Mily fenséges észrevenni
a természet
kupolája alá rejtett
isteni alkotás
ezernyi apróságait,
ahogy az univerzum végén
túl egy másik
végtelen
időkristály megcsillant
fénye tükrözi szívedből
felém
szereteted csodáját.

Bizalmad és hited
bennem
a korlátlan szeretetet
terraegységen túlra emeli.

Belédrészegedve
szeretem
az életem.
Szívemig hatolna hiányod,
hogy
aritmiás lennék nélküled.

Több szólamban suhog a szél
Ahogy a fák koronái közt mesél
Bogárnak madárnak,
És minden élő paránynak.
Távolból hozza a híreket
Ahonnan ered,
S az útról,
Amint ereje gyülemlett
Azúros ég alatt surran
Simogatón vagy vad erővel.
Az életről szól szépeket.
Manapság
Ki hallgatja ezeket?
Hűsít
Perzselően forró nap alatt.
Szétszórja az érett magvakat,
Mint jó gazda a vetnivalót.
Gondnok ő a felszín felett
Ahonnan belátja az egész teret.
Épít alkot fáradatlan.
Formát rendez akaratlan,
S bár olykor
Kíméletlennek tűnik tette,
Csak mesél,
És tanít a rendre.
Meghajol előtte tisztelettel
Fa , hegy , tenger.
A lég hajtóereje teli élettel.
A mozgás alapfeltétele
Létünk elementáris része.

A fagyban
Zizeg a zuzmara
Ahogy szállingózva
Aláhull az ágakról.
Sustorog a mező
A dermedő avar
A hólepel roppan
Ahogy lábam
A jégre toppan.
Kesztyűtlenūl
Körmöm alatt
Lángra lobban
Éget a fagyos szél
És az erdő
Most a télről mesél.

A fagyban
A nyártól
Messze maradtam
De a folyó
Még pancsolja a part
Szélén az avart
És a nádasban
Vadkacsa kelt zavart.

Réce rikkant
Szalad a víz tükrén
Elhagyott stég szélén
Jégcsapba fagyott a fény
Az idén
Már senki sem üldōgél
Ott .
A fagyos
Tél bekopogott.

Bekopogott bátran
Mégis alázattal
Ádvent első vasárnapjára
Tömött felhőkkel
Az ég bundájára
Hogy hulljon az áldás
Fehéredjen s tisztuljon
minden lélek és ház
Mikorra jön a messiás.

Holnapra talán
Már más lesz a határ
Tocsogó és foltos
Az erdő bozontos
Frizurája átalakul.
A szürkén ágaskodó pára
Felkúszik a fák koronájára
De bent az első gyertya
Lángja
Fehéren megtisztulva
Meleg-fényt áraszt
A várakozók házába.

Valahol - sok helyen
De leghamarabb
Forrón fortyogó fronton
Hideg pengék
Szótüskék
Dölyfösen
Döfnek inakba
És húsba
Megdermedt rettegést
Amíg kibuggyan
Kesernyés-sós nedve
Véredényekből a szemekbe
Könnyezve.

A Való sokszínű Igaza
Káosszá tornyosul
Az egyszerű lényeg képe
Nagyítón keresztül szemlélve
Torzult formát ölt
És áztatja a bánat
Az elhagyott romos hazákat
Ködös holnap küszöbén
Sikítva reszket
Az alázat
Ne-!-hagyjátok már
A Lázat
Elhatalmasodni !

Ne buzdítsátok
Az apátiás katonákat!
Ne buzdítsátok
A reményvesztett apákat!
Ne buzdítsátok
A síró anyákat!
Ne buzdítsátok
A remegő öreget!
Ne buzdítsátok
A sebzett beteget
És hagyjátok élni a gyerekeket!

Becsületbeli nyílt szó
Átlátszó pohárban
Szomjat oltandó.
Egyezségre törekedni
Dalt fakasztani
A legszebb hangszeren...
...Ha nincs kompromisszum
Értelmetlen.
És amíg ki-ki a magáét
Fújja szüntelen
Szimfónia nem lesz sohasem
Csak visítóan kínzó gyötrelem.
Süket publikumnak tán
Jó lehet a nóta
Ha csillog a díszlet
És a látszat nem csalóka.

Kinek az igaza tisztább hitű
Mikor a bonyodalom sokszínű?
.....
A közös nevező
A válasz
Ha nem ér célba
Sosem lesz Heuréka.
A tükörből
Csak az verődik vissza
Az Emberség
Milyen tiszta.

Ne Hagyjátok
Veszni az Emberkatonákat
Ne hagyjátok veszni
Az Emberpalántákat
Az Anyákat se a beteget
Ne hagyjátok veszni
Az apákat se az öreget !
Az árvákat elesetteket
Ki eteti majd meg?
Ne hagyjátok veszni
Az Egyszeri Életet!

És
Sajnos
Kár minden szóért
Felesleges tett
Mikor a szót
Süket nem hallja
A betűt vak nem látja.

Önelégült gőgös hatalom
Lesi hol s milyen az alkalom
A tereken a keretet
Profitéhség forgatja
A Kereket.

És.....
Hagyjátok veszni
Az Embereket !?

Csillogva izzanak
Kacsingatva
Pislákoló-vonzón
Hűvös fehér-kék fénnyel
Ábránd melegséggel
Éjfél utáni
Tündöklő csillagok,
S közben álmodban
Oda osonok
Veled vagyok.

Minden éjjel
Ha álmatlanság
Gyötör éppen
Úgy hiszem
Mosolyoddal ragyog,
Ereszkedik fénye
Egy csillagnak
Fáradt szemembe.
Pupillám mögött
Ragyogva surran
Lelkembe
Még borús időben is.

Álmatlan éjjelen
Csillagképekben
Letekint rám
Évezredekkel
Lemaradt idő
Pillanata.