Hol komor harangok ütik a delet,
Hol a lámpásról vetülnek a sötét árnyak,
Hol őszi falevelek ringatóznak a hideg szélben,
Ott leszek.

Minden ütemtelen kongásban,
A sötét alakok kacsintásában,
S minden elhalt, lehulló falevélben
Ott leszek.

Minden kisírt könnycseppben,
Minden elejtett kedves szóban
S halk életetek minden léptekében
Ott leszek.

El nem megyek, senkitől nem búcsúzom,
Beköltözöm bánat facsarta szívetekbe,
S lelketekben rakok fészket,
Mint holt lélek az üres dobozban.
Ott leszek.

2013.

Ó, szerelem!
Te sokat hallott, mégis ismeretlen rejtelem.
Ki emberek érzelmeit vezeted félre,
s lelküket okvetlenül lángba borítád,
felelj!

Mondd hát, mi dolgod?
Árbócomat, mint szél kavarta tenger,
dobálod, közben pedig
lelkem száraz porába hullajtod könnyeim.

Szenvedek miattad, ó, hazug, álnok Szerelem!
Mennyekbe repítesz, majd a pokol tüzébe száműzöl.
Ez vagy Te? Érted epekednek milliók,
hozzád imádkoznak bánatos perceikben?

Nem vagy megváltó! Léted időleges enyhülés,
s gyógyír a sebekre, miket az évek,
mint szél formálta kő, alakítottak.
Nem vagy más, mint ócska sebtapasz a vérző hegekre.

2011.

Hallom kopogását a szakadó esőnek
Ázott, gyászoló nép fekete kabátján.
Ma mind közös ügyért jöttek:
Temetni azt, kit oly nagyon szerettek.

Fejükben megannyi emlékkel, gondolattal érkeztek,
Egy erősnek hitt ember utolsó útja ez.
Nem lesznek már közös, szép napok,
Ezeket az eső mossa, s a szél szárítja meg.

Lelkem még küszködik, érzem;
Ázott, hideg föld kerül erőtlen testemre,
Hol hullámat dögevő férgek nyuvasztják,
S hideg koporsómba a szél süvít be. Fázom.

Nem fáj semmi, nem bánt már senki,
Feledem, mi rossz volt, sok gyötrő gondolat.
Megmarad a kevés, de szép emlék bent a szívben,
Miket azoktól kaptam, kik tisztán s igazán szerettek.

Véget ért az út. Emlékként éltem, s most az is maradok,
mint kósza árnyék a nyári napsütésben.
Sok elhullajtott könny, mi szívből ered, vonja be örök nyughelyem,
s minden csepp éltető magja emlékem hamvas virágának.

2015.

Úgy szeretnék szabad lenni,
Testem rabságából kivedleni,
Lelkem járná a világot, akár a vándormadár,
Látnám a szépet, látnám a jót,
Fellegekbe szállni, ó, milyen jó.

Szárnyamat szél csapdosná,
Ázott testemet vihar pusztítaná,
A Nap fényében megfürödnék,
S a tél havában én is megpihennék.

Bejárnám a díszes keletet, a habzsoló nyugatot,
Szállnék hegyeken s vizeken
Át, a tükörkék, gyönyörű tengereken.
Sorsomat üldözném, utamat keresném,
S ha megtalálnám, azt végig be is járnám.

Ez lennék én: madár a szélben,
Egy múló és fájó gondolat,
Ki föntről szemléli a világot,
S habár magányos, tudja jól:
Álmokat üldözni vétek.

2012.

De jó volna újra élni mindent;
Látni a tavasznak üde virágzását,
Érezni a Napnak éltető sugarát,
Hallani az őszi falevelek halk susogását,
S érezni szívemnek minden dobbanását.

De jó volna mindent, mindent elölről kezdeni,
De jó volna álmodozó gyermeknek lenni,
Ki felhők hátán száll, s álmai a mennyekig röpül,
Feledni, mi fáj, bút s bánatot eldobni;
De jó volna újrakezdeni...