Némán ballagok a lombtalan fák közt,
lábaim alatt elsárgult avar,
lágyan betakarva vastagon a földet
hogy a lábaimmal ne érintsem azt.

Úgy öleli és takarja a földet,
mint ahogy egy anya védi gyermekét,
szelíden szeretve,karjaiba zárva
hogy álmait semmi ne téphesse szét.

Némán ballagok a levetkőzött fák közt,
s lábaim nyomán a zizzenő avar
mintha azt suttogná,menj messzire innen,
s temesd el végleg, ami itt marad.

.

Ne küzdj olyanért ki nem küzdene érted,
ne mutasd előtte mit jelent neked,
ne tárd ki előtte szíved minden búját,
hiába tennéd, úgysem érti meg.

Ne küzdj olyanért ki nem szeret téged
hiába adnád néki mindened,
ha önmagadért nem tudott szeretni,
bármit tennél is,akkor sem szeret.

Ne küzdj olyanért ki nem tisztel téged,
hisz másnak talán te vagy mindene!
Miért akarnál sorba állni nála
amikor másnál első is lehetsz?

Ha én lennék az egyetlen a földön
ki elcsitíthatná minden bánatod,
hidd el, megtenném százszor is ha kéred,
hiszen tehozzád száll minden sóhajom.

Ha én lennék az egyetlen a földön
ki összefoltozhatná tépett álmaid,
azt is megtenném, nem is kéne kérned,
hogy felébreszthessem régi vágyaid.

Ha én lennék az egyetlen a földön
ki feledtethetné a fájó tegnapot,
zúgó fergeteggel messzire söpörve,
hogy elszálljon vele minden bánatod.

S ha én lennék az egyetlen a földön
ki megváltoztathatná amit nem nem lehet,
nem pusztítana önző ,gonosz érdek,
s nem lennének ,csak boldog emberek.

Hiába ölelsz,hűvösek az esték
hidegebbek már a hajnalok,
hiába szólsz már oly szelíden hozzám,
érintésedtől szinte megfagyok.

Hiába próbálsz jóvátenni bármit,
feledni nem tudom ,bárhogy akarom,
megbocsájtottam minden egyes bűnöd,
de elfeledni már sohasem tudom.

Mellettem voltál tűző napsütésben,
hajadban láttam a sárguló kalászt,
két karodban a nyárfa ölelését,
mit elvitt egy viharos nyári délután.

Hirtelen jöttél mint egy nyári zápor,
s viharként tépted szét minden álmomat,
s most ,amikor már feledni tudnálak,
most tőlem szeretnéd holnapjaidat?

Menj vissza oda ,hol eddig boldog voltál,
hisz velem boldog már nem lehetsz soha!
Menj oda,hol még lágyabbak az esték,
nálam már nem vár csak hűvös éjszaka!

Emlékszel mikor gyermekek voltunk,
s együtt játszottunk minden délután?
Zsenge tengeriből babát készítettünk.
s ócska rongyokból varrtunk rá ruhát.

Emlékszel mikor mezítláb futkostunk,
fölkavarva a keskeny út porát?
Mályva levélből nyakláncot kötöttünk,
s szalmából fontál nekem koronát.

Emlékszel mikor eperfára másztunk,
s együtt varrosgattuk elszakadt ruhám?
Istenem,milyen boldogok is voltunk!
Az volt a legszebb emlékem talán.

Vajon hol vagy most,merre vitt a sorsod?
Eszedbe jutok még néha-néha tán?
Kívánom, legyél most is olyan boldog,
mint azon a nyáron,oly sok délután!