Tizenhárom éves voltam,
a férfi korom ébredése.
Még nagyon jól emlékszem
a kamaszos félszegségre.

Ő még fiatalabb volt nálam,
egy törékeny tizenegy éves.
Korai emlékezetembe
e szerelem még ma is édes.

Testvére volt a kísérője
egy mozinűsor folyamatán.
Habár csak a kezét fogtam,
ő volt a legelső babám.

Remegő kezek, rozoga térdek.
Vajon van-e ebben bármi érdek?

Először a fatányér,
mely nem oly könnyen törik.
Aztán az adagolt arzén,
mellyel lassan ölik.

Zöld a mező, kék az ég,
De napfény nélkül nem elég.

Sűl a zsemlye, sűt a pék.
Sánta Sanyinak kéne szék.

Esik az eső, sűt a nap,
ki nem nősűl, legyen pap.

Barna az ág, kék a madár,
de sajnos színvak az Aladár.

Ha a butaságot
hazafiságnak tekintik,
nem biztonságos
intelligensnek lenni.
A jól hangzó,
de üres frázisokat
miért is kell bevenni?
A józan gondolkodás
miért is oly ritka?
A bölcsek főként
hallgatnak, talán ez a titka.

Nem fogok többet nyugtalanul a sötétedő égre nézni,
A végtelenül hosszú csillagösvény, rájöttem, oly’ jó nézni…
Majd élvezni fogom a sok és egyre sötétebb pillanatot,
És csendben, békésen, hallgatni fogom a csendesülő valót.

Lelkemben, vég nélküli csend... sötétedéssel, eluralkodik,
Minden nappali rezgés így megszűnik, éj, diadalmaskodik.
Az égbolt kitisztul és minden a sok csillag fényében ragyog,
A bíbor napnyugta, mint aki nem is akar elmenni... villog.

Csak ülök és bámulok kifelé a fejemből,
Megint elmúlt egy nap, én felállok a helyemről,
Ballagok, elmegyek lefeküdni... a részemről.

Vecsés, 2015. március 7. – Kustra Ferenc József- íródott: önéletrajzi írásként.