Drága föld éjjel
Takaródzik kéjjel,
Csillagos éggel,
Ezüstös holdfénnyel.
Elszunnyad mára,
Békesség a párna,
Szellős a sátra,
Illatos az álma.

Könnyed a lelke,
Csend honol ma este,
Pár cseppet ejtve,
Párát szitál szerte.
Elolvadt árnya
Erdőt mezőt szánja,
Reggelig várva
Nedves lesz bokája.

Narancs hajnal fényben felsóhajt jó nagyot,
Örömmel köszönti az éltető Napot.
Emlékében él még milyen volt az éden,
Palástja fent ragyog azúrt fénylő kékben.

Sík határban ringatózva forr a száraz levegő,
Széna lett a zamatos rét, korcsosult a legelő.
Szántóföldnek poros kérge parázslóan égető,
Tüzet okád felhőtlen ég mikor a Nap delelő.

Remélem, hogy elmondhatom - túléltem a hőséget,
Forróságból adott a nyár jól eltúlzott bőséget.

Rozsdásodik már az évszak, nyikorog a kereke,
Lejtőn gurul arany nyárnak gyümölccsel telt szekere.
A dús lombok megritkulnak, hull a fáknak levele,
Ismét hosszú útra kelnek madaraknak serege.

Közelg az ősz tarka bája, nektár nedű beérik,
Bármilyen is lesz az idő, a naptárban nem késik.

Kellemesebb már az este, hűvösebb a levegő,
Híg felhőktől a holdsugár búcsút intve remegő.
Fenn az égen száll a hattyú, csillagokban őserő,
Lenn a földön új díszletet vezényel a rendező.

Okostelefon
Szürke állományt tisztít...
Már fehéredik!

Vakító színek,
Elme is szivárványos...
Szürkét tompító!

Neuron ámul,
Nem érti parancsnokát.
Szinapszis-gátló!

Dőzsöl a hangulat,
Italnak lelke száll.
Éjjeli kábulat,
Csendtiprón rezonál.

Basszusnak ritmusa
Remeg a szélben,
Viharos éjszaka
Úsznak a lében.

Megszűnik a gátlás,
Eltompul az elme.
Bulizik sok lármás,
Hajnalig nincs tente.

Hogyan működünk(?) - pszichés nézőpontból…

Az elszigeteltség káosszá válik, mert a nézőponttorzulást eredményez…
A világtól való önkéntes elszigetelődés, a rossznak átengedményez...
Az elszigeteltség káosszá válik, mert a nézőponttorzulást eredményez.

Bármely ember, alkalmazkodó képességének is van határa!
De, van, aki átlépi erőszakkal, ez már lesz: lelki válsága.
Ha az ember átkényszerül a határon, kiszámíthatatlan lesz.
És még ott van az összeroppanás is, mi bizony, lehetséges lesz.

Az éhség sokkolólag, bénítólag hat az ember életerejére,
Empátiát degradál, reakciót meg lassít! Vész ember harci kedve…
Az éhség sokkolólag, bénítólag hat az ember életerejére,

Megtörik az embert: az éhezés, a félelem és tudatlan bizonytalanság
És ezeknek a segédei, a kimerültség, a hideg, a kialvatlanság!
Fokozza ezeket a hó, a jégborítás, a metszően hideg szél,
És a speciális környezet, hol ember segítséget már nem remél…
Fáradtság, minek folyamodványa végső elcsigázottság,
Majd jön az önkontrol hiánya, az általános bágyadtság.

Az emberi test egy tökéletes, működő harci gépezet,
Ami, ha tudja kezelni a bejövő fenyegetéseket,
Akkor precíz munkával megteszi kellő ellenlépéseket!

A nagy emberi problémák is a felszín alatt siklanak, mint a torpedók,
Ha több probléma egyszerre közeledik, akkor azok egyben is… támadók!
A nagy emberi problémák is a felszín alatt siklanak, mint a torpedók.

Az élet az nem olyan, mint átsétálni egy szépen gondozott parkon,
Az élet bonyolult, szép és durva, hogy ezekkel küzdelmet akarjon...
Az élet az nem olyan, mint átsétálni egy szépen gondozott parkon.

Néha a legnagyobb boldogság is, egy nagy csapás mögött sejlik,
Nekem is volt, hogy a jó sejlett, de valóra nem mindig válik…
Néha a legnagyobb boldogság is, egy nagy csapás mögött sejlik.

Néha a boldogság messzire elkerüli a legnagyobb küzdőt is,
Néha a boldogság elkerüli legnagyobb, legjobban küszködőt is…
Néha a boldogság messzire elkerüli a legnagyobb küzdőt is.

Az életben a sebek ormai kiemelkednek a világfájdalom síkjából,
A lélekben keményen tornyosulnak, bőven termelnek ellenanyagot, gátlásból!
Az életben a sebek ormai kiemelkednek a világfájdalom síkjából,

Nem vagyok begyepesedett, elvadult fatalista
De, ami a sors nagy, vastag könyvében meg van írva,
Mindenkinél úgyis az lesz a sorsának az útja.

Vecsés, 2018. szeptember 19. – Kustra Ferenc József