Petőfi Sándor után szabadon.

A verssel való hasonlóság csak a véletlen, és az akarat műve.

Jajj..,mi a kavics, pipimama.
A hálószoba lett otthona.
Pista bácsi önnel jó volt,
de nála ez csak múló hóbort.

Sportol kend, azért rohangál,
még a tévére is felszáll.
Eszébe jut, kiabál kend.
Nem csoda, hogy Pista kést fent.

De higgye el, nem lesz itt baj.
Nem fog kilógni levesből taraj.
Mondta is Pista.-Egye fene,
a jószágot senki meg ne egye.

Na, azt mondom kis kotkodácsom.
Vigyázz, Pista ki ne rántson!
Legyen jó, fogadjon szót.
Akkor nem szórnak magára sót..

Na, figyelj te is kiskutyám.
Tyúkot te sem eszel komám.
Ez a szárnyas a jó barátunk.
Meg ne edd, mert megutálunk.

Baudelaire strófáiban nincsen
se menedék, se megnyugtatás.
A romlás nagy mesterének
minden szava egy robbanás.

E verses csokor melyben a vétkek
mint csúf valóság szerepelnek,
az ember ferde hajlamai mint
méreg poharak ékeskednek.

Itt babér koszorú nem díszíti
híres, dicsős ember fejét.
A varázsos nadragulya
gaz csalán közt találja helyét.

Minden mérges virág s bogyó,
vagy kábító növény gyökere
visszavezet az unalom talajába,
ahol lappangva ural kezdete.

Gondolj csak a szúrós tűre,
amint a gyengéd érbe hat.
Egy pillanatnyi ujjongás,
de az igaz öröm elmarad.

S a titkos szerelmek,
melyről csak suttogva beszélnek.
Bűnök ezek vagy betegségek,
vagy jogos, személyi érzések?

Vagy a döntő s utolsó golyó
egy orosz rulett játékában,
Olyan mint egy végső kölcsön
egy elvesztett hazárdban.

Az örökös kéjre vágyás
s mégis hiány a lélekben;
tétova egyensúly a szélen,
s a csábító hang odalenn.

Végül is a gazban dús kert
hol a romlás virágai nőnek,
mely az erkölcsnek a temetője,
és hol csak a bomlás győzhet.

Vad mezők dicső oltárán
Tündöklő köldök termékenységéből
Megszült anyám.
Egy leprás, rongyos telepen.

Ásítón felkelt a nap,
Csont sovány barnasággal felsírt egy csecsemő.
Az ég millió csillagai alatt lettem
Koldusszegény, barnaságomba fuldokló,
Álmokat szövő, vándorló életszekér.

Jöttek éhes nappalok
A cigány telep zárt világán.
Hegedült csontjai verítékein
Egy vénhedt, vézna, öreg zenész cigány.

Csendes, kietlen, sivár, rút életem
Egy testetlen árnyékként felnevelkedett.
S ezernyi szenvedéllyel írom ócska verseim.
Dübörög a felhők dobja,
Mély sötét barnaságom szapulgatja,
Szelíd szél követ már a végső utam felé.

Minden korban
Jött valami járvány.
Pestis, Kolera, Ebola vagy valami más.
Most a Koronavírus szedi áldozatát.
Vigyázzunk egymásra, jó öreg pajtás.
Kezet gyakran szappannal mosni!
Kerülni a tömegek hadát.
Ülj le bátran, olvass, nézz tévét,
Vagy írjál verset, jó öreg pajtás,
Túl kell élni ezt is, mint egy háborút.

Csak egy egyszerű hétköznapi ember vagyok,
Kit kergetnek a vágyak, hol kicsik, hol nagyok.
Ha sétálok a Tarna-part peremén,
Eszembe jut megannyi szép emlék.
Egyedül kószálok, utamon madarak kísérnek,
Lelkemből a bánatok lassan kiégnek.
Te vagy velem a magányban, múló idő,
Ki társként mindig mellém szegülő.

Elillantak a csókízű nyári éjszakák,
Elhervadt szívemben minden rózsaszál.
Ifjúságom szép emlékein elmerengek,
Szép lányok arcai előttem megjelennek.
De mindez eltűnt már a múló végtelen időben.
Csak egy hétköznapi, magányos
Cigány ember vagyok,
De ha verset írok, akkor magasra emelnek égi angyalok.

Tarnazsadány -Hidegvég, 2019. március 30.