Sötét hajad már régen őszbe fordult,
de én éppen úgy szeretem,
mint mikor először lobbant a szélben,
míg hozzám jöttél a parti fövenyen.

Szemed is megtört. Arcod is sápadt,
de most is oly kedves énnekem,
s szemeid, mint az esthajnalcsillag
most is úgy ragyognak nekem.

Elszállt az idő, s vele egy élet,
de most sincs számomra kedvesebb,
mint a te kezed, mely oly szelíden érint,
hogy ma is éppen úgy megremegek.

S ha eljön egyszer az utolsó óra,
csak annyi lesz minden óhajom,
hogy a te szemed csillogását lássam,
s még utoljára öleljen karod.

Végtelen hosszúnak tűnnek a percek
ameddig hozzád érkezem,
pedig sietek. S a kavicsos úton
szinte már futva lépkedek.

Lassan pereg a perc, az óra,
szinte már alig észlelem
csak szívem nyugtalan dobbanása,
sürgeti minden ízemet.

Tudod: tegnap még nem akartam,
hogy magadhoz láncolj teljesen,
hiszen annyian bántottak már,
s túl sok seb van a lelkemen.

Mégis: valami belülről úgy űz,
szinte égeti mindenem,
mint futótűz, amely sebesen terjed,
keresztül gázolva mindenen.

Ez a tűz most már hozzád láncol,
te gyújtottad fel mindenem.
Te vagy csak, aki elolthatja!
Többé már nem kell senki sem!

Olyan félénken érek hozzád,
még a szívem is megremeg,
s érzem ereid lüktetésén,
ugyan úgy vágysz rám, és szeretsz.

Sosem hittem, hogy valaki egyszer
áthatol még a szívemen
Hiszen úgy védtem, mint a páncél,
amelyről minden lepereg.

Most itt vagyok. Karodba bújva,
s szerelmem olyan végtelen,
mint a csillagok fent az égen,
melyek annyira fénylenek.

Írni szerettem volna néked
valami nagyon kedveset,
de a papír, amelyre írtam
átitatta a könnyeket.

Mért is sírok? Nem bántott senki,
mégis: a könnyem úgy csorog,
áttetsző cseppel legördülve
gyöngyként csordul le arcomon.

Rád gondolok. Hiányod úgy fáj!
Sóvárgó szívem úgy dobog,
mintha millió tüske szúrná,
minden légzésnél úgy sajog.

Tudom, hogy jönnél, hogyha tudnál,
és a szívedben ott vagyok,
mint a derengő őszi napfény,
mely végigsimít az arcodon.

Tudom, hogy vágysz rám, ahogyan én is,
bármilyen messze is vagyok,
minden feltörő lélegzetben,
elnyomott vágyban ott vagyok.

Ne maradj messze. Tudod, hogy várlak.
Nélküled oly magam vagyok,
mint az ég alján messze tűnő
zuhanó hulló csillagok.

Gyönyörű volt, akár egy álom,
mind az, mit képzeltem veled,
gyönyörű, mit arany tollal
színesre festett a képzelet.


Gyönyörű, de rá kellett jönnöm,
mind az, mit elhittem neked,
hazugság volt. Most rideg minden,
s nem találom a helyemet.


Kihűlt szívemben néma gyász van,
s a könny, mely lelkemről pereg,
eleven sebként sajdul bennem,
aztán elmúlik hirtelen.


Időm kevés, és nem akarom már
rád pazarolni, mert lehet,
azt dobom el, ki csöndben, némán,
tiszta szívéből szeretett.


Néha még itt vagy álmaimban,
de többé nem leszek veled,
messze tűnök, hol talán egyszer
rám talál még a szerelem.

Fránya só!
Nem hátsó
Gondolat kiváltó…
Vitára citáló!

Együk, vagy ne együk?
Gondolkodunk, esszük!
Ne együk? Mi végre?
Só az élet része.

A só az ember étkezésének a része,
Használni kell, főként egészség megőrzésre!
Amit sósan eszünk, azt ne együk édesen.
Ezt akarják ránk beszélni… félelmetesen.

Az persze igaz, sót, sóval enni? Ezt sem kell túlzásba vinni,
De hogy ne együk, mert egészségtelen, ezt nem kell elfogadni!
Ételekbe úgyis annyi sót teszünk, amennyit az megkíván,
Nincs bolond, ki direkt elsózza, hogy ehetetlen legyen talán?

A só csak túlzó fogyasztásakor lesz egészségkárosító,
De annyit talán nem lehet megenni, mert nem oly' mámorító!
Só tablettát adnak sivatagban a gépkocsivezetőknek,
Fiziológiás sóoldatként vénásan a betegeknek.

Megnézném én a sót nagyon ellenzőknél, az otthoni konyhát,
És fogadok, hogy ott biz' áthágják, a nekünk kiadott normát.
Sok évszázada a szervezet, a sóhoz orientálódott,
Most meg csak úgy elvenni? Ez a rossz elv, már most elhasználódott.
Cserélni kéne, minek a rosszat megtartani, meg káros is,
Ne lebegjünk tudatlanságba, élnünk kell nekünk még máskor is…

Ha, volt só középkorban, ott a bányák emelték fel országot,
És kemény harc folyt azért, hogy ki lássa el ezzel a világot!
Volt idő, hogy fizetőeszköz volt, arannyal egyenértékű,
Meg volt olyan, amikor háború is indult, hány vegyértékű?

Van oly' elefántcsorda, mindennap mennek sziklához sót nyalni!
Afrika dzsungelében kell otthon... egy majomhordának lakni.
Minden reggel mennek éhesen nyolc kilométerre, sót nyalni,
Aztán visszaút! Enni kell, és ebédre már otthon kell lenni!

Magyar kutató elmondta, nem beteg felnőttnek só igénye: napi hat deka.
Ha valaki valamiért, többet fogyasztana, kilenc dekáig nem lesz baja!
A sót mellőző étkezés sokféle betegség kiváltója,
Ezt meg hevesen tagadja az ellen-lobbi kikiáltója!

Egy evőkanál só, összesen két és fél deka!
Kétujjas csipet só, meg csak öt-hat tized grammja.
Háromujjas csipet só, kb. egy egész, egy tized gramm,
Számold ki napra, mily' keveset használsz és így stramm!
Egy zsíros kenyérre elég egyszer kétujjas mennyiség,
És hányat eszel egy étkezéskor? Edd! Ez még semmiség...
Méretes adag házi gulyáslevesbe, kell vagy kanálnyi,
De, csak egy tányérnyit eszel meg... nem fogod magad blamálni!

Ne hagyd, hogy a tested, sóhiánnyal beteggé tegyék!
Sótlansággal beteggé teszik a testét! Sót? Egyék!

Vecsés, 2015. január 7. - Kustra Ferenc József