszem, eszem is, mint a nővér mondja?
Apámnak, anyámnak kicsi fiacskája,
Szerető fészkében egyik fiókája.
Szárnyra kelő kamasz, jövő álmodója,
Szerelmes társának boldog bevárója.
Húszéves vőlegény: szívem nagyot ugrik
Esküm emlékére, mit tartanom illik.
Huszonöt évemmel, magam is apaként
Őrzöm kicsinyeim boldog otthon keblén.
Harmincéves férfi: ó de gyorsan nőnek!
Téphetetlen szálak minket összefűznek.
Negyven lettem: kirepültek, üres már a fészek,
De marad a párom, így nem hullanak könnyek.
Ötven éves lábaimnál kisbabák játszódnak,
Nagyszülők lettünk már, unokáink vannak.
Majd sötétség jő rám: feleségem meghalt.
Jövőm eddig fény volt, mit most a rém felfalt.
Gyermekeim most már nélkülem megállnak.
Múlt szeretet jár át, évek, mik elszálltak.
Most már öreg vagyok. Kemény a természet.
Az idős ember vicces. Vicc csak az enyészet.
A test, a kellem, erő széthullik, elillan,
Kő maradt, ahol rég mondták: a szívem van.
Ám az éltes testben ott belül fiatal
Vagyok még. Tépett szívem duzzad:
A múlt sok örömet és fájdalmat visszaad.
Újraélem szerelmünket, hosszú életünket,
Túlságosan gyorsan elszállt éveinket.
Elfogadom szépen, hogy minden elmúlik.
Nyisd hát ki a szemed, láss túl azon, mi vén:
Nézz csak meg közelről: hát EZ vagyok én!!
(A verset egy ausztrál vidéki város kórházának idősotthonában elhunyt idős férfi írta. Fordította: Barsi Boglárka)
Mit láttok? Kit láttok, nővérek?
Egy fura öreget, nem annyira bölcset,
Mit lát, mit csinál - ő nem is tudja már.
Elejti a falatot. Ha hangosan szóltok,
Hogy "Próbálja meg!" - választ sem kaptok.
Hogy ti ott vagytok, mintha neki fel se tűnne,
Eltűnik mindig a zoknija, cipője...
Kénytekre-kedvtekre átadja önmagát,
Fürdetés, etetés tölti ki a napját.
Ezt gondoljátok? És ezt látjátok?
Szemetek nyissátok: hisz? ez nem én vagyok!
Megmondom, ki vagyok: ki csendben meghúzódva
Megteszem, eszem is, mint a nővér mondja?
Apámnak, anyámnak kicsi fiacskája,
Szerető fészkében egyik fiókája.
Szárnyra kelő kamasz, jövő álmodója,
Szerelmes társának boldog bevárója.
Húszéves vőlegény: szívem nagyot ugrik
Esküm emlékére, mit tartanom illik.
Huszonöt évemmel, magam is apaként
Őrzöm kicsinyeim boldog otthon keblén.
Harmincéves férfi: ó de gyorsan nőnek!
Téphetetlen szálak minket összefűznek.
Negyven lettem: kirepültek, üres már a fészek,
De marad a párom, így nem hullanak könnyek.
Ötven éves lábaimnál kisbabák játszódnak,
Nagyszülők lettünk már, unokáink vannak.
Majd sötétség jő rám: feleségem meghalt.
Jövőm eddig fény volt, mit most a rém felfalt.
Gyermekeim most már nélkülem megállnak.
Múlt szeretet jár át, évek, mik elszálltak.
Most már öreg vagyok. Kemény a természet.
Az idős ember vicces. Vicc csak az enyészet.
A test, a kellem, erő széthullik, elillan,
Kő maradt, ahol rég mondták: a szívem van.
Ám az éltes testben ott belül fiatal
Vagyok még. Tépett szívem duzzad:
A múlt sok örömet és fájdalmat visszaad.
Újraélem szerelmünket, hosszú életünket,
Túlságosan gyorsan elszállt éveinket.
Elfogadom szépen, hogy minden elmúlik.
Nyisd hát ki a szemed, láss túl azon, mi vén:
Nézz csak meg közelről: hát EZ vagyok én!!
(A verset egy ausztrál vidéki város kórházának idősotthonában elhunyt idős férfi írta. Fordította: Barsi Boglárka)