Balaton vízfelülete, mint tükörkép lopja távolságot,
A hullámok meg, sokszorozzák? Ezt a gyönyörű mohóságot??!

Itten kéne lenni, egyszer és mindenkorra,
Akkor is, ha reggelt, vagy éjfélt üt az óra,
Így lenne állandó az élvezet, nem lenne a kín,
Lelkem, boldogan játszana a szeretet húrjain?

Ez a gondolat felvetés, dráma, szinte tudatzavar.
Életlehetőség erre nem adott, nincs döntés hamar.
Marad inkább az emésztő, nagy vágy, már gyermekkorom óta.
De tudott lehetetlenre várakozni? kész idióta.

Én nem vágyok az Adriára, messzi Balira!
Nekem, te kelessz télen és nyaralni nyaranta!
Mondd, szeretett Balaton, ki is vagy te énekem...?
Azt hiszem, te vagy az a... el nem múló szerelem?

Ha parton, én kint maradok és rám zuhan a csillagfényes éj,
Ámulok, ahogy visszatükröződik? vibrál a hullámtaréj?

Vecsés, 2015. május 25. - Kustra Ferenc József

Néha

Néha összetévesztem
a mentális lázat ihlettel
és aztán törölnöm kell számtalan
oldalnak szövegezett törmelékét.
Mint Eliot mondta “egy száraz hónap
öreg embere” leszek “száraz
aggyal egy száraz évszakban”.

Se baj,
mert az élet nedve
- mint egy tekercselő kígyó -
még mindig táplálja a tudás fáját,
- és csodák csodája -
még egyszer láthatom
a rímet, a ritmust és az értelmet.


Szemtől szemben

Most, hogy öregszem,
és dér jelei
kezdenek mutatkozni
ritkuló hajamban,

végre szemtől szemben
kerülök magammal.
Képeket helyezek egymásba
azokból az időviselt én-ekből,

és számtalan magam-okból,
melyek által erőt nyerek,
és együtt összes egyéniségeimmel
bátran fontolgatom

a halál végzetes kapuját
melynek küszöbén állok,
és azt remélem hogy lényem
igazi természetével összeolvadok.


Elengedés

Szükségem van elengedni
nem csak viharos és zavaros múltam,
de minden birtokló pillanatot
idő-kötött jelenemben.

Égjen minden neheztelés, régi sajnálkozás,
elhalasztott lehetőség, elhamarkodott választás,
a halványuló memóriám temetési
máglyája tisztító tüzében.

Égjenek nem csak azok a csekély feszengések,
elhanyagolások, bizonytalanságok és félelmek,
de szintén azok a szenvedélyes pillanatok
melyek csak a különálló büszkeségem táplálták.

Örömömnek ne legyen más oka
mint azért mert süt a nap; kék az ég;
a pár szeretetteim kik még megmaradtak;
és a toll-könnyű szívem ha meghalok.

Úgy ültek a bíróságban mint sötét baglyok,
és én, szegény patkány, bírálatuk áldozata lettem.
Pofám fel volt tépve mint egy nyúlszáj, és
válaszomat csak dadogni tudtam kérdésükre:
- Ön-vé-del-em volt, ura-im!
Nincs mi-ért bűn-hőd-nöm.
Láthatják kése mi kárt okozott,
Nem volt más hátra, magam is késhez kaptam,
hogy hamar véget vessek e csúnya dolognak.

De ők, sötét és komor baglyok,
ítéletükkel hamar elcsendítettek,
mondván hogy ismerik fajtámat,
és bármi ellenkezés részemről
csak még súlyosabbá teszi a vádat.
Íme, Párizs határain kívül elűzésre voltam ítélve,
és ráadásul hatvan sajogó botütést is kaptam,
Télen üres zsebbel még Párizsban is nehéz megélni -
s most a fagyott vadon a város falain kívül
lett a szánalmas igám és Kálváriám.

Isten veled, Párizs, te ravasz, vén szerető!
Remélem kocsmáidban sosem fognak csüggedni az ivók.
A bor mely oly bőkezüen ömlik a serlegekbe,
mindenféle népség bajainak marad legjobb gyógyszere.
Talán egy rövid ideig Pierre és Jacques
még emlékemre emelnek egy pár poharat,
egymás hátát veregetik, és játszósan
azon veszekednek hogy melyikük fizet,
de ha már eleget ittak, visszaemlékeznek arra
hogy nekik még mennyivel is tartozok.
E kölcsönt majd buzgón visszanyerik
volt szeretőm fehér combjai közt, míg én,
ki addigra már garantált eledel leszek
falánk farkasok fogai közt, kívánok
nektek egy jól fűtött és kellemes telet,
és könnyes szemmel végső búcsút veszek.

E földön az emberiségünk közös,
mely által minden egy vagyunk.
Ideje hogy minden ember egymásra találjon,
mert a föld a lábunk alatt közös tulajdonunk.

De az igaz szeretet nélkül
gyarló életünk mit sem ér.
Hamis erkölcsök nevében
Még mindig folyik a vér.

Az igazság a szívűnkben van rejtve,
melyben a lélek hangja ezredek óta vár.
De csak nyílt és bátor szívek által
nyílik a kapu mely szebb világra tár.

Ki másnak örömét s bánatát
egyformán érzi és megossza,
az már a földi bajaink gyógyszerét
nagy részben meg is hozta.

Csak jóakarat által jöhet a változat,
hol ember mint emberrel néz szembe,
és lelke mélyéből őszinte hittel
remélhet szép és dicsős új rendre.

Szokva volt a királyi udvar élvezeteihez,
A tágas termek ragyogásához és bűvöletéhez,
És a párnákkal töltött kamrák kényelméhez.
Ismerte az édes borok és egzotikus ételek ízét,
És a vonós hangszerek és fuvolák dallamait.
Látta a táncos lányok csábító varázsát,
És tudta hogy milyen a beteljesülés elegáns végtagú,
sötét szemű kurtizánok karjaiban.
De ennél többnek kellett lennie!

Tehát eldobta a jogart, a koronát és minden kötöttséget,
Mintha a palota egy arany ketrec lett volna,
És minden öröm nem lenne több mint csupa hazugság.
Árkokban aludt és folyók és források
Vizével oltotta szomját,
Bogyókat és diót evett,
Melyek hűvös erdei tisztáson nőttek.
Aszketikus remeték társaságába keveredett
Ez hátat fordított a világnak,
Példájukat követve ön-megtartózkodást
gyakorolt és hamuval borította be magát.
De mindez a takarékosság nem volt elég.
Mert többnek kellett lennie!

Tehát a fájdalmat és az élvezetet hátrahagyta,
Mert egyiktől sem tanult többet.
Teljes magányban vándorolt,
Feledkezve a világ csábításairól és varázsairól,
Meggyőződve arról, hogy valahol, valahogy
Boldogság és tartós bölcsesség található -
Hogy ennél többnek kellett lennie!

* * *

Hetekig tartó vándorlás után végre megérkezett,
Kimerülten és éhesen egy erdei tisztáson.
Beállt a szürkület, és a hold felkelni készült.
Menedéket keresett egy Bódhi fa alatt
És leszedett néhány érett fügét az ágairól.
Ezzel csillapította éhségét és szomját mielőtt
összegömbölyödött a fa lomb koronája alatt, és elaludt.

A hajnal első fényével ébredett,
Felült és körülnézett,
Teste pihent és elméje nyugodt volt.
- Nem megyek tovább - mondta magában.
- Ha itt nem találok békét, akkor nincs hová menni.

Keresztbe tett lábakkal, és egyenes gerinccel ült,
Pillantása mozdulatlan és céltalan.
Ahányszor felmerült egy gondolata
Elengedte, akár egy madarat melyet
Kiengednek ketrecéből és visszaadják szabadságát.
A csendes megfigyelőt kereste önmagában -
Az elme uralkodóját - ami olyan volt
Mint az élet titkos őre és fenntartója.

Ezt tette napról napra,
Amíg még a tér és az idő is elvesztette az értelmét,
És éppen a létezés titkának küszöbén állt -
Élet és halál, ok és okozat,
Én és nem én; és a gyanított, reménykedett
Ragyogás lényének középpontján.

* * *
Egyik reggel aztán felébredt és rájött
Hogy ülve aludt el,
És mégsem érzett kellemetlenséget a tagjaiban.
A teste sovány volt az önkéntelen koplalástól,
És amelynek nem szigorú korlátozás volt az oka,
Hanem az elmének célszerű leigázása.
Megmosakodott egy közeli forrásban, és ivott néhány korty vizet.
Aztán újra elfoglalta helyét a fa alatt.

Az agya üres volt, és a szíve várakozással telt el.
Lehunyta a szemét, és minden mást nélkülözött
Kivéve a megvilágosodás pillanatát,
Melyet már sejtett hogy semmivel sem kevesebb,
Mint tökéletes boldogság és teljesen megvalósult lény.

Képtelen lett volna megmondani, hogy percek vagy órák voltak-e,
Amikor gerince érezte az energia rohamát
Fark csonti gyökeréből, amely felszabadította erőteljes fellendülését,
És elérte a feje búbját,
Megtelítette egész lényét fénnyel, szeretettel és erővel.
Villámgyorsan egész lényének összes belső érzékeivel érezte
Az idő sokszínű és sokféle rohanását
A kezdetektől fogva, amint folyamatosan rendeltetési célja felé áramlik.
A lét teljes történelme felvillant belső látása előtt:
Csillagok, nap rendszerek és csillagképek születése és halála.
És mindegyiknek meg volt a jellegzetes hangja, színe és intenzitása,
Élénk és magasztos végtelenségben.

Aztán mintha a lába közelebb ért volna az otthoni talajhoz,
Hallotta a levelek suhogását a fák tetején,
Madár dalt, elefántok trombitálását, méhek zümmögését,
A sakál üvöltését, egy ágaskodó kobra sziszegését,
És végül is az emberek hangját.

Beszélgetéseket hallott a nyitott tereken,
Izgatott szóváltást egy piacon,
A világ fejedelmeinek kemény kijelentéseit,
És a betegek és a nélkülözők szánalmas siralmait.

Kardok csengésével,
Kürt fújással és dob veréssel végződött,
És a haldoklók és sebesültek nyögésével.
Ami hátramaradt, az varjakra, keselyűkre és dögevőkre lett bízva.
Aztán minden elcsendesedett, kivéve az erdő hangja.
Kinyitotta a szemét, és tudta, hogy
a Bódhi fa lomb koronája alatt ül.
Tekintetét maga elé a földre vetítette
És meglátott egy egyszerű vad virágot, amely
A termékeny erdőtalajból nőt ki, és tudta,
Hogy se több, se kevesebb, mind annál amiről
Látomásai tanúskodtak. Minden fűszál,
És minden apró kavics a folyó partján,
Mindezek a számtalan lények
Az áramló víz felülete alatt és felett
Részesei voltak a nagy kozmikus álomnak.
Az egész világ vágyakozott és erőlködött
A fény felé, éhesen a felszabadulásra és beteljesedésre.
Kutatása véget ért, és megtalálta a forrást.
Várakozásai beteljesültek -
Mi más is lehetett volna még?