Madárpillanat rebben
a vándorló égen.
A szitáló fényben
gyümölccsel vajúdnak
a terhes ágak.
Diót roppant a tél
magzatdobbanása,
Mikor először sírnak
fel az őszi fellegek...
a vándorló égen.
A szitáló fényben
gyümölccsel vajúdnak
a terhes ágak.
Diót roppant a tél
magzatdobbanása,
Mikor először sírnak
fel az őszi fellegek...
A kályha kurjant újra
mint rozsdás, vén csibész.
A téli almák vacka
elfakult nyárt idéz.
Az óra kettyen egyet
és glóriát ígér
az özvegy konty ezüstjén
megbotló lámpafény.
A szuvas képkeretben
a honvéd oly kimért,
s a tábori lap sárgán
elfakult hírt idéz.
Egy olvasószem csillan
Megkérdezné, miért?
S a tükörszárny behajlik,
mert önmagába néz...
mint rozsdás, vén csibész.
A téli almák vacka
elfakult nyárt idéz.
Az óra kettyen egyet
és glóriát ígér
az özvegy konty ezüstjén
megbotló lámpafény.
A szuvas képkeretben
a honvéd oly kimért,
s a tábori lap sárgán
elfakult hírt idéz.
Egy olvasószem csillan
Megkérdezné, miért?
S a tükörszárny behajlik,
mert önmagába néz...
Egyszerre ébredtem a fázós reggellel.
A teáskanna bátortalan sanzont dúdolt...
Még mindig fájsz.
Sziszegve próbálok visszahúzódni az éjszaka csigaházába.
A teáskanna bátortalan sanzont dúdolt...
Még mindig fájsz.
Sziszegve próbálok visszahúzódni az éjszaka csigaházába.
Elszorul a torkom, fájó sírás fojtogat,
elrontotta valami talán a napomat?
Egyre jobban érzem, hogy szorítja mindenem,
nem tehetek semmi mást, hagyom, kiengedem.
Esőcsatornáim egyre jobban megtelnek,
mint a vulkán a földből a felszínre törnek.
Erőt vesz rajtam, visszatartani nem tudom,
sírj tovább, csak sírj, a lelkemet nyugtatgatom.
Nem vagyok most boldogtalan, bánat sincs bennem,
miért áztatom hát a testem és a lelkem?
Egy mosoly fut át rajtam, boldogságot érzek,
sírni most oly jól esik, ezek örömkönnyek.
elrontotta valami talán a napomat?
Egyre jobban érzem, hogy szorítja mindenem,
nem tehetek semmi mást, hagyom, kiengedem.
Esőcsatornáim egyre jobban megtelnek,
mint a vulkán a földből a felszínre törnek.
Erőt vesz rajtam, visszatartani nem tudom,
sírj tovább, csak sírj, a lelkemet nyugtatgatom.
Nem vagyok most boldogtalan, bánat sincs bennem,
miért áztatom hát a testem és a lelkem?
Egy mosoly fut át rajtam, boldogságot érzek,
sírni most oly jól esik, ezek örömkönnyek.
Tudom milyen a szabadság,
mégsem vagyok szabad,
tudom hol a hontalan,
szabad szabadság.
Ameddig kiterjesztem karom,
addig mehetek unos-untalan,
s majd ha már nem akarom,
megállhatok valahol.
Néha körbe-körbe szállok,
mint a sas,a levegőben,
de egy nap bezárul a kör,
én benne maradok egyedül.
Fojtogatom magam saját magammal,
és fuldoklás közbe csak nyelek,
egy kis időre levegőhöz jutok,
nevetek,s majd szenvedek.
Addig nem lehetsz szabad,
míg el nem hiszed szavad.
S míg tudod mi az,mit érzel,
addig csak játszol a fél-késszel.
Majd ha amint tudod,
ki is állsz mellette,
akkor hidd el lehull a bilincs,
mi értékeid ette.
Szerethet a szív órákon át,
de míg háborog és keres,
addig nem talált honra,
és boldog nem lehet.
Ha lenyugszik szépen,csendben,
s nevetve figyel a melegben,
tudni fogja mit mindig is tudott,
ott van szíve,hol a nap nyugodott.