(Anaforás, 3 soros-zárttükrös)
Levélhervadásnál kinyilvánul a halál véges, méla bája,
Levelek meg leszállnak az addig fentről úgy csodált, nézett tájra...
Levélhervadásnál kinyilvánul a halál véges, méla bája.

Van még, amelyik a régen volt tavaszról elmélázik,
De nézi a talajt, hogy ott hova szálljon le… sárgállik.
Az őszi időjárás üdvözlete, hogy sok levelet elküld,
Az avarban meg egy nagy csapat lesznek… vajh’ mint ennyi menekült?

(Septolet)
Elmúlás,
Hervadás,
Nagy utazás.

Levelek! Menjünk együtt,
Magány kiüt…
Úgysem kell már árnyék,
Fényjáték…

(Bokorrímes)
Leszállunk és a lépéseket puhává tesszük,
Talán még a hóesés előtt jól elmerengünk…
Elmúlunk, avart összesöprik… megöregedtünk!

(3 soros-zárttükrös.
Fával még megbeszéltük, hogy nem sírjon, tavasszal jönnek az utódaink,
Majd megint zöldek lesznek, fölfogják a szelet, emlékeznek utódaink...
Fával még megbeszéltük, hogy nem sírjon, tavasszal jönnek az utódaink.

Vecsés, 2020. augusztus 27. –Kustra Ferenc József– Alloiostrofikus versformában íródott.

A magas híd ívén ballagva
Mintha szivárványon járva
Lépkedne az ember
S ahogy letekint a mélybe
Az élet vizének kékje
Forgatja sebes folyással
A sors malomkerekét.

Zuhatag alatt gyöngyöt szór
A nap
Sugara csobban fénylőn
A mocorgó kövek közt
Fákkal integetve
Beköszönt kis szellő
Majd egy marék habot elcsenve
Repíti álmunk a mennyekbe.

Tüneményes sziklaparton
Az erdő nesze hallgatagon
Visszaverődik
S a rendszertelen hangokban
Az élet ritmusa dobban
Érződik
A harmónia-szimfónia.

És ahogy lefelé ballagok
A szivárvány is elfogyott.
Megszakad a varázslat
Mikor a földhöz érintettem
Lábamat
Mohaillatú lidérces pára
Süpped a tájba.
Lassan visszatérek
A valóságba.

Erdő helyett szavak között
Botorkálva keltem-jártam
Szusszanásnyi kis időre
Olykor meg-megálltam.
Mennyi szín, és mennyi dallam
Körülöttem mind megcsillan.
Csak figyelni kell türelemmel
Óvatosan csendben,
S a felszínen megjelennek
Szép katonás rendben.
Minden szóban fénylő csoda lappang,
S ha mellé kerül zengő párja
Táncra perdül örömében
Rím-ritmusra járva.
Időzhetek akár meddig
E nagy rengetegben,
Erdő helyett szavak között
Most csendben megpihentem.

Túl közel voltál, mégis oly távol,
néha annyira vágytalak,
de sohasem tudtam lerombolni
azt a hatalmas kőfalat.

Mely köztünk állt mindig, magasra nyúlva,
eltompítva a hangokat,
s bármilyen szépen, szelíden szóltam,
az csak közömbös szó maradt.

Mint hideg kő, amely érzéketlen,
olyannak láttam arcodat,
s bármilyen szépen simítottam,
kemény páncéllal védted azt.

Lelkemnek minden mozdulása
érfalaimban megtapadt,
s mára megkövült. Hiába várnád,
nem szól belőle semmi hang.

Talán szerettél… a magad módján,
de sosem láttad a kínomat,
mikor oktalan, durva szóval
bántottál, bennem ott maradt.

Mára már elmúlt, s megkopott emlék,
mely lelkemben néha felszakad,
mint megriadt őz, és messzire tűnik,
mint egy elsuhant gondolat.

Az én falum kicsiny kis helység,
de nekem itt az otthonom!
Ahol én lakom, selymes a fű is,
s a föld annyira bársonyos.

Csöndes az utca, s nem világít
olyan sok színes lampion,
de a szívem az szinte vérzik,
amikor néha itt hagyom.

Itt láttam meg a napvilágot,
s amikor anyám ringatott,
meleg szeméből úgy sugárzott
a fény, s teljesen áthatott.

Mikor mezítláb játszadoztam,
úgy simogatta talpamat
a fű, szinte most is érzem,
hogy a lábamra rátapad.

Itt voltam egykor ifjú én is,
álmodva édes álmokat,
s úgy őrzöm most is, mint a kincset,
mit selyem dobozban tartanak.

Itt lettem egykor anya én is,
s nem volt tán nálam boldogabb,
de az idő már szürke porként
fejemre hullva elsuhant.

Hajamra sűrű dér szitál már,
s kopott szívem, ha cserben hagy,
itt szeretnék majd megpihenni,
őseim közt, a föld alatt.