HIAQ csokorban írta meg a szerzőpáros…

Ködös, fakó álom.
Nyálkás ködben, nincs meg utam.
Már nem kell. Ébredtem!
Lábaim visznek előre,
Nem jutok egyről kettőre.
*
Béke! Jöttem, sírtam.
Volt vágyam, adtam örömet…
Lét, semmit nem díjaz…
Szükségem lenne erőre,
Sorsomat tudnám előre.
*
Lépj ki, ketrecedből.
Nem megy? Legalább nyúljál ki!
Érthetetlent, vesd el!
Akadályt venném elsőre,
Nem sírnék kíntól vergődve.
*
Jártam a sírkertben
Loptam avart ő, kísérőm…
Most, majd, kiszárítom.
Nincs szükségem szemfedőre,
Saját testem-lelkem őre.
*
Múlttól elfordultam.
Szemem, végtelen fürkészi…
Ez a jövő útja?
Szert teszek egy segítőre,
Aki engem nem tesz tönkre.
*
Ég, lassan gomolyog,
Beleér, sötétszürkébe.
Éj, sötéten köszönt.
Árván vagyok egyelőre,
Nem lelek két óvó kézre.

Vecsés, 2016. július 5. . Kustra Ferenc József - A HIAQ - kat én írtam, alá a verset, szerző- és poétatársam Szedő Tibor. A versrész címe: „Járatlan utakon”.

Jeges szellő havas csúcsról
a ködös levegőt tisztítja.
A kórházban valaki meghal,
és a betegek számát ritkítja.

Komor, hosszú pillanatok
sűrítik a hideg és híg levegőt.
Ez komoly önismeretet kíván,
szándékos türelmet és erőt.

Valaki becsapja az étterem ajtóját,
mely figyelmetlen, csúnya dolog.
A tettes viszont közömbös,
és kirgiz szemmel hunyorog.

E világ egy mikrokozmosz,
ápolt és intézményesített,
globális nyugtalanságot tükröz
az ősi viaskodás újra felkerekedett.

Felhők gyülekeznek a hegy körül,
csúcsa már nem látható.
Az ideológiák hangoskodnak,
most ár nagyobb baj elvárható.

Szarajevóban lövések dördülnek:
végre meggyulladt gyújtózsinór.
Ez a háború névjegye,
s az ég és föld fellángol.

Kacsázni a tó felszínén,
Vadkacsázni nádas szélén,
Horgászni a Balatonba,
Belenézni a Vezúvba,
Célba lőni a vurstliba,
Beülni a körhintába.
Ezek jók és kedvtelések.
Kinek ez… lehetségesek?

Vecsés, 1999. szeptember 26. – Kustra Ferenc József

Észre sem vettem;
Az idő malmában
Rozsdás emlékek
Őrlődnek porrá
Minden pillanatban,
És oly kevés az
Mi megmenthető.
Ami megmarad,
... Azt
Fényesre csiszolgatjuk,
Hogy valami
Tükröződjön csillogva
A múltból,
Hogy valami
Ragyogjon bennünk.
A szemünkben
Fénylő csillagok
Várnak reánk;
Ahol ott van a múlt,
S a jövő;
Ami folyvást közeledő-
És
Csak mások szeretetével
Oda Fel
A lelkünk felemelhető.
Ott
A végtelen jelenben
... Most még minden hihetetlen.
Elvegyül a szellem
... Talán az Istennel.

Anyagtalanná vált szellemi lét
Hitre alapozott misztériuma
Hullámzik
Borzoló melankólikus fuvallattal
Az üres szoba
Áporodott falai között
Miután az öreg elköltözött.

A tegnapi szuszogás ritmusa
Csupán dobhártya-illúzió
Ahogy az eleven lépések alatt
Felszisszen a megkopott parketta .

Az örökkévalóság dimenziójába
Betekintett az utolsó pillanat
S a falakba ivódott múlt
Párologva szivárog
Az emlékek fakuló fényével.

Olykor szembesülünk
Viszolygó tiltakozás ellenére
A végtelenbe nyíló ajtó
Köszöbéről derengő ismeretlen
Titkokat rejtő félelem fagyos
Szívszorító leheletével.