Régi gyermeknapok…

(Senrjon)
Régen volt egy gyereknap.
Bicajra vágytam, előadtam.
Ez nem volt játék…

Apám mondta kérjem ezt,
Hét éves leszel, akkor meglesz.
Már nem túlzó vágy.

(3 soros-zárttükrös)
Meg is lett a bicaj, keresztapám fogta hátul a nyerget.
Öt lépése után kértem engedjen el, hagyja a nyerget.
Meg is lett a bicaj, keresztapám fogta hátul a nyerget.

(HIAQ)
Már meg is tanultam
Új cajt, egyedül hajtottam.
Ment az első kanyar!

(Leoninus)
Tizenkét éves koromig, mindennap hajtottam kifulladásig.
Nem jeleztem soha betegséget, mert én mindent ettem, eleget.
Hol vagytok régi cajos társak, együtt mesélhetnénk a máknak.

Vecsés, 2024. május 17. – Kustra Ferenc József - íródott: a régi gyermeknapra emlékezésként.

Gyermekként láttam,
Hadsereg utcán vonult.
Hit szállt...de puffant!
Nem tárult ki az ajtó,
Benn maradt a sok jajszó!

Lánctalp útba vájt
Félelmet, és reményt.
Jósolhatatlant!
Reszketett a vasárnap,
Miként jön el a holnap?

Rettegett család...
Féltő búcsú rokontól.
Bizonytalan út!
Senki sem lát a könnytől,
Elszakítnak örömtől.

Határon gyalog
Gyors menekülés...haza.
Híd reményt nyitott.
Néném ott-hon sürgönyt ír,
Hozzánk érkezik jó hír.

Isten kegyelmes,
Rendszer és út...emlék.
Szabad határ van.
Vér-kapocs és szeretet,
Korlátba nem ütközhet.

Jó néném Pécsett,
Szerette felvidéket.
Megboldogult már.
Utódokban szeretet;
Őriz hitet, emléket!

Tizenhárom éves voltam,
a férfi korom ébredése.
Még nagyon jól emlékszem
a kamaszos félszegségre.

Ő még fiatalabb volt nálam,
egy törékeny tizenegy éves.
Korai emlékezetembe
e szerelem még ma is édes.

Testvére volt a kísérője
egy mozinűsor folyamatán.
Habár csak a kezét fogtam,
ő volt a legelső babám.

Nem csalódtunk benned pajkos április hava,
Lányos szeszélyeknek huncutkodó tavasza.
Már az első nap meleget nyárból hoztál,
Másnapra pedig októberrel tréfálkoztál.

Tarsolyodban hő, hó is van, kacérkodsz erővel,
És csatára kelsz betyárul a múlandó idővel.
Jövőbe szaladtál ismét egy arasznyi órát,
Majd október fizeti meg csalfaságod árát.

Orgonával illatozol, flörtölsz május bátyáddal,
Szerelmesen ölelkezel a dúsan virágzó fákkal.
Citromsárga repce ring a tágas határban,
Te vagy legkirívóbb az év-kalendáriumban.

Ma újra égből pottyan zord, hideg könnyed,
Hűvös, és kimért vagy, szív-meleged rejted.
Bősz szélel cibálod ázott fák friss, zöld ágait,
Messzire űzöd a túrázni vágyók víg álmait.

Mit hoz majd a holnap...ha te azt tudnád,
Tán pletykás nyelveddel biz el is árulnád.
Büszke szeszélyed bájjal mutogatod,
Madarakkal daloltatod hiú-hangulatod.

Vakablakban meditálok…

Fut széles, kanyartalan út, a nagy kanyaron túl a semmibe…
Kialvatlan a szemeim, révedve bámulnak a messzibe…
Üveg nélküli vakablak... kinézve, fixírozok valamit,
Az időóra ketyeg, csapkod benne valami, tán, valakit…

Bölcsesség köve nincs... beépítették a kútja kávájába,
Lovam is elszaladt, valahol legelész, a kínja poklába.
Van-e még bármilyen lelkem? Bolyong vagy csak kicsit elcsavargott?
Felhők, ha eloszlanak, mondhatom... csillagfénynek utat nyitott.

Zavart ez a világ, szürke füstköd borítja a mindenséget,
Sötétben, honnan vegyem elő, a mindent értő lelkiséget?
Most, a szélvihar kócolja, a fák borotválkozott ágait,
Éjjel, meg a Hold csak megy… érdektelen, intézi a dolgait.

Most a télen a kemény fagyok, a kertem felett jártak,
Bentről néztem, a holdsugarak is bundába grasszáltak!
Azt is láttam bentről, hogy kint gallytördelő szelek jártak,
Akkor én bent, melegben örülhetek a hideg máknak?

Vecsés, 2015. február 23. –Kustra Ferenc József- íródott: önéletrajzi írásként.