Azok a hűvös téli esték,
amikor mindenki összegyűlt
otthon, s a kályha melegénél
boldog pillantás vett körül.

Tengerit morzsoltunk csupasz kézzel,
a kályha előtt a macska ült,
olyan lustán és nyújtózkodva
dorombolt, aztán elterült.

A kályha teteje szinte izzott.
Olyan piros volt, s oly meleg,
tengeri főtt a kályha szélén,
hallottuk, ahogy sistereg.

A víz, amely gyöngyözve hullt le,
s eltűnt a kályha platniján,
mint az álom, mit akkor hittünk,
de csak emléke van ma már.

Olyan vidámak voltunk akkor!
Messzire hangzott a dalolás.
Ártatlan gyermek arcainkról
öröm sugárzott, s kacagás


visszhangja törte meg a csendet,
s hittük, hogy csodás a világ,
pedig csak anyánk szemefénye
volt mitől szép volt, semmi más.

Szemének minden pillantása
szinte szívünket járta át,
nem is tudtuk, hogy milyen fáradt!
Ma is látom a mosolyát.

Azóta eltelt annyi év már.
vállunkra évek súly gyűlt,
de még most is a legszebb emlék,
mikor a család összegyűlt.

Május van újra. Virágok nyílnak,
illatoznak az orgonák,
színessé vált a rét, az erdő,
most újraéled a világ.
Virágba borult most a kert is,
a gyümölcsfa olyan csodás,
ezernyi apró virágsziromból
öltött most magára ruhát.
Olyan szép minden! Szinte érzem:
Most még a kedvem is más!
Mintha madarak röpködnének
meggyötört lelkemen át.
Magukkal repítve minden rosszat,
mi eddig belülről vájt,
szikrázó napfényt varázsolva,
amely oly meleget ád.
Milyen jó volna úgy ébredni,
hogy mindig ilyen csodás
látvány vár, amely jókedvet áraszt,
ilyenkor semmi fáj.
Nem is értem, hogy miért volt eddig
rosszkedvem, hisz a világ
nélküled sokkal szebb, és jobb lett,
látni sem akarlak már.

Arcodra rajzolnám a nyár minden színét,
a reggeli napfény tűző sugarát,
s az izzadt reggelek lehulló cseppjét
ajkadra gyógyírként hullajtanám.

A hirtelen feltámadt kósza szellőt
hajadra borzolva ott tartanám,
s aggódó ráncaid homlokodról
csupasz szelével gyógyítanám.

Megtennék mindent, hogyha kérnéd,
hogy mosoly suhanjon arcodon át,
hiszen szeretlek, s megérzem, rögtön
amikor téged valami bánt.

Tudom: az élet kegyetlen néha.
Elég egyetlen szemvillanás,
világok omlanak össze bennünk,
s akkor tudjuk csak, mennyire fáj.

Úgy védenélek minden kis bajtól,
akár egy erős viharkabát,
de nem tudlak! Hisz ember vagyok csak!
De veled vagyok, és vigyázok rád.

Arccal a halál felé
Naponta menetelni
arccal a halál felé,
s a sorból ki nem állni:
hősiesség
Harcolni önmagáért
a létezésért, s benne
értelmes célt találni:
hősiesség
Szánkra závárt helyezni,
mikor kemény daccal
kitörni vágynak a szavak:
hősiesség
Fekete-gyász lélekkel
embertársainkra
fehér mosolyt ragyogni:
hősiesség
A bűn hínár-világában
zápor – mosta
tisztának megmaradni:
hősiesség
A gonosz kísértésekben
igazgyöngyként
jóságot sugározni:
hősiesség
A számvető szenvedésben
panasz nélkül
hűséggel szolgálni
hősiesség
A rettenet-éjszakában
- álmoktól sújtva -
bizakodón a hajnalt várni:
hősiesség
A zord halálfélelemből
lélek-tudattal
az elmúlásba belesimulni:
hősiesség
Ily „apró hőstettekkel”
naponta menetelni
arccal a halál felé…
Ez az ÉLET!

Ha kérdezik…
Ha kérdezik…
Mi köthet ma szíveket össze?
S mi nemesíthet életet?
Összetartás ereje, célja
századunkban ma mi lehet?
Egy szó a válasz: SZERETET!
Ha kérdezik…
Mi alapja közös hitünknek?
S együtt éneklés mért lehet?
Hisz különböző nézet, vallás…
Itt egység mégis hogy lehet?
Szívedből valld: kell szeretet!
Ha kérdezik…
Béke, boldogság, megértés
emberek közt ma hogy lehet?
S a családokban emberségre
hogy nevelhetünk gyermeket?
A jó példája Te legyél,
s a válaszod: kell szeretet!
Ha kérdezik…
Magyar népünket mi tartja, védi?
S hazánkért tenni mit lehet?
Milyen vonzás, erő kell ahhoz,
hogy megtartson egy nemzetet?
Két szó a válasz:
Isten-hit kell, és szeretet!

Ha kérdezik…
S Te kérdezed…
E szétzilált zűrös világban
EMBERNEK lenni hogy’ lehet?
A válaszod rá ne feledd:
- Isten-hit kell és szeretet!