Szőke hajam már kibontom a szélnek
De arcomat mosolyba takarom
A hiába várt csókok igazát
Elbocsátja az asszony-hatalom.

Rózsákból rakni mindig-égő máglyát
Jól csókos tűzimádó tudna csak
Hát elbocsátlak csókos csóktalan,
Már lángot hívőbb kezek gyujtsanak.

Megosztozunk most iker életünkön
Tiéd a vágy, enyém a szerelem
S kihullsz belőlem, mint az üstökös,
De emlékcsillag száz marad velem.

Éjjelenként sokszor rajtam üt a gond,
hogy messzebb vagy, mint valaha remélted,
és szívem elszorul,
hogy olyan nagyon hiába szeretlek,
és lassan, lassan meg kell halnom érted.

Mikor remegő árnyak elsusogják:
lehet, hogy szemem többé sohse láthat,
hogy minden elmulik,
szerelem, hűség: te is elfelejtesz -
akkor úgy elfog, úgy elfog a bánat.

Sajnállak akkor Téged s magamat,
sajnálom akkor szép gyermeki múltam,
s szeretnék édesen
átsimulni egy naiv imádságba,
mit hajdan, titkon anyámtól tanultam.

Akkor borzongva, kábult félelemmel,
összetett kezű imára térdelten
zokogok, zokogok,
s kisikoltam a néma éjszakából:
Miatyánk Isten, ki vagy a mennyekben!

Láttalak a multkor,
Mosolyogva néztél,
Éppen úgy, mint akkor,
Mikor megigéztél.
Vérpiros ajkaid
Mosolyogni kezdtek;
Olyan bájos voltál,
Mint mikor azt sugtad:
Édesem, szeretlek!

Láttalak a multkor,
Mosolyogva néztél,
Gyönyörű vagy most is,
De meg nem igéztél.

Vérpiros ajkaid
Mosolyogni kezdtek;
Olyan bájos voltál,
Mint mikor hazudtad
Ezt a szót: Szeretlek!

Törjön százegyszer százszor-tört varázs:
Hát elbocsátlak még egyszer, utólszor,
Ha hitted, hogy még mindig tartalak
S hitted, hogy kell még elbocsáttatás.
Százszor-sujtottan dobom, ím, feléd
Feledésemnek gazdag úr-palástját.
Vedd magadra, mert lesz még hidegebb is,
Vedd magadra, mert sajnálom magunkat,
Egyenlőtlen harc nagy szégyeniért,
Alázásodért, nem tudom, miért,
Szóval már téged, csak téged sajnállak.

Milyen régen és titkosan így volt már:
Sorsod szépítni hányszor adatott
Ámító kegyből, szépek szépiért
Forrott és küldött, ékes Léda-zsoltár.
Sohase kaptam, el hát sohse vettem:
Átadtam néked szépen ál-hitét
Csókoknak, kik mással csattantanak
S szerelmeket, kiket mással szerettem:
És köszönök ma annyi ölelést,
Ám köszönök mégis annyi volt-Lédát,
Amennyit férfi megköszönni tud,
Mikor egy unott, régi csókon lép át.

És milyen régen nem kutattalak
Fövényes multban, zavaros jelenben
S már jövőd kicsiny s asszonyos rab-útján
Milyen régen elbúcsúztattalak.
Milyen régen csupán azt keresem,
Hogy szép énemből valamid maradjon,
Én csodás, verses rádfogásaimból
S biztasd magad árván, szerelmesen,
Hogy te is voltál, nemcsak az, aki
Nem bírt magának mindent vallani
S ráaggatott diszeiből egy nőre.

Büszke mellemről, ki nagy, telhetetlen,
Akartam látni szép hullásodat
S nem elhagyott némber kis bosszuját,
Ki áll dühödten bosszu-hímmel lesben.
Nem kevés, szegény magad csúfolását,
Hisz rajtad van krőzusságom nyoma
S hozzámtartozni lehetett hited,
Kinek mulását nem szabad, hogy lássák,
Kinek én úgy adtam az ölelést,
Hogy neki is öröme teljék benne,
Ki előttem kis kérdőjel vala
S csak a jöttömmel lett beteljesedve.

Lezörögsz-e, mint rég-hervadt virág
Rég-pihenő imakönyvből kihullva,
Vagy futkározva rongyig-cipeled
Vett nimbuszod, e zsarnok, bús igát
S, mely végre méltó nőjéért rebeg,
Magamimádó önmagam imáját?
Kérem a Sorsot, sorsod kérje meg,
Csillag-sorsomba ne véljen fonódni
S mindegy, mi nyel el, ár avagy salak:
Általam vagy, mert meg én láttalak
S régen nem vagy, mert már régen nem látlak.

Hogyha tudnád, látnád, mit szenvedek érted,
Oh, de megátkoznád csalfa hűtlenséged!
Koszorút kötöznél, könnyed hullna rája:
Letűnt boldogságom sötét fejfájára.

Óh, ha tudtad volna, mennyire szeretlek,
Nem hurcolna vállam nyomasztó keresztet,
Lihegő ajkaim nem átkot szórnának
Csak örökre Téged, Téged csókolnának.

Óh, ha tudtad volna, mennyi dicsőt, szépet
Dalolnék Terólad, dalolnék Tenéked,
Nem törted vón` össze sóvárgó, bús lantom:
Elmerengnél sokszor annyi édes hangon!

Óh, ha Te éreznéd azt a sötét átkot,
Mely elrabolt tőlem egy tündérvilágot:
Megtörne a szíved, megtörne a lelked,
El nem bírnád soha azt a nagy keservet!

Vándorlok kifosztva mindenből, mi drága,
Fenyeget egy élet sivár éjszakája...
Gyenge rózsatőről hova lett a rózsa?...
- Verje meg az Isten, ki letépte róla!