A kép, a kép, mely ott lógott a falon,
Mint szőlőgerezd, mely dús nyárban érett,
Midőn szél zúgott be nyitott ablakon
Nekiesett a fehér ajtószélnek,
S eltört.
Öreg kép, de sajnállak téged.

Ott feküdt romban valamelyik ősöm,
Akit próbára tett sokszor az élet,
Pedig háborús, halálszálkás őszön
Fittyet hányt a zord, metsző, havas szélnek,
bátran.
Öreg kép, de sajnállak téged.

Helyét egy csúf pók szőtte be fehérre,
De az emléke néha vissza téved,
Eltűnt utolsó, hűséges emléke,
S őt is elsodorta, mint mást, az élet,
messze.
Öreg kép de sajnállak téged.

Itt vagyok én is. Vígálmú titkokat
Hordtam a szívembe, s belőle kép lett.
Jött egy szélvihar, üvöltött nagyokat
S szívemben helye egészen fehér lett
szívem,
Rossz szívem de sajnállak téged . . .

A kertünkben eldugva
Isten tudja, hogy mióta,
Állt egy öreg, kedves, lombos,
Évszázados nagy diófa

E vén fának árnyékában
Ringott bölcsőm reggel este,
És e vén fa hűs árnyékát
Lelkem sokszor felkereste.

Egyik reggel felébredtem
Fejszecsapások zajára,
Felébredtem az öreg fa
Búcsúztató jajj szavára,

Az én öreg diófámat
Vágták, vágták fejszékkel,
S én ott álltam a sírjánál
Összetörve, sok emlékkel.

Másodéve arra jártam,
S láttam, hogy a vén fa sírján
Egy csemete nőtt ki újból
Kis levél is volt az ágán:

Mert az élőt, mert a nagyot
Kidönteni sosem lehet
Újra lesznek, újra nőnek
Élet adó zöld levelek,

Előbbinek sírhalmán
Újra fakad, újra éled,
Az a titkos szent valami
Amit úgy hívnak, hogy: "Élet" . . .

Hogy miért, azt én nem tudom,
De néha nyári éjjelen
Felébredek, és ilyenkor
Valamire emlékezem.
Akkor mikor fel fel csendül
A nagy templom harangszava,
Elgondolom a rég múltat:
Milyen jó volt akkoron még . . .
És ilyenkor lep meg annyi
Régi-régi nyári emlék
Alig alig emlékszem már
De van még egy kis fényképem,
S mikor nagyon elbúsulok
Soká sírva nézdegélem.
És én tudom, hogy ilyenkor
Sok sok ember zokog velem,
S van kinek tán fényképe sincs:
Nyár volt . . . Szép volt . . . Emlékezem . . .

Alkonyodott . . .
Óriási bíbor felleg ragyogott a vörös égen,
Alkonyodott és reám szállt az egyik kis, bús emlékem,
Bíbor szikrák, bíbor tüzek takarták az arany napot
Lelkem testem szép dalt érzett, új dalt érzett, sugallatot.

Szent nagy órák bátor tüze, gyáva percek fergetegje
Lángolt bele csillogóan két nagy fekete szemembe,
Lelkem titkos mély sugara ezer rhapsódiát érzett,
És a bíbor alkonyatnál megáldtam a mindenséget.

Éjszaka lett . . .
Az óriási bíbor felleg eltűnt már a vörös égről
De az éji sötétben is álmodik a lelkem szépről,
Búban bajban, szennyben vágyban, elkísérnek a szép dalok,
Boldogságban, fájdalomban kísérnek a sugallatok.

Valamelyik holdas éjszakán,
Karjára vett Édesanyám
Csitított, csókolt csendben,

És messze térben, időben
Őt kerestem minden nőben,
És minden szerelemben.

Valamelyik holdas éjszakán
Leány asszony vagy angyal tán
Felemelte kezem,

S a kis rózsaszirmok fekhelyén
Valahol szívem rejtekén
Azóta emlékezem.

Valamelyik holdas éjszakán
Egy asszony ajka omlott rám
Mikor még gyermek voltam,

S eljövendő végórámon
Asszony ajka lesz a számon
Ha összeomlok holtan.