Mióta készülök, hogy elmondjam neked
szerelmem rejtett csillagrendszerét;
egy képben csak talán, s csupán a lényeget.
De nyüzsgő s áradó vagy bennem, mint a lét,
és néha meg olyan, oly biztos és örök,
mint kőben a megkövesült csigaház.
A holdtól cirmos éj mozdul fejem fölött
s zizzenve röppenő kis álmokat vadász.
S még mindig nem tudom elmondani neked,
mit is jelent az nékem, hogy ha dolgozom,
óvó tekinteted érzem kezem felett.
Hasonlat mit sem ér. Felötlik s eldobom.
És holnap az egészet ujra kezdem,
mert annyit érek én, amennyit ér a szó
versemben s mert ez addig izgat engem,
míg csont marad belőlem s néhány hajcsomó.
Fáradt vagy s én is érzem, hosszú volt a nap, -
mit mondjak még? a tárgyak összenéznek
s téged dicsérnek, zeng egy fél cukordarab
az asztalon és csöppje hull a méznek
s mint színarany golyó ragyog a teritőn,
s magától csendül egy üres vizespohár.
Boldog, mert véled él. S talán lesz még időm,
hogy elmondjam milyen, mikor jöttödre vár.
Az álom hullongó sötétje meg-megérint,
elszáll, majd visszatér a homlokodra,
álmos szemed búcsúzva még felémint,
hajad kibomlik, szétterül lobogva,
s elalszol. Pillád hosszú árnya lebben.
Kezed párnámra hull, elalvó nyírfaág,
de benned alszom én is, nem vagy más világ,
S idáig hallom én, hogy változik a sok
rejtelmes, vékony, bölcs vonal
hűs tenyeredben

Látjátok, feleim, szem? tekkel mik vagyunk
Por és hamu vagyunk
Emlékeink szétesnek, mint a régi szövetek.
Össze tudod még rakni a Margitszigetet? ...
Már minden csak dirib-darab, szilánk, avitt kacat
A halottnak szakálla nőtt, a neved számadat
Nyelvünk is foszlik, szakadoz és a drága szavak
Elporlanak, elszáradnak a szájpadlat alatt
A ? pillangó ?, a ? gyöngy ?, a ? szív ?- már nem az, ami volt
Amikor a költő még egy család nyelvén dalolt
És megértették, ahogy a dajkaéneket
A szunnyadó, nyűgös gyerek álmában érti meg
Szívverésünk titkos beszéd, álmunk zsiványoké
A gyereknek T o l d i - t olvasod és azt feleli, o k é
A pap már spanyolul morogja koporsónk felett:
? A halál gyötrelmei körülvettek engemet ?
Az ohioi bányában megbicsaklik kezed
A csákány koppan és lehull nevedről az ékezet
A tyrrheni tenger zúgni kezd s hallod Babits szavát
Krúdy hárfája zengi át az ausztrál éjszakát
Még szólnak és üzennek ők, mély szellemhangokon
A tested is emlékezik, mint távoli rokon
Még felkiáltsz: ? Az nem lehet, hogy oly szent akarat ...?
De már tudod: igen, lehet ... És fejted a vasat
Thüringiában. Posta nincs. Nem mernek írni már.
Minden katorga jeltelen, halottért sírni kár
A Konzul gumit rág, zabos, törli pápaszemét
Látnivaló, untatja a sok okmány és pecsét -
Havi ezret kap és kocsit. A Mistress s a baby
Fénykép áll az asztalán. Ki volt neki Ady?
Mi volt egy nép? Mi ezer év? Költészet és zene?
Arany szava?... Rippli színe? Bartók vad szelleme?
? Az nem lehet, hogy annyi szív ...? Maradj nyugodt. Lehet.
Nagyhatalmak cserélnek majd hosszú jegyzékeket.
Te hallgass és figyelj. Tudjad, már él a kis sakál
Mely afrikai sírodon tíz körmével kapál
Már sarjad a vadkaktusz is, mely elfedi neved
A mexikói fejfán, hogy ne is keressenek
Még azt hiszed, élsz? ... Nem, rossz álom ez is.
Még hallod a hörgő panaszt: ? Testvért testvér elad ...?
Egy hang aléltan közbeszól: ? Ne szóljon ajakad ...?
S egy másik nyög: ? Nehogy ki távol sír e nemzeten ...?
Még egy hörög: ? Megutálni is kénytelen legyen.?
Hát így. Keep smiling. És ne kérdjed senkitől, m i é r t?
Vagy: ? Rosszabb voltam mint e z e k ? ...? Magyar voltál, ezért.
És észt voltál, litván, román ... Most hallgass és fizess.
Elmúltak az aztékok is. Majd csak lesz, ami lesz.
Egyszer kiás egy nagy tudós, mint avar lófejet
A radioaktív hamu mindent betemet

Tűrd, hogy ember nem vagy ott, csak osztályidegen!
Tűrd, hogy már nem vagy ember i t t, csak szám egy képleten
Tűrd, hogy az Isten tűri ezt s a vad, tajtékos ég
Nem küld villámot gyújtani, hasznos a bölcsesség
Mosolyogj, mikor a pribék kitépi nyelvedet
Köszöni a koporsóban is, ha van, ki eltemet
Őrizd eszelősen néhány jelződet, álmodat
Ne mukkanj, amikor a b o s s megszámolja fogad
Szorongasd még a bugyrodat, rongyaidat, szegény
Emlékeid: egy hajfürtöt, fényképet, költeményt -
Mert ez maradt. Zsugorin még számbaveheted
A Mikó-utca gesztenye fáit, mind a hetet,
És Jenő nem adta vissza a Shelley-kötetet
És már nincs, akinek a hóhér eladja a kötelet
És elszáradnak idegeink, elapadt vérünk, agyunk
Látjátok, feleim, szemtekkel, mik vagyunk
Íme, por és hamu vagyunk

A város távol. Itt a dombtetőn
Egy sírhalomnak márvány-homlokán
Fáradt fejét lehajtva, reszketőn,
Hűs esti fényben ül a szent Magány.
Ölében szunnyad gyermeke, a Csend -
Szelíd fűz árnya arca bársonyán . . .
Csak néha sír fel: - föld göröngye lent
Koporsókon ha dübörögve zeng.

Merengve nézem holtak bús honát.
A szent Magány vállán nyugszik fejem.
Kezembe' lant. Mily zengő hangot ád
E szellemektől népesült helyen! . . .
Csodás varázs, mély elpihentető
Ölel körül . . . szent titki rejtelem . . .
Ó mily beszédes vagy te dombtető,
Sok néma hant, halotti szemfedő! . . .

S amint merengve zengeném a dalt
A bíbor-árnyú alkonyég alatt:
A szél panaszt völgyből sikongva hajt-
Komor fönséggel gyászmenet halad-
Fehér koporsó . . . rajta mirtusz-ág . . .
Vadul viharzik tébolyult harag . . .
Dübörgés hangzik, felsikolt a vád
És perbe hívja létünk szent Urát.

Leszáll az este. Hant alatt a holt.
A gyásznép közt rőtt fáklya-láng lobog.
Eloszlanak. Csend van. Felkél a hold,
Sugara szét piros vérként csorog.
Amott az új sír elhagyatva áll.
Kigyúl az égbolt, könnyesen forog
A párás légben, mely omolva száll . . .
A lomb közül reám néz a halál . . .

Milyen fönséges! . . . Szívszorongató
Érezni őt! . . . eremben hűl a vér . . .
S vonzó mégis, mint sima tükrű tó,
Amely fölött nagy, titkos, néma éj-
A Végtelen s a Rejtelem lebeg.
Hatalmad, ó Halál, mondd meddig ér?
Minő varázst rejt rám emelt szemed,
Hogy szívem járja fájó döbbenet!? . . .

Miként ladik sötét vizek fölött
Áll mozdulatlan, hosszan, csendesen,
S alant egyszerre gyors ár hömpölyög
És elragadja messze hirtelen:
Sodorva lelkem száll csodás erőn,-
Az ész eltörpül, fogja rejtelem,
Titokba néz a szem - alél erőm -
Az elmúlás tekint reám merőn.

Arasznyi létünk változó színén,
Halál, feltűnni gyakran láttalak!
Titkon megülsz a holtak hűlt szívén,
Majd látom lengni néma árnyadat
Borítva ránk pestist, gyilkos ködöt,
- Rontó erők, rontók mint tenmagad-
S pusztítva míg jársz síró föld fölött:
Csontos melledben vad gyönyör hörög.

Erőd határa hatalmad köre
A végtelenbe korlátlan feszül:
A mérhetetlen égnek fényköde
Homályosul, ha árnyad ráterül,
A csillagok hadát kék éteren
Villogtatod eltűnő ékszerül.
E földi s másvilági tereken
Minden tiéd - tiéd a Végtelen . . .

. . . Míg tépelődöm: szendereg a föld,
A mindenségnek karjain pihen.
Fönt csillagok járják az égi kört
Távol világok tiszta fényiben.
Igézet árad, titkos sejtelem
A légen át. S a földnek mélyiben
- Míg fent a bűvös formákon szemem -
Moraj támad, s zúg dörgedelmesen.

A sírból mennyi drága, szent alak
Emelkedik -, sok ismerős vonás!
Te is közöttünk!? Nyisd fel ajkadat
Dicsőült lény, magasztos, nagy, csodás
Szellem! A kint, mit szívem mélyre hord:
Szüntesd! Ó szólj, míg tart a látomás!
Fájós keservem békességre oldd!
Szavadra várok - nyugtass drága holt!

Felelj: megismersz? Lélek, kérdezem:
Mulandóság vár a sír éjiben
Reám? Szebb létre támad szellemem! . . .
Csak szólj! Ó szólj s kétségem elpihen.
Hallasd rejtelmet oldó bölcs szavad,
Illess kezeddel s elcsitul szívem -
Hisz kínban ég -, egy üstökös darab,
Mely bomlott pályán lángolón szalad . . .

Ezüst harangként hangod csengve száll
S csilingel ím a csillagok felé:
"Ne csüggedezz! Lélekre nincs halál
Vágyát ha tiszta jókra érlelé . . ."
Még hangod zeng. A szent csapat dalol
Mögötted. Indulsz a sereg elé.
Kiáltanék: maradj! - de összefoly
Árnyad velük, - s a hajnal kürtje szól . . .

. . . A hajnalpír mély kábulatba' lel.
Arany párázat ömlik szerteszét.
Magasság, mélység új erőt lehel,
Balzsamdús szellő ringat lágy zenét.
A nap lobog, pacsirta légbe' zeng . . .
A szent Magány lehajtja szép fejét,
Riadtan ébred álmából a Csend -
"A lét örök" - lantomnak húrja cseng . . .

Hosszú fel-felsíró
Sóhaj kél szüntelen;
Búgnak a vén falak:
S bár a sok bús beteg
Szeme könny, sebe vér:
Mégis hisz mindegyik,
Csak egyre hisz, remél.

Itt a vén ember zihál,
Amott gyermek zokog.
Csitulj el halk panasz!
Egy szív végsőt dobog.
Oly mély s kínos e csönd . . .
De kint dalol a szél,
S ki élve maradt: mind
Tovább hisz és remél.

A halott szendereg.
Szemünknek könnye gyűl -
De megdöbbent szívünk
Titkon ujjong, örül -
A halott oly csöndes,
Ki él: súgva beszél.
Az az egy elpihent -
A többi hisz, remél.

Fel-felsír sóhajunk,
Rajtunk halál lebeg,
De oly szépek s nagyok
Ott künn a zöld hegyek!
Erő, hit, diadal
Bennünk újulva kél -
Jöhet száz elmúlás:
A szív csak hisz, remél . . .

Imbolyog felém az éjben néma árnyuk.
Mint büszke árbóc foszlott rongyai
Viharvert hullámok torló vizén:
Fakó arcuk felbukkan a sötétben,
Majd halványulva ismét elmerül.

Imbolyog jő a gyászos szent csapat.
Véres sebajkat ennek melle hord.
Amannak homloka. Sápadt arcukon
Mosott szivárgó könnyük mély barázdát,
Ziláltan lengnek csapzott fürtjeik -
Így jön felém a bánatos csoport.

Miért jöttök így, széjjelzilált sorokban?
Hisz egy végzet viharján elsodort
Nép vagytok - és komor, szent gyászotok
Egy fájdalomnak terhes lobogója!
Egyetlen átkos, ősi sorsharag
Formálta egykor földi létetek,
Hogy áldozatként kellett halnotok . . .

Halálmezőnek csüggedt bujdosói,
Kik éj ködében tépelődve jártok,
Bomlott sorokban baljós néma árnyként
Hordozva földi dúlt formátokat:
Ó jöjjetek közel . . . had lássalak!
Elég, elég. . . csak így. . . csak ennyire. . .
Mert jaj, talán még őrületbe ejt
Közelségtek lenyűgöző varázsa . . .

Te tűnsz fel ott golyóktól átlőtt mellel
Ó dermedtarcú trágikum-király. . .
Emitt te bukkansz fel hirtelen
Költő vezér elázott véres arccal. . .
Vad-kan hasított izmos melleden
Az alvadt vér nehéz, kuszált csomókban
Sötéten és ijesztőn csüng alá. . .
S amott keresve enyhítő magányt
Mily tébolyultan lángol föl szemed,
Mint fáklya-tűz, melyet titkos vihar
Magába fojt, majd szítva fellövel,
Hogy izzó fénye szinte elvakít:
Te jársz bolyongva költő-óriás!
A hajdanán oly tisztes arcredők
Mily torz-írása lettek dúlt szívednek,
Mit láthatatlan gondok bús raja
Lassan megőrölt. Lankadt két kezed
Szorítja még a bottá nyűtt vonót -
Most itt bolyongsz fájón és keserűn,
Áhítva szebb jövőnek álmait,
Mik szívedig nem jutnak el soha. . .
S mögötte, jaj, ki jársz orosz pikának
Szívedbe tört tompúlt-rozsdás hegyével
És csontjaidra sűlt torzult tagokkal,
S nagy fénytelen, mésztől perszelt szemekkel?! . . .
S irtózatos! Mint tátong szörnyű sebhely
Ott végzetterhes, büszke, elborúlt,
Komor fényű, mély árnyú homlokon
Hirdetve honfibúnak tébolyát!
S miként követnék gondok rémei:
Hogy fellobog kisértetes világgal
A vak távolba szegzett dúlt tekintet! . . .

Mi búsabb? Látni itt ez arcokat?
Vagy látni túl az árnyalakokat,
Kik sűrű rajban, mint gyászuszály,
Rejtelmesen a holt csapat nyomában,
Fátyol-takarta arccal szállanak:
A meg nem vívott harcok diadalma -
Az érett korban megdőlt tetterő -
Egy nemzet sorsát oldó bölcsesség -
Jövőbe látó szent prófétaság . . .
Vagy legbúsabb, hogy a jövő ködéből
Kivillan itt-ott egy-egy véres arc
- A végzet árnya ül a homlokon -
Hogy egykoron, ha sors-órája üt,
Csapzott fürttel, némán, boldogtalan
Vegyüljön el a holt csoportban itt,
Mint nemzet-létért újabb áldozat!? . . .

Az éjszakának ködlő sűrűjében
Lebeg, lebeg, a téboly angyala.
Arcomba csap az éj metsző fuvalmán
Az ős-végzet fagyos lehellete.
Mély kábulatban hullok le a földre.
Rajzik körül a gyászos szent csapat,
S hiába várom -: hosszú bús sora
Nem ér véget, nem ér, nem ér soha . . .