A langy meleg földet olvaszt,
Tábor tűznél sámán kotyvaszt;
Tavasz mámort, hangulatot,
Elvarázsolt busó táncot.
Dobverővel ritmust kavar,
Kántálása nagyon pazar.
Az ütemre bocskor dobban,
Misztérium szívben lobban.
Messze űzi borús napot,
Deres ködöt, búbánatot.
Derűt kínál, boros kutat,
A zord télnek fityiszt mutat.

Lopakodó est
Fotonokat kebelez...
Fényhiányosság.
Hol a jóság remete,
Ott emberség fekete.

Kormos fellegek
Sötétséget hintenek...
Fénytelenséges.
Lélek lámpás világít,
Hol szeretet irányít.

Hamuszürke fa kerítés
Akác-sorról mesélne,
Poros útról ha egy vándor
A portára betérne.

Falu szélén legelészik
A bégető birkanyáj,
Lassú patak lankás partján
Ott gágog sok libaszáj.
Parasztházak kis ablaka
Muskátliktól csupa báj;
Ki emlékszik hasonlókra
Annak szíve olykor fáj.

Más lett biz a falu mára
A fejlődés meg nem állt.
Szalmatetős paraszt háza,
Kémény füsttel messze szállt.

Hajtja vadul fellegeket
Kíméletlen csípős szél,
Jöhet farsang, tavaszváró;
Az úr itt még fagyos tél.

Torkos népség buja tánccal
Temetik már a telet,
Mindegyiknek kijár néhány
Mézes, mázos fánk szelet.

Világszerte népszokások
Csalogatják víg tavaszt,
Tábortűznél harsány kedvvel
Busók űzik a ravaszt.

Hamis az arc, megtévesztő
Maszk mögött a valóság,
De az évszak átlát rajta,
Hiába a turpisság.

Majd ha eljő az ideje,
Téltemető virága,
A jeges dér is felenged
Tavaszt hint a világra.

Az egész életem egy mocskos, nagy ál-arcos-bál!
Nem akartam soha a színjátékot, vártam, hogy megáll…
Az egész életem egy mocskos, nagy ál-arcos-bál!

Másnál nem láttam, vagy hallottam hasonlót,
Az én életemben az ördög, csak úgy berúgta az ajtót,
Másnál nem láttam, vagy hallottam hasonlót.

Életemben vidám voltam és folyvást, boldogan daloltam,
A torkom ki volt mindig száradva, karcos hangokat adtam…
Életemben vidám voltam és folyvást, boldogan daloltam.

Az embert, biz' a saját sorsa, vad hajszában üldözi,
Letérni a szabott útról nem lehet, árok majd meggyőzi,
Az embert, biz' a saját sorsa, vad hajszában üldözi.

Sajnos, farsangnak fogtam föl az életet,
Mondták, hogy az álarc határozza meg létemet…
Sajnos, farsangnak fogtam föl az életet.

Megöregedtem már, és hiába hittem, hogy megszépül a jövő,
Öregségben sem bízhatok, az életem maga a cselszövő,
Megöregedtem már, és hiába hittem, hogy megszépül a jövő.

Tudom, lassan eltűnők az élet-estem sűrűsödő éj-ködében,
Csak állok a meredélyen, a meredő életsikolyom tövében...
Tudom, lassan eltűnők az élet-estem sűrűsödő éj-ködében.

Már nem tudok a sok bánattól sírni, könnycsatornám kiszárada…
Nem tudom leküzdeni, fáj, hogy átölel majd az utolsó éjszaka,
Már nem tudok a sok bánattól sírni, könnycsatornám kiszárada…

Nincs mese, a hátizsákomban hordom a múltat,
Izzadt hátamon cipelem a hátizsákomat…
Nincs mese, a hátizsákomban hordom a múltat.

Az életutam csonttá soványodva, fátyolos tekintettel rám bámul,
Az arcán látom, a virrasztó révülettől, már végleg kiábrándul…
Az életutam csonttá soványodva, fátyolos tekintettel rám bámul.

Az életem, egy japánként, folyton hajtogatott origami gyűrötté!
Ő csak kísért vagy vezetett mióta megszülettem… remetévé…
Az életem, egy japánként, folyton hajtogatott origami gyűrötté!

Immár, elcsendesült estéimen összebújok magammal és somolygok,
Udvaromon, már zajt nem ver föl ló pata, alszok, örülök, hogy nem halódok…
Immár, elcsendesült estéimen összebújok magammal és somolygok.

Vecsés, 2018. január 11. – Kustra Ferenc József - Készült: 3 soros-zárttükrös versszakokban.
Olvasni: az 1-es és a 2-s sorokat kell egyben, utána a 2. és 3. sort egyben. Így lesz meg a gondolatiság.
Önéletrajzi írás.