Idő 
Értékelés 
Értékelés Ha kérdezik…
Ha kérdezik…
Mi köthet ma szíveket össze?
S mi nemesíthet életet?
Összetartás ereje, célja
századunkban ma mi lehet?
Egy szó a válasz: SZERETET!
Ha kérdezik…
Mi alapja közös hitünknek?
S együtt éneklés mért lehet?
Hisz különböző nézet, vallás…
Itt egység mégis hogy lehet?
Szívedből valld: kell szeretet!
Ha kérdezik…
Béke, boldogság, megértés
emberek közt ma hogy lehet?
S a családokban emberségre
hogy nevelhetünk gyermeket?
A jó példája Te legyél,
s a válaszod: kell szeretet!
Ha kérdezik…
Magyar népünket mi tartja, védi?
S hazánkért tenni mit lehet?
Milyen vonzás, erő kell ahhoz,
hogy megtartson egy nemzetet?
Két szó a válasz:
Isten-hit kell, és szeretet!
Ha kérdezik…
S Te kérdezed…
E szétzilált zűrös világban
EMBERNEK lenni hogy’ lehet?
A válaszod rá ne feledd:
- Isten-hit kell és szeretet!
Ha kérdezik…
Mi köthet ma szíveket össze?
S mi nemesíthet életet?
Összetartás ereje, célja
századunkban ma mi lehet?
Egy szó a válasz: SZERETET!
Ha kérdezik…
Mi alapja közös hitünknek?
S együtt éneklés mért lehet?
Hisz különböző nézet, vallás…
Itt egység mégis hogy lehet?
Szívedből valld: kell szeretet!
Ha kérdezik…
Béke, boldogság, megértés
emberek közt ma hogy lehet?
S a családokban emberségre
hogy nevelhetünk gyermeket?
A jó példája Te legyél,
s a válaszod: kell szeretet!
Ha kérdezik…
Magyar népünket mi tartja, védi?
S hazánkért tenni mit lehet?
Milyen vonzás, erő kell ahhoz,
hogy megtartson egy nemzetet?
Két szó a válasz:
Isten-hit kell, és szeretet!
Ha kérdezik…
S Te kérdezed…
E szétzilált zűrös világban
EMBERNEK lenni hogy’ lehet?
A válaszod rá ne feledd:
- Isten-hit kell és szeretet!
Elsompolygott évek
Nap nap után,
mint szégyellős kutyám,
ha „rossz fát tett a tűzre”,
fejét lehajtva sompolyog,
vissza-visszapillantva rám
(bocsánatomat várja tán…)
Úgy nézek én is vissza – vissza,
eltűnt évekre ráhajolva,
szégyenkezőn, fejem lehajtva,
- bocsánatkérő alázattal -
nem feledt vétkek súlyát hordva…
Ha éber éjszakák hevében,
rám tört emlékek sűrűjében,
- életem értelmét kutatva -
akaratlan tekintek vissza,
nyomaszt bukások sokasága…
Lét- korlátban még kapaszkodva,
mégis egyre csak bukdácsolva,
szégyenkezőn, így kutya-módra,
- egy tiszta józan pillanatban,
e bús tavaszi kábulatban -
fáradt agyam megállapítja:
Jaj, hiába! Minden hiába!
Elsompolyogtak éveim!
És nincsenek rá érveim.
Nap nap után,
mint szégyellős kutyám,
ha „rossz fát tett a tűzre”,
fejét lehajtva sompolyog,
vissza-visszapillantva rám
(bocsánatomat várja tán…)
Úgy nézek én is vissza – vissza,
eltűnt évekre ráhajolva,
szégyenkezőn, fejem lehajtva,
- bocsánatkérő alázattal -
nem feledt vétkek súlyát hordva…
Ha éber éjszakák hevében,
rám tört emlékek sűrűjében,
- életem értelmét kutatva -
akaratlan tekintek vissza,
nyomaszt bukások sokasága…
Lét- korlátban még kapaszkodva,
mégis egyre csak bukdácsolva,
szégyenkezőn, így kutya-módra,
- egy tiszta józan pillanatban,
e bús tavaszi kábulatban -
fáradt agyam megállapítja:
Jaj, hiába! Minden hiába!
Elsompolyogtak éveim!
És nincsenek rá érveim.
Boldog „öregség”
A boldogság egy csodás érzelem.
Ki miért boldog? Nincs arra értelem!
De idős, s agg korban lehet-e boldogság?
- Ha szeretet ölel, törődés és jóság!
Megtartó kegyelem gyöngéden körülvesz,
és benne a lélek szüntelen örvendez.
Míg a puha béke naponta rád árad,
áldásokban jársz, és lelked el nem fárad.
És a kedves szavak, ha szívedre hullnak,
finom öleléssel lágyan átkarolnak…
Miként a szilárd pajzs, védenek és óvnak,
mint a kisgyermek-kéz, féltőn simogatnak.
Találd meg magadban az örömök okát,
mosolyodtól gyógyul szíved, s dagadt bokád.
Nézz az őszi fákra, sárguló levélre,
gyönyörködj, s a gondod ilyenkor tedd félre.
Kevéske igénnyel légy megelégedett…
S áraszd mindenkire Te a szereteted!
Ha tiszta elméddel gondolkodni tudsz még,
rád ragyog a reggel, rád nevet a kék ég.
Hiszen elég néked az Isten kegyelme,
ha általa megvan a szíved „fegyelme”…
Nem háborog, panaszt, zokszót sohse hallat,
csak csillog a szemed, mint a fény-sugallat
az örömtől… Mert tudd, minden perc ajándék,
boldogan fogadni kell akarat, s szándék.
Minden napod öröm, mert még él az ÉLET!
Langyos a napsugár, s csodás a természet!
Töltsd hát boldogsággal áldott öregséged,
és légy HÁLÁS mindenért, mig Istenünk éltet!
A boldogság egy csodás érzelem.
Ki miért boldog? Nincs arra értelem!
De idős, s agg korban lehet-e boldogság?
- Ha szeretet ölel, törődés és jóság!
Megtartó kegyelem gyöngéden körülvesz,
és benne a lélek szüntelen örvendez.
Míg a puha béke naponta rád árad,
áldásokban jársz, és lelked el nem fárad.
És a kedves szavak, ha szívedre hullnak,
finom öleléssel lágyan átkarolnak…
Miként a szilárd pajzs, védenek és óvnak,
mint a kisgyermek-kéz, féltőn simogatnak.
Találd meg magadban az örömök okát,
mosolyodtól gyógyul szíved, s dagadt bokád.
Nézz az őszi fákra, sárguló levélre,
gyönyörködj, s a gondod ilyenkor tedd félre.
Kevéske igénnyel légy megelégedett…
S áraszd mindenkire Te a szereteted!
Ha tiszta elméddel gondolkodni tudsz még,
rád ragyog a reggel, rád nevet a kék ég.
Hiszen elég néked az Isten kegyelme,
ha általa megvan a szíved „fegyelme”…
Nem háborog, panaszt, zokszót sohse hallat,
csak csillog a szemed, mint a fény-sugallat
az örömtől… Mert tudd, minden perc ajándék,
boldogan fogadni kell akarat, s szándék.
Minden napod öröm, mert még él az ÉLET!
Langyos a napsugár, s csodás a természet!
Töltsd hát boldogsággal áldott öregséged,
és légy HÁLÁS mindenért, mig Istenünk éltet!
Szép az őszi színvilág is de, szürkébe csendesül,
A vérző világ, az élőkkel ellehetetlenül…
Ki már elment, ott is marad, immár menthetetlenül.
A haldokló lélek egy lassan szunnyadó parázs,
Megjön halál… ami életkioltó és nem más.
Sírodon látom a szép krizantémok fájdalmát,
Én csak ülök, itt senki nem tudja akaratát…
Itt as sírkertben, sok borostyán átöleli fekhelyeket,
Lehet, hogy ők vigyáznak, őrzik a szépséges, holt lelkeket!
Ki meghalt, hiányzik, megsirattuk és eltemettük,
Sírjára, szép márvány síremléket, koszorút vettünk.
Elmúltak a régi évek, lassan mi is öregszünk…
Régen megholt, régi sírköve már, kissé töredezett,
Ismertem, a gazdája boldog is volt és lelkendezett,
De már nincs, lelke neki is elmúlásba feledkezett.
Elmúltak az évek, itt most bősz őszi szél, rohamoz, fúj,
Igyekszem, nem tudok ellenállni neki... kabátostul.
Arcomról csak nem mállik le a bánat…
Nézem a sírkerti meztelen fákat…
Árva a szívem, dobog, vágyik haza,
Lelkem, megnyugszik-e? Nem tudom, soha.
Vecsés, 2016. július 24. -Kustra Ferenc József
A vérző világ, az élőkkel ellehetetlenül…
Ki már elment, ott is marad, immár menthetetlenül.
A haldokló lélek egy lassan szunnyadó parázs,
Megjön halál… ami életkioltó és nem más.
Sírodon látom a szép krizantémok fájdalmát,
Én csak ülök, itt senki nem tudja akaratát…
Itt as sírkertben, sok borostyán átöleli fekhelyeket,
Lehet, hogy ők vigyáznak, őrzik a szépséges, holt lelkeket!
Ki meghalt, hiányzik, megsirattuk és eltemettük,
Sírjára, szép márvány síremléket, koszorút vettünk.
Elmúltak a régi évek, lassan mi is öregszünk…
Régen megholt, régi sírköve már, kissé töredezett,
Ismertem, a gazdája boldog is volt és lelkendezett,
De már nincs, lelke neki is elmúlásba feledkezett.
Elmúltak az évek, itt most bősz őszi szél, rohamoz, fúj,
Igyekszem, nem tudok ellenállni neki... kabátostul.
Arcomról csak nem mállik le a bánat…
Nézem a sírkerti meztelen fákat…
Árva a szívem, dobog, vágyik haza,
Lelkem, megnyugszik-e? Nem tudom, soha.
Vecsés, 2016. július 24. -Kustra Ferenc József
Tőle, nem lehet elégszer elbúcsúzni…
Ma már, ha húzzák, harangok zúgnak…
Temetőben ők éppen, hogy búgnak…
Akkor régen személyesen is el kellett volna búcsúzni,
De nem volt engedélyünk, hogy menjünk kórházba látogatni…
Nagyon-nagyon, még meg kelt' volna ölelni,
És akár a kezét többször megcsókolni…
Ő csak itt hagyott, elment, semmi búcsú nélkül,
De miért volt ilyen fontos, fékeveszettül…
Hiányban vagyunk,
Téged még várunk…
Búgnak most is a harangok… szinte már szüntelen,
Bánatos vagyok a sírodnál, megsemmisülten…
Vecsés, 2016. február 29. – Kustra Ferenc József – Orvos volt, egészen közeli rokonom és életem egyik legokosabb embere… sőt: TANÍTÓ MESTEREM. (meghalt: 2000. -ben vérmérgezésben!)
Ma már, ha húzzák, harangok zúgnak…
Temetőben ők éppen, hogy búgnak…
Akkor régen személyesen is el kellett volna búcsúzni,
De nem volt engedélyünk, hogy menjünk kórházba látogatni…
Nagyon-nagyon, még meg kelt' volna ölelni,
És akár a kezét többször megcsókolni…
Ő csak itt hagyott, elment, semmi búcsú nélkül,
De miért volt ilyen fontos, fékeveszettül…
Hiányban vagyunk,
Téged még várunk…
Búgnak most is a harangok… szinte már szüntelen,
Bánatos vagyok a sírodnál, megsemmisülten…
Vecsés, 2016. február 29. – Kustra Ferenc József – Orvos volt, egészen közeli rokonom és életem egyik legokosabb embere… sőt: TANÍTÓ MESTEREM. (meghalt: 2000. -ben vérmérgezésben!)
