Ki író-poéta, annak hő vágya, hogy a legszebbet megírja…
Minden íróember szívében lobogva ég a vágy,
Ezt a heveny nyugtot apró percig ki, sohasem hágy!
A vágy igy véglegesen él benne, részként, mélyen a lelkében,
Sírba nem megy, míg művét 'legjobbra' meg nem írta egészében.
*
(HIQ trió)
A sírok
éje, leszállhat.
Írnom kell.
De vers
A lelkembe írt.
Bányászni…
Nem tudom
Megírni mélyben…
Tentát vár.
*
(Senrjon trió)
Feltöltöm tenta-tartót,
Tentával, nem a könnyeimmel.
Asztalon írok!
Témát még csiszolgatom,
Igyekszem, hogy még szebbre írjam.
Asztalon írok!
Eddig még nem olvasták,
De most bizony, meglesz alkalmuk.
Asztalon írok!
*
(Senrjú)
Azonnal írok
Mire várjak, idő megy.
Olvasóimnak!
*
(10 szavas)
Megyek és a verselést megkezdem, papír várja,
Tenta is várja…
*
(3 soros-zárttükrös)
Megyek, legszebb versem írhatnám…
Aztán: sírok éje, akár leszállhat reám,
Megyek, legszebb versem írhatnám…
*
Ha a legszebb versem megírtam olvashatja is mindenki…
És jelentem nem vagyok hibás, hogy eddig nem olvasta senki…
Ha a legszebb versem megírtam olvashatja is mindenki…
Vecsés, 2024. május 6. -Kustra Ferenc József- íródott: alloiostrofikus versformában: „A legszebb vers” c. című 2023. december 9. már közzétett művem átirataként.
Minden íróember szívében lobogva ég a vágy,
Ezt a heveny nyugtot apró percig ki, sohasem hágy!
A vágy igy véglegesen él benne, részként, mélyen a lelkében,
Sírba nem megy, míg művét 'legjobbra' meg nem írta egészében.
*
(HIQ trió)
A sírok
éje, leszállhat.
Írnom kell.
De vers
A lelkembe írt.
Bányászni…
Nem tudom
Megírni mélyben…
Tentát vár.
*
(Senrjon trió)
Feltöltöm tenta-tartót,
Tentával, nem a könnyeimmel.
Asztalon írok!
Témát még csiszolgatom,
Igyekszem, hogy még szebbre írjam.
Asztalon írok!
Eddig még nem olvasták,
De most bizony, meglesz alkalmuk.
Asztalon írok!
*
(Senrjú)
Azonnal írok
Mire várjak, idő megy.
Olvasóimnak!
*
(10 szavas)
Megyek és a verselést megkezdem, papír várja,
Tenta is várja…
*
(3 soros-zárttükrös)
Megyek, legszebb versem írhatnám…
Aztán: sírok éje, akár leszállhat reám,
Megyek, legszebb versem írhatnám…
*
Ha a legszebb versem megírtam olvashatja is mindenki…
És jelentem nem vagyok hibás, hogy eddig nem olvasta senki…
Ha a legszebb versem megírtam olvashatja is mindenki…
Vecsés, 2024. május 6. -Kustra Ferenc József- íródott: alloiostrofikus versformában: „A legszebb vers” c. című 2023. december 9. már közzétett művem átirataként.
Az ideért ősz, oly' ravaszul ködfátyolba burkolódzik,
Az ideért ősz, ravaszul e mögé jól el is bujdosik…
Az ideért ősz, oly' ravaszul ködfátyolba burkolódzik.
Én szeretem az őszt, mer’ micsoda színei vannak,
Sokszor olyan, mint egy álomkép, ki érti, csak annak…
Én szeretem az őszt, mer’ micsoda színei vannak.
Az erdőben, lombra hálókat sző az a pár, még maradt nyári napsugár,
És csak nézem, mire képesek, melegség is van bennük bár nyár elmúlt már…
Az erdőben, lombra hálókat sző az a pár még maradt nyári napsugár.
Körbe nézek és látom, túlzón illatozó már az avar takaró,
Lassan kezdi is csavarni az orromat… ez időjárás kanyar, ó…
Körbe nézek és látom, túlzón illatozó már az avar takaró.
Nocsak, az árokparton lelek egy szép, régi, félig leszakadt fapadot,
Őt is borítja az avar, le is ülök, másutt nem lelek ily’ fapadot…
Nocsak, az árokparton lelek egy szép, régi, félig leszakadt fapadot.
Szemem csak csendben nézelődik,
Nadrágom csendben büdösödik…
Szemem csak csendben nézelődik.
Szerintem otthon az asszony, megérzi, nem enged be a házba,
Már az udvaron, facsarodott orral belekezd… nagy dumába…
Nekem ezt hozta az ősz, most épp' szélmenetesen, szép látványba.
Vecsés, 2021. szeptember 30. – Kustra Ferenc József – íródott; 3 soros-zárttükrösben. Olvasni úgy kell, hogy az első és 2. sort egyben, majd a 2. és 3. sort egyben, így lesz meg a 2 féle látásmód gondolatisága. (Mintha egymással szemben ülve a tortának kivágnánk 1-1 szeletét. Ugyanaz, de mégsem az!)
Az ideért ősz, ravaszul e mögé jól el is bujdosik…
Az ideért ősz, oly' ravaszul ködfátyolba burkolódzik.
Én szeretem az őszt, mer’ micsoda színei vannak,
Sokszor olyan, mint egy álomkép, ki érti, csak annak…
Én szeretem az őszt, mer’ micsoda színei vannak.
Az erdőben, lombra hálókat sző az a pár, még maradt nyári napsugár,
És csak nézem, mire képesek, melegség is van bennük bár nyár elmúlt már…
Az erdőben, lombra hálókat sző az a pár még maradt nyári napsugár.
Körbe nézek és látom, túlzón illatozó már az avar takaró,
Lassan kezdi is csavarni az orromat… ez időjárás kanyar, ó…
Körbe nézek és látom, túlzón illatozó már az avar takaró.
Nocsak, az árokparton lelek egy szép, régi, félig leszakadt fapadot,
Őt is borítja az avar, le is ülök, másutt nem lelek ily’ fapadot…
Nocsak, az árokparton lelek egy szép, régi, félig leszakadt fapadot.
Szemem csak csendben nézelődik,
Nadrágom csendben büdösödik…
Szemem csak csendben nézelődik.
Szerintem otthon az asszony, megérzi, nem enged be a házba,
Már az udvaron, facsarodott orral belekezd… nagy dumába…
Nekem ezt hozta az ősz, most épp' szélmenetesen, szép látványba.
Vecsés, 2021. szeptember 30. – Kustra Ferenc József – íródott; 3 soros-zárttükrösben. Olvasni úgy kell, hogy az első és 2. sort egyben, majd a 2. és 3. sort egyben, így lesz meg a 2 féle látásmód gondolatisága. (Mintha egymással szemben ülve a tortának kivágnánk 1-1 szeletét. Ugyanaz, de mégsem az!)
Közben a világhírek a kiterjesztett háborúkról értesítenek…
Úgy kéne végre élnünk emberek… finom és rózsát markolók kezek...
És nem koszos, izzadó kezekkel, fegyvert markoló sérült kezekkel...
Nem kellenek kosok, mit kezdünk velük? Látva őket, kezet is mosok.
Vecsés, 2024. október 24. -Kustra Ferenc József
Úgy kéne végre élnünk emberek… finom és rózsát markolók kezek...
És nem koszos, izzadó kezekkel, fegyvert markoló sérült kezekkel...
Nem kellenek kosok, mit kezdünk velük? Látva őket, kezet is mosok.
Vecsés, 2024. október 24. -Kustra Ferenc József
Magyarnak lenni…
Magyarnak lenni áldott állapot.
Ez anyanyelv, az anyától kapott …
E drága nyelven imádni az Istent
s tanítani rá a gyermeket,
ennél csodásabb semmi nem lehet…
Anyanyelven írni a verseket!
Magyar nyelven zengeni énekem
s benne átadni szívem lelkesen…
Ez „ősnyelven” olvasni Bibliát
e nyelven szólva szeretni hazát…
E képalkotó nyelv egyedül ERŐ,
a gondolat más, ha e nyelven tör elő…
Magyarnak lenni büszkeség nekem,
hálával telik érette szívem.
Magyar szót érteni, s érezni vele…
érzékeny lelkem megremeg bele!
A tudatba, hogy magyar lehetek,
Kárpát-haza szent földjén élhetek,
e nyelven értek, érzek, s szeretek!
Magyarnak lenni áldott állapot.
Ez anyanyelv, az anyától kapott …
E drága nyelven imádni az Istent
s tanítani rá a gyermeket,
ennél csodásabb semmi nem lehet…
Anyanyelven írni a verseket!
Magyar nyelven zengeni énekem
s benne átadni szívem lelkesen…
Ez „ősnyelven” olvasni Bibliát
e nyelven szólva szeretni hazát…
E képalkotó nyelv egyedül ERŐ,
a gondolat más, ha e nyelven tör elő…
Magyarnak lenni büszkeség nekem,
hálával telik érette szívem.
Magyar szót érteni, s érezni vele…
érzékeny lelkem megremeg bele!
A tudatba, hogy magyar lehetek,
Kárpát-haza szent földjén élhetek,
e nyelven értek, érzek, s szeretek!
Megint nyár van, és virágzik minden,
piros pipacsoktól díszlik a határ,
aranysárgába öltözött minden,
szinte aranylik minden búzaszál.
Olyan szép minden. Foltos felhők úsznak
takarót bontva az ég vásznaján,
rongyos ruhájuk mintha szél cibálná,
olyan tépettek. Mégis oly csodás.
Felhő szemüknek kéklő tisztasága
elbűvöl mindig, és nyugalmat ád,
szinte hallom a sóhajuk a szélben,
mikor szemeikből sűrű könny szitál.
Hajlonganak a büszke búzatáblák,
s felhőkbe bújik most a napsugár,
milyen furcsa! Most mosolyog ő is,
egyszerre esik, s napfényes a táj.
Milyen jó volna nekünk is így élni,
hogy könnyes szemünkben ott a ragyogás,
felszárítva a kiontott könnyet,
mit azokért ontunk, ki nem lehet már
velünk, hisz messze, vitte már a sorsuk,
s szívünkben mégis miattuk van nyár,
s érezni, ahogy mosolyuk szétárad
szívük mélyéből, ha gondolnak reánk.
piros pipacsoktól díszlik a határ,
aranysárgába öltözött minden,
szinte aranylik minden búzaszál.
Olyan szép minden. Foltos felhők úsznak
takarót bontva az ég vásznaján,
rongyos ruhájuk mintha szél cibálná,
olyan tépettek. Mégis oly csodás.
Felhő szemüknek kéklő tisztasága
elbűvöl mindig, és nyugalmat ád,
szinte hallom a sóhajuk a szélben,
mikor szemeikből sűrű könny szitál.
Hajlonganak a büszke búzatáblák,
s felhőkbe bújik most a napsugár,
milyen furcsa! Most mosolyog ő is,
egyszerre esik, s napfényes a táj.
Milyen jó volna nekünk is így élni,
hogy könnyes szemünkben ott a ragyogás,
felszárítva a kiontott könnyet,
mit azokért ontunk, ki nem lehet már
velünk, hisz messze, vitte már a sorsuk,
s szívünkben mégis miattuk van nyár,
s érezni, ahogy mosolyuk szétárad
szívük mélyéből, ha gondolnak reánk.