Emlékszik az arany napokra,
Ugy-e, emlékszik, édesem?
A lugas árnya enyhén fedett be
S ott üldögéltünk kettesen
Irtózatos szerelmesen.

Szerelemről suttogott minden,
Csiripoltak a verebek,
És mi nem mondottunk egymásnak
Sablonon kívül egyebet -
Mért voltunk olyan gyerekek?

A mama is megnézett néha,
Nyugodtan ment ismét odább:
ťHadd játsszanak szegény gyerekek,
Játéknál nem mennek tovább,
Hisz' ők még olyan ostobák.Ť

És mi csak ültünk, üldögéltünk
Traccsolva sok mihaszna szót,
Pedig szerettünk volna szólni
Egymásnak szépet, lángolót
De - mersze egyiknek se vót.

No, aztán, ha egyedül voltunk,
Volt elég önvád s gyötrelem.
Majd szétvetett bennünket olykor
A sok hevítő érzelem,
Ugy-e, hogy így volt, édesem?

A multkor aztán nagy sokára
Ismét találkoztam veled,
Azaz magával. Hosszú ruhát
Öltött azóta már kegyed,
Nem kurta szoknyás kisgyerek.

Alig vártunk az együtt-létre,
Sóhajtoztunk a mult felett,
Elmondtuk, amit elhallgattunk
Nem oly régen, mint gyermekek,
Vágván ábrándos képeket...

De mikor aztán úgy magunkban
Gondolkoztunk az eseten,
Rájöttünk, hogy bizony a multból
Kinőttünk szépen, csendesen
Maga is, én is, kedvesem...

Maga egy dandyt kívánt látni,
Ki úgy szórja a bókokat,
S talált egy száraz ifju embert,
Aki tanult ugyan sokat,
De - nem mulattat lányokat.

Én a régi lányért epedtem,
Ki szende volt és angyali,
Nem bomlott az egyenruháért,
Szerelmet nem mert vallani,
De maga - nem a hajdani.

Emlékszik e históriára
És nem mereng el e felett?
Nem mondja, mint én - könnyes szemmel,
Hogy: Boldogok a gyerekek,
Mert tudják, mi a szeretet!

Óh idő, futós idő!
Esztendeink sasszárnyadon repűlnek;
Vissza hozzánk egy se jő,
Mind a setét kaósz ölébe dűlnek.

Óh idő, te egy egész!
Nincsen neked sem kezdeted, se véged;
És csupán a véges ész
Szabdalt fel apró részeidre téged.

Téged szűlt-é a világ?
Vagy a világot is te szűlted éppen?
Mert ha csak nincs napvilág,
Nem mérhetünk időt mi semmiképpen.

Hátha tőled, óh idő!
Te aki mindenünket öszverontod,
A nap is holtszénre fő?
És láncodat magad zavarba bontod?

Mert, ihol lám, mindenek,
Bár bírtanak szépséggel és erővel,
Változást szenvedtenek,
Vagy semmiségbe mentek ők idővel.

Lám az ég forgása is
Idővel újabb változásba lészen,
Lám a csillagokba is
Ki most derűl, ki béborúl egészen.

Hát de mennyit szenvedett
Már ekkorig főldünknek állapatja,
Hogyha a feldűlyedett
Tenger, vagy Etna lángja szántogatja?

Sok faluk határain
Ma delfinek cicáznak a vizekben,
S a csigáknak házain
Most zergenyáj ugrándoz az hegyekben.

Sok merőfőld már sziget,
Sok vőlgyek a nagy bércekig dagadtak,
És ahol hegy volt s liget,
Fenéktelen sós tengerek fakadtak.

Így teszel te, óh idő!
A nemzetek forgó enyészetével:
Most az egyik nagyra nő,
S a másik elmúlik saját nevével.

A vitézlő Pártusok
Régólta szolgaság alá kerűltek:
S a bozontos Gallusok
Ma már a hérósok sorába űltek.

Már ma ökrök szántanak,
Hol Trója, a világ csudája állott:
És ahol szántottanak,
Most London, a világ csudája áll ott.

Óh, ha a nagy nemzetek
Sorsán hatalmad így előmutattad:
Hát mi, gyarló szerzetek,
Mit várhatunk - mit várhatunk miattad?

Gyermek-, ifjú-, vén-korunk,
A bú, öröm s a jó, gonosz szerencse,
Ép, beteg voltunk, s torunk
Kezedbe van, hogy jöttödet jelentse.

Futsz te, nem vársz senkit is,
Gyakorta sok hosszú reményt ledúlál.
Ím, te, míg ezt mondtam is,
Öt-hat parányi perceken kimúlál.

Nem lehet jelenvaló,
Csak múlt a jövendő pont lehet tebenned;
És miként a puszta szó
Repten-repűl, úgy kell veszőbe menned.

Így repűlt el tőlem is
Sok kedves esztendőm sebes-haladva;
S meglehet, hogy nékem is
A véghatár ma is ki lészen adva.

Úgyse volnék már gyerek;
Négyszer hat esztendőt eléldegéltem,
S eszerént az emberek
Szűk életének harmadáig éltem.

Vajha már - ha több nem is -
Mindegyik esztendőre jutna benne
Egy - csak egy órácska is,
Amely az érdem oszlopára menne.

Kész vagyok meghalni - kész,
Csak ezt tegyék síromnak a kövére:
ÚTAS! ITT FEKSZIK VITÉZ.
EGY NAP XXIV ÓRA: ENNYIT ÉRE. -

Ámde hogyha oly nemes
Szép tettek életembe nem tetéznek,
Hogy halála érdemes
Légyen dicsőitésre még Vitéznek:

Semmi, csak te, óh Lilim!
Te, akiért az életet szerettem,
Csak te légy, Lillám, enyím:
Mindég fogom becsűlni, hogy születtem.

És mivelhogy a napok
Elseprik a legédesebb időket:
Míg az ifjú hónapok
Virítnak, el ne is veszessük őket.

Elfut a nyájas tavasz,
A bársonyos hajnalra gyászköd árad,
A kinyílt jácint elasz,
A rózsaszál egy délbe is kiszárad:

Így az ifjúság maga
Majd elrepűl vidor tekintetedről,
És az Ámor csillaga
Eltűnik ám kacsingató szemedről.

Akkor, ah! rózsáid is
Nem fognak úgy kis ajkadon nevetni,
Akkor érző szíved is,
Ah, nem tud úgy örűlni és szeretni.

Én is akkor csak hideg
Vérrel barátkozom, hideg Lilimmal,
Úgy napolván, mint rideg
Vén pelikán, ifjú daljaimmal.

Míg tehát az lenne még,
A szép időt, óh Lilla! meg ne vessük.
Míg az élet lángja ég,
Egymást viszontöröm között szeressük.

És ha semmi érdemem
Nem fog fejemre zőld babért tetetni,
Semmi sem! mind semmi sem!
Csak hogy te, Lilla! meg ne szűnj szeretni.

Híremet s nagy voltomat
Ne trombitálják messzi tartományok,
Más ne tudja síromat:
Te hints virágot arra s a leányok.

Fene gyerek volt az a Kun László,
Magyarország egykori királya!
Kun Lászlónak azért híták őt, mert
A kunokkal volt cimboraságba'.

Az igaz, hogy torkára forrt az a
Kun barátság, benntörött bicskája...
De ez már a vége; kezdjük elől,
Ne hágjunk rá a szép rend nyakára.

Amit mondtam, ujra csak azt mondom:
Fene gyerek volt biz őkegyelme;
Az ördög se' tudja, hogy mi volt több,
Emberség-e vagy kutyaság benne?

A koronát még kölyök korában
Nyomintották a fejére néki,
S már csatázott siheder korában,
És vala nagy az ő vitézségi.

Ottokárral, híres cseh királlyal,
Keveredett kemény háborúba,
És pediglen Ottokár alól e
Háborúban a gyékényt kihúzta.

A cseheknek nagy királya ott a
Csatatéren a fűbe harapott,
Lászlót pedig nem tekinték máskép,
Hanem csak úgy, mint egy új csillagot.

Hazament ám, hanem otthon bezeg
Fenekestül fölfordult az ország,
Olyan volt, mint a Csáki szalmája,
És e bajt a nagyurak okozták.

Természetes, hogy mikor a macska
Nincs otthon, az egerek táncolnak...
A nagyurak kapták magokat hát,
Egymással mind rútul hajba kaptak.

László király, szerelmetes öcsénk,
Már most aztán fogj erősen hozzá...
Dehogy fogott, dehogy fogott! kisebb
Gondja is nagyobb volt, mint az ország.

Nekilódul, becsap a kunokhoz,
S haza gondját eltemeti szépen
Kun legények telt kupái mellett,
Kun menyecskék dagadó ölében.

És amidőn hites felesége
Szót emelne e miatt előtte,
Egy szikrát sem teketóriázott,
Azon módon elkergette őtet.

S melege lett pap uraiméknak,
Kegyetlenűl szorult a kapcájok,
László király a pogány kunokat
Fosztogatni uszította rájok.

Meghallja ezt a szentséges pápa,
S haragjában adtateremtettéz,
És meghagyja egyik püspökének:
"Rendcsinálni magyarokhoz elmégysz!"

És el is jött azonnal a püspök,
S odavitte jó móddal a dolgot,
Ugy szívére beszélt a királynak,
Hogy elméje javuláson forgott.

Meg is javúlt, istenes szándékból
Megtéríté papok veszteségét,
A kunoknak sátorát elhagyta,
S visszavette elvert feleségét.

De egyszerre más jutott eszébe...
Gyűléseztek a papok Budában...
Megunta a locsogást-fecsegést,
S szétzavarta őket hamarjában.

Fenyegeti a pápa követe,
A püspök, hogy majd átkot vet rája...
Bánja is ő! galléron csípeti
A szent embert és tömlöcbe zárja.

És a régi tivornyázó élet
Alvó zaját újra fölkeltette,
Fölkereste a kún cimborákat,
S ott virított rózsaszínü kedve.

Megcsóválta fejét a nemzet, és
Szólt: "Ami sok, az csak sok, hiába!
Ha ez így tart, belénk üt a mennykő."
S László komát betették fogságba.

Nem sokáig üldögélt a hűsön,
Kinyitották tömlöcét és szóltak:
"Lángban, vérben áll a haza, király,
Jer és győzd le a kún lázadókat!"

"Rajta tehát!" fölkiálta László,
"El, utánam élet és halálra!
Rég vagy, kardom, a homályban... mostan
Vess homályt a nap koronájára!"

És vezette hadát a kunokra,
S ráncba szedte őket nagy csunyául,
Kit levert a harcmezőn közűlök,
Kit pedig kiűzött a hazábul.

S megragadta a kormányt erősen,
Megmutatta, hogy ő milyen férfi,
Hogy ő nemcsak a korhelykedést, de
A nemzetnek ügyeit is érti.

A gonoszak meghunyászkodának,
S a királyra reszketéssel néztek,
A jók szivét pedig seregestül
Szállták meg a mosolygó remények.

De alig hogy elmosolyodott a
Nemzet, ujra lebiggyedt a szája,
Mert azt vette észre, hogy istentől
Ujra elrugaszkodott királya.

El bizony, de mennyire! naponként
Veszettebbül sűlyedt a piszokba...
De még egyszer fölemelte fejét,
Fölgyúlt szíve, és égett lobogva,

A berontott kúnok és tatárok
Meggörnyedtek karja erejétül,
Még egy cserfa-koszorút hozott az
Ifju király a harc mezejérül.

Akkor aztán jó éjszakát, erkölcs!
Belemászott nyakig a mocsárba,
És valódi szent volt ekkoráig
Ahhoz képest, ahogy mostan járta.

Egy tivornya a másikat érte,
Sátor alatt élt, mint a cigányok,
Véle régi korhely cimborái
S véle a kún és tatár leányok.

Hanem egyszer ilyen szókat hallott:
"Laci pajtás, meghalálozik kend!"
S három ember úgy oldalba szúrta
Őfelségét, hogy még meg se' nyekkent.

Már a gyenge kökörcs fel-felemelgeti
A nyálkás avarok leple alól fejét
És pelyhes koszorúját
Lassanként nyitogatja ki.

Jer, lágy szél, jer! öleld és nyalogasd körűl
A felkölt gyereket, jer, nehogy a fogas
Fény megverje szemével
Vonj enyhébb levegőt reá.

Már sok kis madarak messze kerűlgetik
A füstös levegőt, melyben az emberek
Szomszédsága miatt nem
Legbátrabb telelés vala.

A kedves szabadért megvetik a gyanús
Kézzel szórt eledelt, melynek alá fogó
Lépet rejte az álnok
Embernek ravaszabb fia.

Az aranynapban zöld rácsok mögött
Az apró halmokon százszín virágok,
Élt három évet, egy napot, ötöt,
Ezt hirdetik a bádog fölirások.

Itt csupa apró szentek alszanak,
E csöndes és virágos óvodában,
E liliomok és rózsák alatt
A fiatal és mosolygó halál van.

A dombokra galambok szállanak,
A rácsok hívogatón intenek
És egy öreg szomorúfűz alatt
Vidám bújócskát játszik két gyerek.