Ott, ahol a fény megtörik,
a szivárvány és a csillagok
kedvüket szegik, ott hagytad
el szívemet.
Azóta árnyak suttogtak
különös formájú szavakat:
Hogy a szemedből loptam ki hangokat,
hogy lángra gyújtsa szívedet...
Valóban szemedben
láttam meg mindent,
mi ajkam beszédre késztette,
hogy neked szerelmet valljak,
hogy szívedet felkészítsem a
szerelemre.
És tényleg erre nem számítottam:
hogy mindez zsákutca lenne...
Mentünk ketten, még emlékszem erre...
A "végtelen", múló szerelemre.

Oly békésen pihen a táj,
a hó alatt álomba ringatta magát.
Csend van mindenhol,
Éjszakába sötétjébe burkolózva alszik minden.
Néhány szív nem pihen mégse.
Szív mi megszakadt ,
Mi békében nem nyughat.
A mosoly mögött ezer könnybe fakadt.
Ha felnézünk az égre látnak vajon?
Látják a nem szűnő bánatot.
A mérhetetlen hiányukot.
Te ígéretet tettél, hogy élsz,
S kit szeretsz pihenni engedtél.
Én ordítva kértem maradjon, viselje tovább mi megtörte.
Az ő fájdalmával nem törődve.
S elment... egyszer talán magára gondolt .
S nekünk csak fájdalmat hagyott.
Bástyának lenni jó, mert más csak azt látja mennyit küzd, mennyi erő van benne.
De ki látja mi van mögötte?
Hisz a magány szívének bérlője.
Legyen hát erős mi most törött?
Lehet elengedni ki pihenni akar?
Biztosan tudod mi a válasz?
A szívben van elrejtve
A szeretteink emléke?
Elég ez egy lépésre előre?

Milyen gyakran gondoltam: „Elég volt! Nincs több!”
ahogy néztem az élet hullámai törését
határtalan és örök partján, a boldogság csúcsait,
a kétségbeesés völgyeit és a perzselő bánatot
amely folyton azt ismételte: „Nincs holnap”.

Hányszor éreztem a testem terhét, Súlyának észlelését,
az élet burkolat varratainak foszlásait, és a hiábavalóság
és üresség éjszakáit, amelyek csak szabálytalan
és kaotikus álmokat okoztak. Mégis, a sors kereke
könyörtelenül forgolódott szélsőséges adagokban.

De aztán a habozás, a csábítás és a bukás:
-Várjatok! Még nem végeztem. Még éberen élni akarok!
A megváltás pillanatai, mint egy fuvola távoli dallama,
a fiatalságból feltámadt illat, egy érintés, amely elnémít.
Ezek azok a ritka esetek, amikor a csoda belopja magát a lélekbe,

és határozottan kijelenti, hogy nincsen végleges cél.

Mogorva felhők
Narancsos horizonton
Napkebelezők.

Végtelen határ
Cikcakkos íve pislant,
Még visszakacsint.

Liluló homály
Párolog a vidéken...
Hangokat fullaszt.

Hűvös dunszt libeg
Dermedő fotonok közt.
Köd vaksága rejt.

Nyirkos szürkület
Ragad a sáros földbe,
Elveszett árnyék.

Mint a verejték,
Avarra cseppen a lé...
Könnyes napnyugta.

Dagad a mély csönd
Karöltve sötétséggel...
Lopakodó est.

Fák koronája
Csillag-pelyhektől ékes,
Deres varázslat.

Csipkézett fátyolt
Ködpára gyarapítja,
Tündérek bája.

Ropogós szellő
Csillámot szór a földre,
Kristályos álmot.

Téli hangulat
Pille szárnyon szerte száll,
Hűvös érintés.

Hófehér béke
Pihen zúzmarás tájon,
Fagyos nyugalom.