Idő 
Értékelés 
Értékelés Az élet sokszor kusza,
Olyankor az ember tétova.
Nem tudja merre-hova!
Hol van szíve otthona?
De bárhová az élet sodorja.
Elveszlik a lelke egy darabja.
Kívánsága száll tova.
A csillagoknak s holdnak mondja:
- Vidd el szívem haza!
Ne feledjem soha!
Mi boldogságomnak kulcsa!
Lelkem ereje és nyugalma,
egyszer hazavisz az otthonomba!
Olyankor az ember tétova.
Nem tudja merre-hova!
Hol van szíve otthona?
De bárhová az élet sodorja.
Elveszlik a lelke egy darabja.
Kívánsága száll tova.
A csillagoknak s holdnak mondja:
- Vidd el szívem haza!
Ne feledjem soha!
Mi boldogságomnak kulcsa!
Lelkem ereje és nyugalma,
egyszer hazavisz az otthonomba!
Ragadd... a tollat,
Terítsd ki a papírost.
Dolgozik az agy.
*
Repülj valóságba,
Szárnyalj a fantáziával.
Ürítsd ki lelkedet.
*
Írj novellát és még írj vegyesen verseket.
Vess papírra sorokat, esszéket, vesszőket!
Szólj a lelkednek, hogy küldjön ki muníciót,
Mártsd a tolladat a tentába, mint lefogyót.
Vigyázz, a papírra jó nagy paca, nehogy essen,
A mártott tollad, nagyon szép szóképeket fessen.
*
Ugyan, ki vagyok én?
Íráskor jó megfejteni!
Bölcs csend, engem oktat.
*
Lélek üressége nem segíti az írást,
Ekkor menj el inkább lakatosnak, keress mást!
Én hallgatom, éj csendes ketyegését, mi mást?
Teremtő érzést
Hazudni, bűn! Főben jár.
Szerető élet…
*
Ihletedet soha ne hagyd elveszni,
Ami eljön, azt bizony le kell írni!
Ihleted, ha jő, ragadd meg a pillanatot,
Nehogy elfelejtsd, írd le mind a gondolatot!
*
Kezemben nem a lant
Szól, papíron a toll serceg.
Csöndem… karcolódik!
Egyszer majd, leteszem tollat,
És nem hallom, serc’ hangokat…
Vecsés, 2016. február 13. – Kustra Ferenc József - Meditál a poéta… versben, haikuban, HIAQ –ban, TANQ –ban.
Terítsd ki a papírost.
Dolgozik az agy.
*
Repülj valóságba,
Szárnyalj a fantáziával.
Ürítsd ki lelkedet.
*
Írj novellát és még írj vegyesen verseket.
Vess papírra sorokat, esszéket, vesszőket!
Szólj a lelkednek, hogy küldjön ki muníciót,
Mártsd a tolladat a tentába, mint lefogyót.
Vigyázz, a papírra jó nagy paca, nehogy essen,
A mártott tollad, nagyon szép szóképeket fessen.
*
Ugyan, ki vagyok én?
Íráskor jó megfejteni!
Bölcs csend, engem oktat.
*
Lélek üressége nem segíti az írást,
Ekkor menj el inkább lakatosnak, keress mást!
Én hallgatom, éj csendes ketyegését, mi mást?
Teremtő érzést
Hazudni, bűn! Főben jár.
Szerető élet…
*
Ihletedet soha ne hagyd elveszni,
Ami eljön, azt bizony le kell írni!
Ihleted, ha jő, ragadd meg a pillanatot,
Nehogy elfelejtsd, írd le mind a gondolatot!
*
Kezemben nem a lant
Szól, papíron a toll serceg.
Csöndem… karcolódik!
Egyszer majd, leteszem tollat,
És nem hallom, serc’ hangokat…
Vecsés, 2016. február 13. – Kustra Ferenc József - Meditál a poéta… versben, haikuban, HIAQ –ban, TANQ –ban.
A januári hold kissé előtűnő, csillogó ezüst fényében,
Járőr oson, ellen állások felé, a háború vad örvényében.
A megfagyott táj hideg, fehér csillogásában,
A halál hideg, ezüst fényű áramlásában…
Az éj, maga a fekete árnyék, fényjelenség.
Olyan szép, mint eltévedt, idegen jelenség.
A sötét álombéli… finoman, puhán suhan.
A holdfény ezüstje előtör, majd visszazuhan.
Az álombéli, habosan gomolygó pára,
Az izzadt testek körül ködlik, arra, rája.
Az örvénylő légforgatag elfogyó hőből és nedvből…
A párafüggöny a bajuszokra fagy, a lélegzetből.
Percek és méterek némán, lassan elmaradnak mögöttük,
Sötét, fénytelen, láthatatlan ellen arcvonal, előttük.
Távolabb kivehető a nagy jegenyék sora,
Olyanok, mint az asztallapba döfött penna.
Csupán a varjak ébrednek fel az éji álmukból,
De csak félig nyitják szemhéjukat… elég a látványból.
Elölről valami zaj hallatszik, felfigyelnek,
A csend tovább rezeg a táj felett… igyekeznek.
Mennek, a semmi ősi vágtában rohan az éjszakába,
Katonák kemények, de a lelkük elbújik önmagába.
Most már közelről hallani egy fémes, de halk csattanást,
Ez elzúg a hallgatag táj felett, nem nyújt vigasztalást.
Itt nem vár tárt kapu az ide érkező vándorokra,
Itt a bejárati ajtó… élet és a halál ura!
A fagyott hó ezüstösen csillogó pikkelyes körvonalakkal
Vonta be a fák, bokrok koronáját, királyi hermelin kerettel.
Szemben nem frakkos, komornyikbojtos alakok vannak beásva,
Csíkos mellényes lakáj helyett, őket pufajkás orosz várja.
A sorban utolsó, kissé hervadt, férfiarc.
A sápadt, beesett arcon, sok a gondránc.
Majdnem vastag ajkakra ívelő barázdák, inkább koravén fiút,
Mint meglett, harcos férfit rajzolnak… az ő lelkének itt már nincs kiút.
Szemben velük, tíz lépésre egyszer fölcsattan egy orosz „sztoj”!
Mind a hatan megdermedtek… a félelemtől lelkük fogoly.
Táj, még fagyottabbnak tűnt… katonák reagáltak volna,
De idejük már nem volt… a sors keze az ajtót becsukta.
Hold elbujt, magyarok arcán a sötét miatt nem látszik a félelem,
Nyugtalanító ellentmondás a test és lélek között… lételem.
Balról megszólaltak a géppuskák, és kézigránát repült,
Magyar katonák arcán félelem és orosz utálat ült.
Mindennek hamar vége lett, varjak lecsukták a szemhéjukat,
Katonáink hitték, úgy halnak meg, hogy védik hazájukat…
Csongrád, 2012. július 29. – Kustra Ferenc József - íródott. Hollós Korvin Lajos: A szürke eminenciás c. kisregénye ihletésével + történelmi emlékezésként és a hőseinkre emlékezésből.
Járőr oson, ellen állások felé, a háború vad örvényében.
A megfagyott táj hideg, fehér csillogásában,
A halál hideg, ezüst fényű áramlásában…
Az éj, maga a fekete árnyék, fényjelenség.
Olyan szép, mint eltévedt, idegen jelenség.
A sötét álombéli… finoman, puhán suhan.
A holdfény ezüstje előtör, majd visszazuhan.
Az álombéli, habosan gomolygó pára,
Az izzadt testek körül ködlik, arra, rája.
Az örvénylő légforgatag elfogyó hőből és nedvből…
A párafüggöny a bajuszokra fagy, a lélegzetből.
Percek és méterek némán, lassan elmaradnak mögöttük,
Sötét, fénytelen, láthatatlan ellen arcvonal, előttük.
Távolabb kivehető a nagy jegenyék sora,
Olyanok, mint az asztallapba döfött penna.
Csupán a varjak ébrednek fel az éji álmukból,
De csak félig nyitják szemhéjukat… elég a látványból.
Elölről valami zaj hallatszik, felfigyelnek,
A csend tovább rezeg a táj felett… igyekeznek.
Mennek, a semmi ősi vágtában rohan az éjszakába,
Katonák kemények, de a lelkük elbújik önmagába.
Most már közelről hallani egy fémes, de halk csattanást,
Ez elzúg a hallgatag táj felett, nem nyújt vigasztalást.
Itt nem vár tárt kapu az ide érkező vándorokra,
Itt a bejárati ajtó… élet és a halál ura!
A fagyott hó ezüstösen csillogó pikkelyes körvonalakkal
Vonta be a fák, bokrok koronáját, királyi hermelin kerettel.
Szemben nem frakkos, komornyikbojtos alakok vannak beásva,
Csíkos mellényes lakáj helyett, őket pufajkás orosz várja.
A sorban utolsó, kissé hervadt, férfiarc.
A sápadt, beesett arcon, sok a gondránc.
Majdnem vastag ajkakra ívelő barázdák, inkább koravén fiút,
Mint meglett, harcos férfit rajzolnak… az ő lelkének itt már nincs kiút.
Szemben velük, tíz lépésre egyszer fölcsattan egy orosz „sztoj”!
Mind a hatan megdermedtek… a félelemtől lelkük fogoly.
Táj, még fagyottabbnak tűnt… katonák reagáltak volna,
De idejük már nem volt… a sors keze az ajtót becsukta.
Hold elbujt, magyarok arcán a sötét miatt nem látszik a félelem,
Nyugtalanító ellentmondás a test és lélek között… lételem.
Balról megszólaltak a géppuskák, és kézigránát repült,
Magyar katonák arcán félelem és orosz utálat ült.
Mindennek hamar vége lett, varjak lecsukták a szemhéjukat,
Katonáink hitték, úgy halnak meg, hogy védik hazájukat…
Csongrád, 2012. július 29. – Kustra Ferenc József - íródott. Hollós Korvin Lajos: A szürke eminenciás c. kisregénye ihletésével + történelmi emlékezésként és a hőseinkre emlékezésből.
Aki ideérkezik, hamar megtudja, a tél nem hidegtelen,
A mínusz negyvenkettő fok elképesztően lélek-könyörtelen…
Vannak, kinek ezt végleg túlélni, nem-egyszerűen lehetetlen.
**
Vicsorog a szél,
Szikrázva fütyörészik.
Jeges lehelet!
*
A szél haragja,
Ha lassan is de múlik.
Hideg, nem mozdul…
*
Pihenő szélben,
Dermesztő-nagy a hideg.
Szikrázó napfény.
*
Kint vad hidegben
Dalol a szél, térdig ér.
Csönd sem válaszol…
*
Vad ciklon futkos,
Úgyis zord tájat ural.
A Don-parton hó!
*
Szürkén, közönyös
Az éjjeli hófúvás.
Reggelre befed…
*
Hófúvásba a
Magány is belefáradt.
Itt nincsen kiút.
*
Innen, nincsen hová menekülni, háború hidege körülvesz,
Ebben a rettenetes hidegben fáj, ha, ember lélegzetet vesz.
Ide a Don-kanyarba, nagyon is befészkelte magát a tél,
Az anyag határán a lélek is besűrűsödött… már nem fél?
Rettenetes az idő, meg a járása ott a lövészárokban bévül,
Az ember könnyen a fagyhalálba találja magát, ha kicsit elrévül.
*
Imbolygó jövő,
Ködben cselszövő, hazug.
Remény, szűkmarkú!
*
Szavak elhaltak,
Láthatók vérző sebek.
Sírás oskola…
*
Rettenetesen dermesztő, libabőrt öltő a januári reggel,
Keménykedő a tél, benne a levegő, mínusz legalább negyvennel…
Van kilyukadt sisak, fekete lábak, orr-fül, mik nem bírtak hideggel.
*
Ilyen hidegben
Elaludni… a halál.
Pár percnyi a lét!
*
Hideg úgy tarol, mintha évezredek taposnának minket,
Ó lélek, ne menj, ne hagyd a testet, ne hagyj itt veszni mindent…
Mentsd meg Uram a magyar hont, gyermekeidet… összest, mindet.
*
Szélvihar kereng,
Vastag hóréteg felett!
Kezdő hóesés.
*
A háború szabályait is megszegik az irányítók, hihetetlenül!
Te meg benne vagy ott ahol lelőhetnek, várakozol és tehetetlenül!
Menekvés nincsen, a sorsod nem tudni mit hoz... biz' végzetet menthetetlenül!
*
Tél ölelése,
Nagyon is rideg-hideg.
Köd itt nem enyhít.
*
Itt, most januárban, vért is dermesztő a reggel,
Köpenyem alá furakodik jég-lehelettel.
A fájdalmas nyögés, a megfáradt imája,
Főleg, ha nincs több… az élete kosarába.
*
Szél, fúj… hó esik,
Lét már avarban lapul.
Fagyok, zordonak.
*
Akármerre nézek, látom, a halál szánkázik a hóra fagyott jégrétegen,
És ez a hómező nemcsak vastag, hanem amerre-bármerre nézek, végtelen.
Egy magyar baka, hős harcos, minden módon helytáll,
Egyébként is parancsot teljesít, így nem hátrál!
Tűrted a nagy, jéghideg-fájdalmakat,
Egy harcos… semmiségért nem hátrálhat!
Volt parancs is, mihez tartottad magad.
Fázósan didereg a hó mellvéd is,
Lemehet ez, mínusz ötven fokig is.
Nyári egyenruhánk nem bírja a havat,
Mit villanón kemény fagy vasfoga marat!
*
Dermesztő reggel,
Kezembe lehelettel…
Avar, mint beton!
Vecsés, 2017. február 3. – Kustra Ferenc József – történelmi visszaemlékezés az ott veszett katonáinkra. Íródott: alloiostrofikus versformában.
A mínusz negyvenkettő fok elképesztően lélek-könyörtelen…
Vannak, kinek ezt végleg túlélni, nem-egyszerűen lehetetlen.
**
Vicsorog a szél,
Szikrázva fütyörészik.
Jeges lehelet!
*
A szél haragja,
Ha lassan is de múlik.
Hideg, nem mozdul…
*
Pihenő szélben,
Dermesztő-nagy a hideg.
Szikrázó napfény.
*
Kint vad hidegben
Dalol a szél, térdig ér.
Csönd sem válaszol…
*
Vad ciklon futkos,
Úgyis zord tájat ural.
A Don-parton hó!
*
Szürkén, közönyös
Az éjjeli hófúvás.
Reggelre befed…
*
Hófúvásba a
Magány is belefáradt.
Itt nincsen kiút.
*
Innen, nincsen hová menekülni, háború hidege körülvesz,
Ebben a rettenetes hidegben fáj, ha, ember lélegzetet vesz.
Ide a Don-kanyarba, nagyon is befészkelte magát a tél,
Az anyag határán a lélek is besűrűsödött… már nem fél?
Rettenetes az idő, meg a járása ott a lövészárokban bévül,
Az ember könnyen a fagyhalálba találja magát, ha kicsit elrévül.
*
Imbolygó jövő,
Ködben cselszövő, hazug.
Remény, szűkmarkú!
*
Szavak elhaltak,
Láthatók vérző sebek.
Sírás oskola…
*
Rettenetesen dermesztő, libabőrt öltő a januári reggel,
Keménykedő a tél, benne a levegő, mínusz legalább negyvennel…
Van kilyukadt sisak, fekete lábak, orr-fül, mik nem bírtak hideggel.
*
Ilyen hidegben
Elaludni… a halál.
Pár percnyi a lét!
*
Hideg úgy tarol, mintha évezredek taposnának minket,
Ó lélek, ne menj, ne hagyd a testet, ne hagyj itt veszni mindent…
Mentsd meg Uram a magyar hont, gyermekeidet… összest, mindet.
*
Szélvihar kereng,
Vastag hóréteg felett!
Kezdő hóesés.
*
A háború szabályait is megszegik az irányítók, hihetetlenül!
Te meg benne vagy ott ahol lelőhetnek, várakozol és tehetetlenül!
Menekvés nincsen, a sorsod nem tudni mit hoz... biz' végzetet menthetetlenül!
*
Tél ölelése,
Nagyon is rideg-hideg.
Köd itt nem enyhít.
*
Itt, most januárban, vért is dermesztő a reggel,
Köpenyem alá furakodik jég-lehelettel.
A fájdalmas nyögés, a megfáradt imája,
Főleg, ha nincs több… az élete kosarába.
*
Szél, fúj… hó esik,
Lét már avarban lapul.
Fagyok, zordonak.
*
Akármerre nézek, látom, a halál szánkázik a hóra fagyott jégrétegen,
És ez a hómező nemcsak vastag, hanem amerre-bármerre nézek, végtelen.
Egy magyar baka, hős harcos, minden módon helytáll,
Egyébként is parancsot teljesít, így nem hátrál!
Tűrted a nagy, jéghideg-fájdalmakat,
Egy harcos… semmiségért nem hátrálhat!
Volt parancs is, mihez tartottad magad.
Fázósan didereg a hó mellvéd is,
Lemehet ez, mínusz ötven fokig is.
Nyári egyenruhánk nem bírja a havat,
Mit villanón kemény fagy vasfoga marat!
*
Dermesztő reggel,
Kezembe lehelettel…
Avar, mint beton!
Vecsés, 2017. február 3. – Kustra Ferenc József – történelmi visszaemlékezés az ott veszett katonáinkra. Íródott: alloiostrofikus versformában.
Magas, szürke a fal velem szemben, ködből kiépítve,
Látom én, hogy ennek aztán nem lehet menni hegyibe…
Itt az ismeretlent, nem világítja meg a boldog nyárias nap.
Jókat eszik, alszik, megáld és küld a halálba, a tábori pap!
Itt a ködből jön a halál, egy nagy repeszakna, vagy csuló képébe…
Ha felrobban, elrepít minket a purgatórium másik végébe…
Szokatlan fény, itt bizony nem bántja a ködtől nem látó szemet,
De ne nézd a robbanást és fényét... katonaölő elegyet…
*
Arcát fürkészem
Tél tábornoknak. Kemény!
Hideget sejtet.
*
Miért vagyok én még itt?
Miért is mennék haza?
Miért hiszek a küldetésben?
Miért hiszek még győzelemben?
*
Haza, nincsbe tűnt...
De, szívem egy gyöngyszeme…
Emléked… még él!
*
(Anaforás, belső rímes, bokorrímes)
Mert haza csak ott van, hol valamikor megszülettél…
Mert haza csak ott van, hol a családod téged vár, él,
Mert haza csak ott van! Enyém helyett hideg orosz tél.
*
A
Haza
Nincsé vált!
Szívem őrzi
„Leheletemig”!
*
Miért van üresség a szívemben?
Miért van üresség a lelkemben?
Miért van repesz a bőröm alatt?
Miért lő orosz rám? Percek alatt…
Miért vagyok itt a fronton, ahol megölhetnek?
Miért vagyok alanya itt, csak, nehézségeknek?
*
Tél, álcát tépi…
Nem finomkodik, fagyaszt!
Katonahalál.
*
Miért van, hogy futnál innen, de mély hóban szó szerint nem lehet?
Miért van, hogy még a lépés is lassú, de életed kergeted?
Miért van, hogy a gondolatod mindig a múltban csavarog?
Miért van, hogy a gyermeki éned is folyvást még itt kopog?
*
Becsvágy? Nem lelé!
Tegnapot már túlélte…
Merre jár halál?
*
Hóviharos, vad, arcfagyasztó széllel szemben,
Aknavetős gránát -halálos- küzdelemben
A hirtelen halál, biz’ kikerülhetetlen…
De én ágyban szeretném otthon... merevedjen az arc!
De itt mínusz negyvenben nem hamis az öldöklő harc?
Arcbőr tépően, erről régen lehullott az álarc!
Itt még a nem létező villám is, lövedéket kikerülve cikázik,
Katona a derékig érő hóban bármit tesz is, kihűlve bénázik.
*
Én
Haza
Őrzője!
Rendülten és
Rendületlenül!
*
Nem tudjuk, hogy még mi lesz itt holnap! Meddig tart a háború?
Miért van itt a katona, hogy legyen nyomorék élete?
Látvány is tisztul,
Ágyú lőporfüst lebeg.
A halál röpköd.
*
(Anaforás, belső rímes)
Miért van, hogy itt hónapok múltával elfelejted, keresed a szót.
Miért van, hogy a tudatodból még mondani akarsz, keresed a jót?
Miért van, hogy már elfásultál, nem tudod már, hogy mit is akarsz?
Miért van, hogy magadba roskadsz, keresve... a lelkedben kavarsz?
Reményteli félelem eluralja a lelkeket!
Reménybeli életvágyak szaggatnák a fékeket...
Reménytelen pillanatok mérgezik a lelkeket!
*
Ide a fehér-pokolba, több ezer kilométeres utam vezetett,
Jöttem, mit tehettem mást, hatalom szerint, más utam nekem nem lehetett…
*
Percek, oly’ vadul
Henyélnek! Ágyútűz él…
Sohse lesz vége?
Vecsés, 2016. október 7. – Kustra Ferenc – íródott; versben, senrjú -ban, apevában… történelmi visszaemlékezésként az ott veszett katonáinkról.
„Csuló” – kézifegyver lövedéke.
Látom én, hogy ennek aztán nem lehet menni hegyibe…
Itt az ismeretlent, nem világítja meg a boldog nyárias nap.
Jókat eszik, alszik, megáld és küld a halálba, a tábori pap!
Itt a ködből jön a halál, egy nagy repeszakna, vagy csuló képébe…
Ha felrobban, elrepít minket a purgatórium másik végébe…
Szokatlan fény, itt bizony nem bántja a ködtől nem látó szemet,
De ne nézd a robbanást és fényét... katonaölő elegyet…
*
Arcát fürkészem
Tél tábornoknak. Kemény!
Hideget sejtet.
*
Miért vagyok én még itt?
Miért is mennék haza?
Miért hiszek a küldetésben?
Miért hiszek még győzelemben?
*
Haza, nincsbe tűnt...
De, szívem egy gyöngyszeme…
Emléked… még él!
*
(Anaforás, belső rímes, bokorrímes)
Mert haza csak ott van, hol valamikor megszülettél…
Mert haza csak ott van, hol a családod téged vár, él,
Mert haza csak ott van! Enyém helyett hideg orosz tél.
*
A
Haza
Nincsé vált!
Szívem őrzi
„Leheletemig”!
*
Miért van üresség a szívemben?
Miért van üresség a lelkemben?
Miért van repesz a bőröm alatt?
Miért lő orosz rám? Percek alatt…
Miért vagyok itt a fronton, ahol megölhetnek?
Miért vagyok alanya itt, csak, nehézségeknek?
*
Tél, álcát tépi…
Nem finomkodik, fagyaszt!
Katonahalál.
*
Miért van, hogy futnál innen, de mély hóban szó szerint nem lehet?
Miért van, hogy még a lépés is lassú, de életed kergeted?
Miért van, hogy a gondolatod mindig a múltban csavarog?
Miért van, hogy a gyermeki éned is folyvást még itt kopog?
*
Becsvágy? Nem lelé!
Tegnapot már túlélte…
Merre jár halál?
*
Hóviharos, vad, arcfagyasztó széllel szemben,
Aknavetős gránát -halálos- küzdelemben
A hirtelen halál, biz’ kikerülhetetlen…
De én ágyban szeretném otthon... merevedjen az arc!
De itt mínusz negyvenben nem hamis az öldöklő harc?
Arcbőr tépően, erről régen lehullott az álarc!
Itt még a nem létező villám is, lövedéket kikerülve cikázik,
Katona a derékig érő hóban bármit tesz is, kihűlve bénázik.
*
Én
Haza
Őrzője!
Rendülten és
Rendületlenül!
*
Nem tudjuk, hogy még mi lesz itt holnap! Meddig tart a háború?
Miért van itt a katona, hogy legyen nyomorék élete?
Látvány is tisztul,
Ágyú lőporfüst lebeg.
A halál röpköd.
*
(Anaforás, belső rímes)
Miért van, hogy itt hónapok múltával elfelejted, keresed a szót.
Miért van, hogy a tudatodból még mondani akarsz, keresed a jót?
Miért van, hogy már elfásultál, nem tudod már, hogy mit is akarsz?
Miért van, hogy magadba roskadsz, keresve... a lelkedben kavarsz?
Reményteli félelem eluralja a lelkeket!
Reménybeli életvágyak szaggatnák a fékeket...
Reménytelen pillanatok mérgezik a lelkeket!
*
Ide a fehér-pokolba, több ezer kilométeres utam vezetett,
Jöttem, mit tehettem mást, hatalom szerint, más utam nekem nem lehetett…
*
Percek, oly’ vadul
Henyélnek! Ágyútűz él…
Sohse lesz vége?
Vecsés, 2016. október 7. – Kustra Ferenc – íródott; versben, senrjú -ban, apevában… történelmi visszaemlékezésként az ott veszett katonáinkról.
„Csuló” – kézifegyver lövedéke.
