Szenvedéllyel nézlek,
Jegyed van a szívembe,
De más vonalakon bliccelsz.
Azokon biztos sok a megálló.

Hagyom az agyalást,
Büszke vagyok magamra.
Józan vagyok, de semmi érv.
Várom a nyáltengert.

Bugyog a vér ajkaidban,
Mindenféle vérsejttel tele.
Szerencsés egy banda.
Kérlek, ne használd.

Szívemet hányom eléd.
Nincs nálam, külső zsebben se.
Talán Otthon hagytam, de
Elmúltam már tizennyolc.

Az áldott pillanatokból, fellélegzésekből
Nem maradt semmi.
Ez az emlegetésednek ára, két hányás
Közt újra elveszni.
Vad erjedésnek indult a legolcsóbb bor is.

Cseppek a vállamon. Csupán az időjárás, ami haláli szeszélyes.
Önmagam zivatarjait se lehet előre jelezni, Úgy nem lenne személyes.
Gondosan lekoptatott szívemben ragadok.


Igazán felszabadíthatna ez a dombtető,
Feküdnék itt dalolva veled.
Szorongató bájadból tákolnék akaraterőt,
Talán nem is nézném a kebled.
Szemem is megered, ömlik az életadó eső.

Innen fentről látom, ahogy elönti a dudvát.
Mind egy szálig elpusztul.
A pofátlanul nagy, mesélő ősfák sajnálják,
Miképp az ég elhalkul.
Gyökér kell, hogy hajtásaim ne mossák el.

Borosüveg tanúja, hogy végzek kettőnkkel.

Első pillantásra beléd szerettem,
és szívem halk szavát követtem.
Üvöltöttem volna a világnak, hogy megtaláltalak,
de lassú, halk léptekkel biztosabb volt a válasz.
Kell, hogy erős legyek, önmagam, egyedül,
és így talán a Te szíved az enyémmel rezdül.
Lágyan, finoman, egymást érezve lényünk megnyílik egymás felé,
érzem lelked érintésének mélységét, mely csak hozzád vezet, nem másfelé.
Tudom, hogy együtt erősek vagyunk, egymásból meríthetünk,
és a világ elhalkul, és ketten vagyunk egyes-egyedül.
Arra születtem, hogy szeresselek,
hogy szerelmemmel ünnepeljem lényedet,
Te pedig lelkemet vezeted előre,
és bármerre mész, én követlek.
Hisz hozzád tartozom, Te pedig énhozzám,
mindig is így volt, és így lesz ezután.

Simogat az érzés, mint egy puha paplan, beteríti testem,
az Égre nézek, és csak a csillagokat lesem.
Melyik világít nekem?
Melyik vezérli lelkem?
Vajon az Ég küldte,
vagy csak buta álmaim egyike?
Táncolnék az esőben, fejest ugranék a mélységébe!
Érzékeny, látó szellem, már elsőre meglátta lelkem.
Igaz valóság vagy hamis ábránd csupán?
Az Eget kérdezem és segítségét várom immár.
Bár lelkem mélyén mégsem hiszek benne,
annyi fájdalom ért, hogy nem tudom, elhihetem-e.
De ez úgyis a jövő zenéje.

Istenem, hogy kellene megszabadulnom a generált reménytől, ez egy csaló!
Ő a megtestesült ellenségem, ámítóm, hitegetőm! Ő a porba sújtó…
Istenem, hogy kellene megszabadulnom a generált reménytől, ez egy csaló!
*
(Senrjon)
Már elmúlt hetven éve,
Hogy hithűn reménykedek! Minek?
Ő csak mosolyog…
*
(Bapeva)
Hazug
A remény,
De lesz ez még
Akár rosszabb is!
Fogadalmam mindig
Van! Óhajtom, végre már
Én járjak jól, idő eljött!
Ó, legalább egy gyertyafényt ha,
Mutatnál, de a pokolba lelöksz.
Jól kihasználod, szerető lelkemet...
*
Közel van már, így félek, hogy a szemfedőm sem tud megóvni tőled,
Mert nem fogsz elengedni, ilyen, vagy mint: hitegető ő felséged.
Hiába látod, hogy sok nagy könnycseppemet elpazarolom.
Hiába van, hogy a reményem marad, de közben elsírom…
*
(Apeva)
A
Remény,
Maga csőd!
Örök Uram
És parancsolóm!
*
(10 szavas duó)
Szívem esdik, remegve sokszor szárnyal,
De mindig lemaradok egy árnnyal…

Sokszor fölsejlik, hogy na, most!
De lemaradok… mondom az átkozóst.

Vecsés, 2021. március 18. – Kustra Ferenc József– íródott: Alloiostrofikus versformában.