Hétköznapi pszichológia…

Nagy idegharcban
Állnak, családi felek!
Szenved a gyerek…
*
Munka és küzdés,
És szabadidő nincsen!
El kell viselni.
*
Gyűlölet, habzó
Száj fröcsköli, sok mocskot.
Gyerek nem számít!
*
Nagy osztozkodás!
Mindenkinek, minden kell!
Gyerek, tán’ nincs is…
*
A gátlástalan
Kapzsiság, mint romboló!
Anyagi érdek.
*
Kalózos rablás.
Az elmenő fél, dühős!
Mért nincs igaza…
*
Elmenő, lelkét
Eladta az ördögnek.
Menni, jó ötlet?
*
A maradó fél,
Hitét vesztett, összetört.
Most hogyan tovább?
*
Költözés miatt
Csak sírnak a gyerekek.
Nemtörődömség!
*
Első, anyagi
Kapzsiság! Ostobaság!
A másik sem jobb!
*
Az új szerelem
Ára, gyermekáldozat!
Lélektelenség.
*
Család széthullik
És mindenki megsérül.
Úgy sem lesz majd jobb.
*
Ki most könnyen megy,
Onnan is továbbléphet.
Új partner, mit tud?
*
Szívek szenvednek,
A gyerekekért vérzik.
Rájuk üt ostor…
*
Gyerek vélemény
Elszáll… vitaviharban.
Szeretetlenek.
*
Szülők válása,
Gyermek tragédiája.
Szakítás átka.
*
Az elmenő fél,
Hiszi, hogy láncot tépett!
Butaság oly’ nagy.
*
Már nincsen család,
Világba vérző lelkek!
Gyerekből mi lesz?
*
Gyerekek lesznek
A hétvégi kulcsosok.
Fogadják őket?
*
Majdan szállnak ők
Ide-oda, mint kakukk!
Nem lesz otthonuk.
*
Fehérruhás volt
Esküvő, de rossz emlék.
Most pocsékba ment.
*
Az örök hűség
Esküje, adott szó volt.
Megszegni… semmi.
*
Győz a harc, harag,
Gyűlölet egymás iránt!
Gyerek nem érti.
*
Széthullt családot,
Lassan mindenki feled!
Listák, emlékek.
*
Család, volt erőd.
Nem volt erős alapja.
Ellen bevette.
*
A föld erődje
Is a család lehetne…
Béke szigete.

Vecsés, 2015. február 7. – Kustra Ferenc – íródott: senrjú csokorban. Horváth Mária: „Egy nagyi vallomása” c. ötletverse ihletésével.

Jó volna néha elbújni egy csöndes sarokba olykor,
hogy ne szóljon hozzám senki sem, s ne zavarjanak folyton.
Magamban álmodni csendesen, valami egészen jóról,
hűvös távoli bércekről, amely még csillog a hótól.

Mint vakító, fehér tisztaság, mely szememet bántja olykor,
olyanná tenni a világot, hogy megtisztuljon a rossztól.
Ki éhesen, fázva ott vacog, adni neki a sokból,
mit mások eldobnak, s küzdeni, hogy nekik is jusson a jóból.

Mosolyt látni az arcokon, ahol most bánat ül sokszor,
s zord, hideg téli szél helyett meleget érezni olykor.
Reményt, és hitet adni ott, ahol már hideg az otthon,
s érezni, azt a meleget, mely szívünkből sugárzik akkor

amikor tudjuk, mily kevés kell, hogy örömöt hozzon
minden apró kis érintés, és néhány emberi jó szó.
Hogy el tudjuk hinni, van jövőnk, s lehet még bárki itt boldog,
hol már nem tudunk hinni sem, és félünk. Már elég a rosszból.

Nézz le a földre Istenem! Emelj fel minket a porból!
Hozd el a jólétet nekünk, elegünk van a pokolból!
Szeresd mindegyik gyermeked egyformán! Itt, s most!
Földi jólétet adj nekünk! S méltóbb emberibb sorsot!

Lehoznám néked a csillagot,
csak nevess! Hadd lássam édes,
ahogy a szemed felragyog,
amikor mosolyogsz éppen.

Had lássam szemed íriszén
a fényt, ha szemedbe nézek,
amely elvakít, s mámorít,
még sosem láttam ily szépet.

Mint az égbolt, mely felragyog,
amikor nap süt az égen,
úgy varázsol el engem is
szemeid csillogó kékje.

Szemedben látom a holnapom,
és ha a szívembe nézel,
tudod, hogy bármit megadok!
Nem is kell sohasem kérned.

Tudod: nincsenek kincseim,
csak te vagy! A mindenem nékem!
Lágy, andalító dallamot
hallok, ha rám nevetsz, s félek.

Féltelek, mint a gyermeket,
ki anyjától messzire téved,
s fáradt szemekkel kutatom,
hol vagy most? Jöjj vissza! Kérlek!

Maradj! Hisz rövid az életünk,
s ki tudja mennyi időnk lesz
szeretni, de azt jól tudom,
hogy én csak te érted élek.

Anyám keze erős és kérges
volt egykor, s munkától eres,
s mégis, olyan gyöngéden simította
fáradt kezével mindenem.

Esténként, mikor hozzá bújva
meséket mondott énnekem,
úgy ölelt! Olyan szeretettel,
ahogy nem tud más senki sem.

Sosem mondta mennyire fáradt,
s amikor éppen nevetett,
szeme kékjében csillagokként
ragyogtak könnyes gyöngyszemek.

Istenem! Milyen boldog is voltam!
Pedig nem volt más semmi sem,
csak néhány boldogan eltöltött óra,
mely ma is feldereng nekem.

Valahol mélyről, messzi múltból,
s úgy járja át most mindenem,
hogy beleborzongok, milyen szép volt,
pedig oly rég volt, Istenem.

Azóta megtört. Oly törékeny.
S olyan gyönge a két keze,
Mégis annyira jólesik most is,
amikor néha átölel.

Tudom, az idő olyan véges,
s nem lehet mindig itt velem,
de nekem mégis, oly erőt ád,
ha fáradt kezével átölel.

Most tűnődöm: vajon épp úgy érez
az én két drága gyermekem?
Ahogyan én, hisz nincsen másom,
csak ők! Hiszen ők a mindenem!

Gyermeki öröm tobzódik
Fehérszakállú érkezik...
Gyermeki öröm tobzódik.

Pár szál jégvirág már látszik ablakokba,
Gyerek homloka belekoccan ablakba.
Várja a Mikulást nagy-nagy izgalomba...

Kint kicsit-nagyon esik a hó,
Havasan ér ide Télapó,
Gyermeknek mindegy csak fehérszakállú jöjjön,
Léptei alatt az udvar jege már döngjön.

Kiscipők nagyon tisztán ott az ablakban,
Gyerek ott áll és bízik nagyon angyalban...
Kiscipők nagyon tisztán ott az ablakban.

Várja a fehérszakállút a behavazott puttonnyal,
Mi is drukkolunk, hogy ide ér... bízunk minden bizonnyal.
Várja a fehérszakállút a behavazott puttonnyal.

Kint mínusz van és minden jeges, lefagyott,
Én bízok a szán egy árokba nem csúszott...
Kint mínusz van, Télapó biztos már nagyon is összefagyva,
Abban én is nagyon bízok, nem a jég, ami összetarja...

Egyszer csak a szán lassan, komótosan becsúszik a ház elé,
De a rénszarvas szabin-beteg lehet, mert ló van fogva elé.
Egyszer csak a szán lassan, komótosan becsúszik a ház elé.

Télapó fogja puttonyt
És bemegy a szembeni házba.
Gyerek csak zokog...
*
Vigasztaljuk, hogy ott kezd,
De szép szó, itt-most mire sem megy...
Gyerek csak zokog...
*
A hó vigasztalanul
Esik, Télapó jön szánkóhoz.
Gyerek mosolyog...

Aztán az újabb puttonnyal csúszkálva megindult a házunk felé,
Gyerek elé menne, indulna is, de ez nem szokás errefelé.
Az anyjával összenézünk és hallgassuk szíveinkről, a kő legördülését,
Így akkor ma este Télapó a napja, meghozta szíveink könnyebbülését...

Vecsés, 2019. május 23. – Kustra Ferenc József – íródott: alloiostrofikus versformában.