Itt vagy hát már óh kezdetnek
Legfelségesb példája,
A felserdült természetnek
Nagy pompájú mátkája!
Jer, tiszteljük szűz keblébe
Hol kis zefir puha szele leng
S a rábámult csendességbe
Egy andalgó fülemile zeng.
Itt, hol még egy bódúló is
Egy percet meghiggadna,
Egy országot feldúló is
Lágy érzéssel borzadna,
Itt érezzük, hív pajtások,
A szent erkölcs nemes erejét,
Hadd kapkodják másutt mások
A képzelt jó buja kebelét.
Jertek, hívek, s a gunnyasztó
Hajnal lassú lángjánál
Áldozzunk a szívforrasztó
Egyesség oltáránál,
A titkok szent egyházának
Igy ballagjunk falai körül,
Míg a kétség árnyékának
Bóldog lelkünk felibe nem ül.
Addig a szép természetben
Hordjuk tisztán szívünket,
Még itt egy ily víg életben
Kezdjük dicsősségünket,
Hadd búzgassa mindég vérünk
Jó erkölccsel tele szeretet,
Úgy mindent oly vígan érünk,
Amint értünk ma kikeletet.

Őszülő erdők rettegése,
Gyásza van a szívemben, Mylitta,
És szépsége és elszántsága,
Legdúsabb színeit most virítja
A Szerelem, az igazi,
Oly szomszédos a komor Halállal.

Nyarat lelkem már nem is fájlal,
Száz szinű, pazar, szomoru kedve
Szórja sugarát kifogytáig
Őszt-borongató, szőke fejedre,
A te macskás, ifjú fejed
Lelkemből vert új koronájára.

Az Ősz nap-órája megállva
Figyeli szánk gyáva közeledtét,
Néha a köd hó-szagot érzet,
Agyaink színes avarra vetvék
S őszi erdőkből kidalol
Szerelmünk gyász-hitű-rettegése.

Ó el ne ítéld azt, ki élte végén
sötét szemekkel, búsan áll eléd,
és tétovázó kézzel eltakarja
ledőlt világát, hitvány szégyenét.

Az ő szívében is volt fényes oltár,
mely egykoron szent lánggal volt tele:
nézz a szemébe mélyen, résztvevően,
s a hűlt hamun együtt zokogj vele!

De hogyha lelsz olyat, ki csak hivalgott,
kinek világa meddő volt s kopár,
ki sose küzdött és sosem bukott el,
kié sosem volt az ürömpohár,

ki a szemét nem is gyújtotta lángra,
s nem látta hunyni hűlt zsarátnokát:
nézz jéghideg tekintettel szemébe,
emeld fel a főd - büszkén menj tovább!

Most úgy fekszem a bús ágyon kinyúlva,
Mint múmia, mely fekszik s nem enyész,
És süppedt mellét nyomja lomha gúla,
És holt szemét beszőtte halk penész.

Fáraó, hallod? - zeng Egyiptom túl a
Vak síron, s vágyak Nilusába néz
Arany visszfényü sok-sok szem kigyúlva:
Ó, zeng s ragyog az Élet, s te nem élsz.

Hej, Fáraó, te árva múmia.
Hát minden jónak el kell múlnia?
Szólj, Nap fia, hol van sok régi kincsed?

Hiába. Két hűs karom összetéve,
Fekszem, halott úr, harmincezer éve,
S a sötétben őriznek néma szfinxek.

Ujonnan visszajött a régi baj,
Amely a másvilágnak követe,
S hozzám így szól: szedd össze magadat,
El fogsz utazni a föld mélyibe. -
Erőm fut, mint a gyáva hadsereg,
Itt hágy magamra, gyöngén, egyedűl,
És vérem, a vég-búcsuzásra tán,
Elhagyván arcomat, szivembe gyűl.

Mit tétovázol úgy, halál, miért
Meg nem halok? vagy mért vagyok beteg?
Félsz hozzám nyúlni, te hatalmas úr?
Vagy csak ijesztesz?... meg nem ijedek.
Ki az élettel, mint én, szembeszállt,
Az bátoran néz a halál szemébe!
Az élet rövid béke s hosszu harc
És a halál rövid harc s hosszu béke.

De még kár lenne érettem talán.
Oh keblemben még annyi dal szunyad,
Egész egy erdő magva, mely ha felnő,
Sok fáradt útasnak hüs árnyat ad.
S eddig csak írtam, hol van még a tett?
Piros betűk az ünnep napjai,
S így életemnek nincs még ünnepe,
Hogy az legyen, vérem kell ontani!

Megérem-e ezt én? vagy mielőtt
Rivalgó zaj közt harci paripára
Pattanhatnék föl: tán szép csendesen
Ráfektetnek majd szent Mihály lovára?
Ha meg kell halnom, hogyha most halok meg,
Jőj el sietve, kedves kikelet,
Jőj el hamar, hadd láss még egyszer engem,
Hogy lássalak még egyszer tégedet.

Kettőztesd meg lépésid, szép tavasz,
A déli tájról gyorsan jőj elő:
Ha már az élet oly borús vala,
Legyen halálom napján jó idő.
Jőj, drága vendég, s hozz virágokat,
- A föld most olyan rideg puszta rom -
Ha már virágtalan volt életem,
Legyen virágos legalább sirom!