Baudelaire strófáiban nincsen
se menedék, se megnyugtatás.
A romlás nagy mesterének
minden szava egy robbanás.

E verses csokor melyben a vétkek
mint csúf valóság szerepelnek,
az ember ferde hajlamai mint
méreg poharak ékeskednek.

Itt babér koszorú nem díszíti
híres, dicsős ember fejét.
A varázsos nadragulya
gaz csalán közt találja helyét.

Minden mérges virág s bogyó,
vagy kábító növény gyökere
visszavezet az unalom talajába,
ahol lappangva ural kezdete.

Gondolj csak a szúrós tűre,
amint a gyengéd érbe hat.
Egy pillanatnyi ujjongás,
de az igaz öröm elmarad.

S a titkos szerelmek,
melyről csak suttogva beszélnek.
Bűnök ezek vagy betegségek,
vagy jogos, személyi érzések?

Vagy a döntő s utolsó golyó
egy orosz rulett játékában,
Olyan mint egy végső kölcsön
egy elvesztett hazárdban.

Az örökös kéjre vágyás
s mégis hiány a lélekben;
tétova egyensúly a szélen,
s a csábító hang odalenn.

Végül is a gazban dús kert
hol a romlás virágai nőnek,
mely az erkölcsnek a temetője,
és hol csak a bomlás győzhet.

Vad mezők dicső oltárán
Tündöklő köldök termékenységéből
Megszült anyám.
Egy leprás, rongyos telepen.

Ásítón felkelt a nap,
Csont sovány barnasággal felsírt egy csecsemő.
Az ég millió csillagai alatt lettem
Koldusszegény, barnaságomba fuldokló,
Álmokat szövő, vándorló életszekér.

Jöttek éhes nappalok
A cigány telep zárt világán.
Hegedült csontjai verítékein
Egy vénhedt, vézna, öreg zenész cigány.

Csendes, kietlen, sivár, rút életem
Egy testetlen árnyékként felnevelkedett.
S ezernyi szenvedéllyel írom ócska verseim.
Dübörög a felhők dobja,
Mély sötét barnaságom szapulgatja,
Szelíd szél követ már a végső utam felé.

Minden korban
Jött valami járvány.
Pestis, Kolera, Ebola vagy valami más.
Most a Koronavírus szedi áldozatát.
Vigyázzunk egymásra, jó öreg pajtás.
Kezet gyakran szappannal mosni!
Kerülni a tömegek hadát.
Ülj le bátran, olvass, nézz tévét,
Vagy írjál verset, jó öreg pajtás,
Túl kell élni ezt is, mint egy háborút.

Csak egy egyszerű hétköznapi ember vagyok,
Kit kergetnek a vágyak, hol kicsik, hol nagyok.
Ha sétálok a Tarna-part peremén,
Eszembe jut megannyi szép emlék.
Egyedül kószálok, utamon madarak kísérnek,
Lelkemből a bánatok lassan kiégnek.
Te vagy velem a magányban, múló idő,
Ki társként mindig mellém szegülő.

Elillantak a csókízű nyári éjszakák,
Elhervadt szívemben minden rózsaszál.
Ifjúságom szép emlékein elmerengek,
Szép lányok arcai előttem megjelennek.
De mindez eltűnt már a múló végtelen időben.
Csak egy hétköznapi, magányos
Cigány ember vagyok,
De ha verset írok, akkor magasra emelnek égi angyalok.

Tarnazsadány -Hidegvég, 2019. március 30.

Magyar földön
álmos koldus vihart guberál.
Letargikus erővel söpri a kapott életeket,
hordja messzire a csapodár faleveleket.

Barbár nászéjszakán
valahol megszólal búsan egy hegedű.
Varjak gubbasztanak kinn a magas fákon,
s a jeges szél fúj át a kies pusztaságban.

A nincstelenség sóvárgó vággyal
pásztázza végig a még élhető kis falut.
Üres templomunk békés csendjén
melankolikus harang szól.

Itt bizony életek tűntek el,
ki tehette, messzire elvándorolt!
Ősi falum már rég mások lakják,
új bíbor színezettel spidez az álmatlanság sötét éje.

Zengő versem regös ének,
kiábrándult, mulandó itt az élet.
Árpád vére lázadó, pogány hada,
az ősmagyarnak már itt nincsen szava.