Arany sugárt hint bíborlón reám
Egy nagy lobbanás, a búcsúzó nap.
Arany sugara mindent telehint
S én várok, várok egy zöld fa alatt.

Mit várok? Talán egy nagy pirkadást,
Mely az egeknek lesz majd a fénye?
Vagy mely az élet, a tiszta élet
A való élet hőskölteménye?

Mit várok? Néha illattal, lázzal
Parfőmös asszony megy el mellettem.
Reám néz, aztán egy perc, s eltűnik,
S én összetörném álmodó fejem.

Várok. És eljön rózsanyíláskor,
Tavasszal, ahogy hajdan én jöttem.
Hurrá, az élet, az élet közeleg
S tarka fellegek játszanak fölöttem.

S dalt fog dúdolni a rózsa, az ág,
Gazdag lesz szívben a lelki szegény,
Csodás világ lesz. Ó várom, várom
Régóta várom, s talán jön felém.

Nem jön. Csak várom, így rendeltetett.
Éltem lobbanás. A búcsúzú nap
Bíbort hint le rám, s én piros vérben
Omlok le búsan egy zöld fa alatt.

A kép, a kép, mely ott lógott a falon,
Mint szőlőgerezd, mely dús nyárban érett,
Midőn szél zúgott be nyitott ablakon
Nekiesett a fehér ajtószélnek,
S eltört.
Öreg kép, de sajnállak téged.

Ott feküdt romban valamelyik ősöm,
Akit próbára tett sokszor az élet,
Pedig háborús, halálszálkás őszön
Fittyet hányt a zord, metsző, havas szélnek,
bátran.
Öreg kép, de sajnállak téged.

Helyét egy csúf pók szőtte be fehérre,
De az emléke néha vissza téved,
Eltűnt utolsó, hűséges emléke,
S őt is elsodorta, mint mást, az élet,
messze.
Öreg kép de sajnállak téged.

Itt vagyok én is. Vígálmú titkokat
Hordtam a szívembe, s belőle kép lett.
Jött egy szélvihar, üvöltött nagyokat
S szívemben helye egészen fehér lett
szívem,
Rossz szívem de sajnállak téged . . .

A kertünkben eldugva
Isten tudja, hogy mióta,
Állt egy öreg, kedves, lombos,
Évszázados nagy diófa

E vén fának árnyékában
Ringott bölcsőm reggel este,
És e vén fa hűs árnyékát
Lelkem sokszor felkereste.

Egyik reggel felébredtem
Fejszecsapások zajára,
Felébredtem az öreg fa
Búcsúztató jajj szavára,

Az én öreg diófámat
Vágták, vágták fejszékkel,
S én ott álltam a sírjánál
Összetörve, sok emlékkel.

Másodéve arra jártam,
S láttam, hogy a vén fa sírján
Egy csemete nőtt ki újból
Kis levél is volt az ágán:

Mert az élőt, mert a nagyot
Kidönteni sosem lehet
Újra lesznek, újra nőnek
Élet adó zöld levelek,

Előbbinek sírhalmán
Újra fakad, újra éled,
Az a titkos szent valami
Amit úgy hívnak, hogy: "Élet" . . .

Egyszer alkonyatkor tudom, szembe jött a rögös úton
Szembe jött a rögös úton lépegetve kevélyen,
Egy vén ember egy kabátban, semmiféle más ruhában,
Hangja mint az orgonáé szépen szólott és mélyen
Fátyol takarta az arcát:
Hol van, kérdé, a mennyország?

Elmenőben voltam éppen, álltam a temetőszélen,
Álltam a temetőszélen, furcsa, meglepett voltam.
Aztán bátran reá néztem, temetőbe vitt a léptem,
Megálltam egy sírhalomnál, és azután így szóltam:
Látja e sírt? Látja ember?
Látom, mondta, itt a szender.

Mennyországba nem tud jutni, oly messze van nem is tudni
Oly messze van van nem is tudni létezik egyáltalán?
De itt fekete rögökön elaludhat mindörökkön
Nyugalma lesz örökké itt. Nem ezt keresi talán?
Reá néztem, álltam, vártam,
Szólt az öreg: "megtaláltam" . . .

Napsugár játszva hinti be a földet
Pajkos sugara álmodókat dönget
Rügyeket fakaszt és álmokat űz el.
Mesélni kezd és igazságokat mond,
Aranyos termést, boldogságokat ont,
Rügyeket fakaszt és álmokat űz el.

Emberek halnak, emberek születnek,
Istenek halnak, s megint újak lesznek
Örökké forog, változik a világ.
Házak épülnek, kunyhók beomlonak,
Rekedt fadobon riadót dobolnak
Örökké forog, változik a világ.

Aztán köd omlik szürkén le a földre,
Izzadt vércsepp hull a megáldott rögre.
És sírva húzzák a ködharangokat.
Vér, dac háború, mozdul megint a föld,
Gyermek-simító apa-kéz fegyvert tölt
És írva húzzák a ködharangokat.

Azután vége. Nagy nagy ölelésbe
Igaz örömbe, boldog reménységbe
Omlik egymásra magyar, német, angol.
Virrad az élet. Divat, meztelenség,
Csókos ölelés, bolond fesztelenség
S a csókok felett a halál barangol.

Elmúlt a vész, és kinyílt minden virág,
Tobzódik a keserves világ,
Valóra válnak a lefojtott álmok.
Csillogás, pompa, bőrze, bank, szerencse,
Nem kell Istennek fenséges kegyelme
Valóra válnak a lefojtott álmok.

Napsugár játszva hinti be a földet,
Pajkos sugara rügyecskéket dönget
(És mégsem, mégsem, mégsem szállnak imák!)
Valóra vált az Isten mondás: "Igen
A gép forog és az alkotó pihen,"
És süllyed, süllyed, süllyed el a világ.