Amikor hittem még a szóban,
amely bőséget hirdetett,
akkor csalódtam legnagyobbat
épp abban, ami éltetett.
Istenem! Milyen gyarló az ember!
Mért hiszi azt, hogy jobb lehet?
Szegény ember ki ígérni sem tud
azért, hogy neki több legyen.
Hatalom éhség, népbutítás.
Valóságshoow, és bankperek!
Ezt látni csak, és közben lassan
elveszik tőled mindened.
Az, ki dolgozik, oly szegény lesz
akár a templom egere,
bagóért gürcöl, s emberszámba
nem veszik többé sohasem.
Sosem a gazda túrja a földet!
Csak a milliók kellenek!
Vajon hány fizet adót köztük,
s hány mondja azt, hogy csődbe ment?
Égből pottyant a terepjáró?
A luxusvilla, s a fitneszek?
Éhbérért dolgoztat tűző napban,
de adót a munkás fizet!
Mért tűritek? Hisz nincs olyan Isten,
aki örökké védene
ilyen gazságot itt a földön!
Fogjatok össze, s vége lesz!
Vegyétek vissza tőlük a földet,
s a pénzt, mit jogtalan zsebre tesz!
Annak jár föld, és annak jár pénz is,
ki izzadtságcseppekkel fizet!

Oly sokat változott minden.
Olyan más lett, és oly üres,
mintha idegen tájakon járnék,
ahol nem vár rám senki sem.
Olyan furcsa és néma lett minden,
és már nincsen itt semmi sem,
csak unottan meredő elhagyott házak,
hol a falak közt nincs meleg.
Ablakok, melyek szélesre tárva
szinte hívnak, hogy jöjj ide!
Hiába mennék, nincs már itt semmi
csak a ház, amely oly üres.
Miért maradnék? Rég messze vannak
azok, akiket szeretek,
s ezer érv, amely ellene szól
annak, hogy én még itt legyek.
S mégis: valami furcsa érzés
úgy feszíti most mindenem!
Mintha a szívem egy darabja
szakadt le volna hirtelen.
Az emlékeim már magamba zártam,
s tudom, hogy máshol jobb lehet!
S mégis: legmélyebb álmaimban
tudom, hogy mindig itt leszek.

Óh, Ti kedves ősök, eljöttünk benneteket meglátogatni,
Ti vagytok múltunk, benneteket kötelező és jó szeretni…
Már eme régi helyen Ti elegen vagyok, bezárták,
Az idő vasfogai vaskapu zsanért is elvásták.

Ódon kerítés öleli körül a sok sírhalmot,
Van hol leomlott, így beosonásra lyukat hagyott.
Kihasználjuk, bemegyünk, sétálunk sírjaitok közt.
Gondolatban viszünk virágot, mécsest egyebek közt.

A halál démonának, Ti már a szemébe néztetek,
Mi még nem, bár majd eljő, így csak együtt érzünk veletek.
Óh, Ti régiek! Mi folyvást emlegetünk titeket,
Mert már csak így tudunk sajna beszélgetni veletek.

A temetői csend olyan mélységesen megható,
Tőletek már nem hangzik a jó vagy pláne a rossz szó.
A hiány állandóan marcangolja a lelkünk
És a régmúlt nosztalgiája beburkol bennünk…

A levegőben reszketnek az emlék hullámok,
Eljöttünk hozzátok, ahogy Ti is azt vártátok.
Jó veletek lenni, ez felüdülés a léleknek,
Gondolunk rátok, emlékezünk, nincs helye fékeknek.

Itt, ahol a sírjaitok domborulnak,
Már csak emlékei vagytok a hazának,
De nekünk az érző szívű utódoknak,
Úgy fájtok, főleg mai napnak, a mának.

Lehet, hogy reggelre fehér ruhába öltözik eme táj,
S a mi szívünk, lelkünk fehér hóban, csendben jobb jövőre vár.
Imát mormolunk, hogy legyen meg békétek az örök mezőkön,
Az utatokat sok-sok gyertyaláng világítsa be a Földön.

Már várható, eljő az idei tél is, holnapra vagy mára,
Szűz fehér hó majd századaitok csendjét nekünk generálja,
Lassan sírotokat belepi a mohás enyészet,
Mi meg már nem őrzünk rólatok csak szép lelki képet.

Megyünk, de emléketek ránk üvölt: ne menj el, maradj még!
Mi csak megyünk… titeket betakar az ősi békesség.

Jó volt itt nálatok, nagy emlékezést adtatok nekem,
Ballagok, átfáztam… sálammal nyakamat betekerem.

Vecsés, 2013. október 29. – Kustra Ferenc József

Áldott legyen az ünnep a földön,
s legyen mindenhol friss kenyér,
áldott legyen az Úr, ki leküldte
hozzánk egyszülött gyermekét.
Áldott legyen ki az éhezőknek
akár egy szelet kenyeret ad,
ki ebben a züllött, gonosz világban
mindenekfölött ember maradt.
Áldott legyen az otthon, hol élünk,
s érezzük jobban melegét,
maradjon mindig, minden időkben
meghitt, kellemes menedék.
Hol halkul a szó, és csitul a lélek,
s szinte már csak a csend beszél,
hűvös nyugalmát hintve széjjel,
melytől édes a pihenés.
Legyen a szó most csöndes, csitító,
s meghittebb minden ölelés,
had érezzük, az ünnepek fényét
mely meleg sugarát szórja szét.
Maradjon belőle minden napra,
s olyan legyen az ébredés,
mintha mindennap ünnep lenne,
hiszen az élet oly nehéz.

Úgy kullogtam a meztelen fák közt,
háborgó lélekkel, dúlva, mint a vad,
amelyet csupán a fájdalom űz még,
amíg ájultan földre nem zuhan.
Magamban dúltam. Dühöngve, sírva,
mint forrongó vulkán, mely kitörni akar,
s akkor hirtelen, ott a csupasz fák közt
fülembe csendült egy régi-régi dal.
Nem láttam mást, csak egy magányos koldust,
ki ott ült a padon étlen, rongyosan,
kezében ócska rádiót tartott,
amelyből recsegve hangzott fel a dal.
Éppen úgy hallgatta, ahogyan én is,
oly féltve tartotta ujjai között,
hiszen ez maradt egyetlen kincse,
mely okoz még néki némi örömöt.
Olyan volt benne minden egyes akkord,
hogy megtört szemében könnye csillogott,
hisz az a dal, amely épp akkor hangzott,
szívében annyi szenvedést hagyott.
Akkor is ez a dal szólt a rádióban,
amikor nem volt nála boldogabb,
s amikor szívére ezer édes álom
szirmai hulltak a rózsafák alatt.
S mikor hirtelen minden összeomlott,
lelkében elhalt minden zeneszó,
fájdalmát nem is enyhítette semmi,
csak az az ócska, kopott rádió.
Mára elcsitult. Fájdalma enyhült,
de most is kínozza keserű magány,
épp úgy, mint engem, hisz nem maradt semmim,
hol meggyötört lelkem oltalmat talál.
Csak az a dal, mely a rádióból árad,
az csillapítja lázadó szívem,
nincstelen koldus lettem most én is,
akárcsak ő, kit nem vár senki sem.