Kardot rántok, táj még hum.
Fényezni kéne, még berozsdáll!
Nem jő segítség?
*
Kardom, később is rántom,
Akkor már az utcán van mozgás!
Csak nincs segítség?
*
Kardom kirántva, tokja
Meg nincs is, magam erőlködők!
Kén? már segítség?
*
Kardom, oly? türelmetlen,
Már vagdalkozna, bele szúrna!
Nem kén? segítség?
*
Kardom kísér, elmegyek.
Erdei kispad? álmodozás!
Harchoz? segítség?
*
Kardom, ma is csak pihent.
Hiánya: vér nélküli ?jó- harc!
Fekszek? segítség?

Vecsés, 2020. november 17. ? Kustra Ferenc ? Emlékképek? íródott; anaforás senrjon csokorban és versszakos önrímbe. Rímképlet: 7-9-5 Hum = tájnyelvben: alszik.

Előre? én sehonnan tudhatom, hátra hány évem maradt,
Meg talán vár-e még küldetés a borús, kéklő ég alatt.
Vajon, mesélhetek-e még én? nekem is új élet fakadt?

Tegnapjaim, már mind temetett és ehetetlen...
A mákat nézem, ezek nagy része temetetlen.
Holnapjaim? vajúdásuk szinte lehetetlen.

Világtól rejtegettem vágyam és minden féltett kincsem,
De már látom, nagy, romos kőheggyé vált minden mögöttem.
Váram rom, fala, szilárd alapja sincsen! Ez életem.

Ahogy öregen észlelem, felém már nincs szánalom se,
De azt is látom, hogy nincs meg a szánalom esetlege!

Immár, ezüstős hajú vagyok én, én a jó öreg vándor,
Az utam is öreg, s megöregedett előttem a jászol.
Ez a helyzet, ezt sugárzom, járhatok én bármikor, bárhol.

Nem lesz itt már csata, nem lesz itt, egyéni bajvívás,
Aki ilyet akar, az lehet tőlem, mindenki más?

Én emlékszem mindenre a régmúltból és még régebbről,
Azokra, mik előtörnek a temetett messzeségből?
Bajt vívni meg már minek? Csak azt is, feledékenységből?

Régi múltból, még régebbről,
Tör előre messzeségből...

Kihűltem én is, mint a várban régen az élet,
Már csak kockakövek egymáson, enyészeté lett!
Meg közöttük már a gaz! Ami immár még, úr lett!

Várromom sok-sok, mázsányi, szürke és karcos kockakő,
Természetes emlékek zúdulnak alá? beterítő!
Ez, nekem csak ellen-barikád, vagyok, sikoltva nyögő!

Életemben volt még a váramban saját kutam,
De ma már heveny szomjúságom a rajt-cél futam.

Volt nekem is, mint másnak nehéz keresztem,
De már az sincs, elkorhadt már és letettem...
Ülök az árokparton, mindent feledtem...

Vecsés, 2016. november 22. ? Kustra Ferenc

A tető megroskadt valaha régen,
peregnek a szétmálló cserepek.
Benéz az este a tátongó résen,
hideg van már, látszik a lehelet.
Ej, mozdulj, öreg, csinálj meleget!

Eszébe jut, még van pár doboz kacat,
mindenféle limlom, rongyos szövet.
Meleget ad belőle néhány rakat.
Újságok, szórólap, papírköteg,
elég a mihaszna irattömeg.

Matat a sötétben, nem ég a villany,
valahol beázott a vezeték.
Nincs baj, ha kiszárad, újra felvillan.
Valahol itt van, ami kéne még...
gyufa kell és egy gyertyaféleség.

Kiégett néhol a rozsdás masina.
Talán megvan már vagy ötven éves,
több helyen repedt az ócska platnija,
szökik a tűz fénye, a lidérces.
Míg lobban a láng, addig hűséges.

Táncot lejt, hol lehullott, lóg a vakolat,
vidítja e szomorkás világot.
Így felhőknek látni a hézagokat,
néhol megmutat egy-egy virágot...
Párja festette azt a világot.

Nefelejcseket vakítón fehérre...
gurult a henger a meszelt falon.
Jó volt az illat, s jó volt élni benne.
Most csak foltok a szürke alapon.
Óriás árnyék ül görnyedt alakon.

Már túl sok a pernye, a kutácsért nyúl,
sámlira ül, kotor a tűztérben.
Jó lesz ez még... míg parázslik, újra gyúl.
Válogat a pislákoló fényben,
sok az emlék a doboz mélyében.

Csinos, kis csomag, rajta piros masni,
hogy szerette ez a levélpapírt.
Ilyenfélét ma már nem lehet kapni...
Lány és egy fiú, ha örült, ha sírt.
Egy kész regény, mit két szerelmes írt.

Átsimogatja, magához öleli.
Elment az asszony, előbb a gyerek.
Nincsen már senki... senki nem keresi.
Egy vén-mogorva, de árva öreg.
Mit érő élet... nem kell senkinek.

Meleg sem kell. Minek? Az ágyhoz ballag,
fájdalmát majd álma feledteti.
Vele sír az ágy, míg fordul a falnak,
ki nem hűlt szeretet... Majd elviszi,
mikor a jó Isten elengedi.

Enyém a születés, a szavak készlete,
enyém a tudásom, e világ nézete.
Lüktető rímképlet.
Önző hittel gyűjtök, megtörténhet bármi,
változó a ritmus, tenni és a várni.
Szívem dala élet.

Féltek és vigyázok, hisz engem is óvtak,
nevelgetett anyám szelídnek és jónak.
Egy gondtalan részlet.
Rég túl vagyok rajta. Emlék, tarkabarka.
Angyalok vigyáznak, Isten úgy akarta.
Szívem dala élet.

Enyém a lendület, a változás joga,
enyém a mértéke, a szabadság foka.
Nincs üres ígéret.
Hűséget fogadok, azért, mert szeretek,
imába foglalok családot, gyermeket.
Szívem dala élet.

Nem hiszek jóslatnak, nem hiszek átoknak,
a hajnal vet véget rémséges álmoknak.
Remény velem ébred.
Enyém, ami elmúlt, de enyém a jelen,
megbecsült minden perc, az út nem végtelen.
Szívem dala élet.

A vers itt marad. Csak én, én múlok el...
Mennybe vágynék, ha kapnék szárnyakat,
de lehet, hogy maga az ördög visz el,
ha bezárul a kéklő árnyalat.
Álmodtam róla, hogy magával cipel.
Úgy hitte, fázom, s jó, hogy rám akadt.
Emlékszem, nem féltem. Az élet ilyen.
Hamisak, igazak... hiszem, nem hiszem.

Alkotott pokol... egyre nő mélysége.
Hajszolt a bűn, ártani szenvedély.
Hogy honnan ered...? Soha nem lesz vége...
gonoszé e kór, egy lélek-fekély.
Fölénnyel csábít gőgje a hűségre.
Eladott lelkekért pazar esély...
Cinkos lehetnék... a vonzását érzem
lehajtott fejjel, rózsafüzér kézen.

Könyörgés fakad, soha nem írt imák,
nincs jegyzett leltár, az sem, hogy hányszor
szakadt fel sóhajtott \'Ámen\'... csendvilág.
Kinyílik, ha kell. Itthon a vándor!
Családért fohászom sokszirmú virág.
Magamért nem kell, talán majd máshol,
ma még vagyok... a gondolat bezárul,
\'Isten hírével\' a sötét megbámul.

Adj erőt, jó Uram! Meg ne szánjanak
sötétlelkű malasztot keresők!
Mert erőssé tesz az is, ha bántanak
álszent \'simák\' és méregkeverők.
Bennem vénült el... haragom hallgatag.
Az üres szók sehonnan eredők.
Csakis Isten lát a lelkem tükrével.
A vers itt marad. Csak én, én múlok el.