Benne a dac az utas…

Napnak fénye itt bent, nem ér el soha hozzám,
De, igen… néha, ha nem borús egy kis foszlány.

Van úgy, hogy a csend beköltözik, be szívünkbe,
És tűzet hamvasztó napsugár fröcsköl szembe…
Szeretet-csalogány dala, ha elnémul lehet, vége,
Tüzet olt a nagyobb tűz, tinta szárad megsemmisülve.

A dac, az, ami szétmar,
Igyekszik is mihamar,
Lélekfalat csak lemar.

Ha belekerülsz, olyan, mint egy fénytelen alagút,
Mintha benn lenne, hegy gyomrában, körbe-körbe csak fut.
Ott nincsen semmilyen állomás, bár kócolt lelked,
Igyekszik, megállni a semmiben… minek véled?

Kattog a sín alattam, én meg ülök rázós életvagonomba.
A vonatom zakatolva rója utat, látom, sántít rohanva.
Érzem, tudom, hogy az egész élet egy nagy rohanás,
Olyasmi, mint egy szélmalomharc… vajh’ mi a folytatás?

Életről, már tudom, a remény álom maradt,
De mondhatom úgy is, már porszemnyi sem maradt.
Az élet, nem mese történet, kegyetlen és kemény,
Néha még be is csap, mert amit felvillant… az remény.

Hmm… érzem, hogy az életem egy omladozó, beázó viskó,
Már kimerült a harcban, kacskán lépkedve, sínt szétszakító…
Nézek ki az ablakon, látom, az időt nem tudjuk lehagyni,
Csak jön vonatommal, sőt télen sem fog -sorompónál- megfagyni!
Életkínom van, nyögve üvöltök, kaparom a párás ablakot,
Életkínom van, üvöltve nyögök, bár leverhetném üvegpolcot...

A saját életem leteper és blokkolja az agyamat,
A saját életem vehemens és fékezi tudatomat.
Az én életem egy nagy genyó... büntet, mint rossz-ember a sánta kutyát,
Rajtam is tartja a sötétsárgás ködöt, biz’ nem ad fehér papipát.

Azt a mindenit, még ki sem jöttem az egyik alagútból,
Így meg, hogyan kerülök ki a gém nélküli gémeskútból?
Hmm… nekem már a gémeskút is alagút... minek lőcs? Farúdból.

Érzem, hogy hasonló, mint pók szőtte erős fonalak,
A dac elhalmoz, de mit használ? Ebből vannak falak?

Érzem, hogy a dac... bizony, ami szétmar,
Igyekszik is lehetőleg… mihamar.
Bennem dolgozik, lélekfalat lemar.

Van nekem bővében, sok sötét alagút,
És arra megyek, mert arra vezet az út.
Öregen látom: kanyarogva körbefut!

Vecsés, 2017. február l. – Kustra Ferenc József

Emlékezés őseimre…

Ahogy vége, elmúlt az élet… már nincsen több akarat,
Egymás hiányát érezzük, de bízok, emlék megmarad.
Kedveseink, már nem hiányolnak, nem létezel…
Kedvesem, a hosszú utadon, fent, visszanézel?

Téged takar itt egy nagy síremlék halom,
De tudd, szívemben nem múlik a fájdalom!
Majd eljő az idő, összeölelkezünk egy fázós hajnalon…
És, ha megint együtt leszünk, akkor ott már semmi nem fáj nagyon.

Hogy hátha látlak, ott messze, igyekszem lábujjhegyre állni,
Nyakam is kinyújtom, de messze vagy, tégedet biz’ nem látni…
Ahogy lépegetek, puha… tehát alulról rothad az avar,
Cipőm besüpped, de már benne kárt nem tesz, senkit már nem zavar.

Vecsés, 2015. január 2. – Kustra Ferenc József

Fakeresztek, márványoszlopok,
Halottaim közt, körbejárok.
Kicsikét könnyeztem,
Zsebkendőm elteszem.
Éppen van temetés... virágok.

Éreztem a síroknál… vártak.
Meghallgattam... Nem válaszoltak…
Tolultak emlékek,
Körbevettek lelkek.
Míg élek, ne félj, látogatlak.

Mikor kijövők beszélgetünk,
Fontos, hogy néha együtt legyünk…
Elmentél, hiányzol,
Majd jövők… Te várol?
Életben nem menekülhetünk...

Vecsés, 2020. február 2 – Kustra Ferenc József
„Várol” = vársz! Régies szóhasználat!

A homály földereng a párásodó szemem előtt,
Így nem látom, mit válasszak régi emlékek között…
Vajon a remény él tovább, hosszan és jó bőszen?
Mit is reménykedek, fehéredő hajjal, őszen?

Sírnom kell, hogy rég' elvesztettelek benneteket,
Pedig emlékszem, nagyon szerettem lelketeket…
Most meg… jó régen itt laktok fakult sírkő alatt,
Én, látogatlak benneteket, bár idő haladt.

Itt vagyok a sírkertetekben, rendszeresen eljövők,
Veletek kapcsolatban én, minden -múlt- rosszat ellökök.
Minek emlékezzek a rosszra, ne féljetek... eljövök.

Nézem, a temető fölött is délcegen tarol a napfény,
A sírkövetekről, meg mi visszaverődik az ellenfény.
Épp, hogy látszik még, kőbe belevésett nevetek,
De én tudom melyikben laktok… húz a lelketek.

Még élek veletek a mindennapok emlékében,
És ez kavarog bennem, a mindennapok létében.
Tartják bennem lelket mindennapok szenvedésében.

Ma is körbejártam a fakult sírkövek között,
Letettem virágokat és használtam kötözőt…
Hazamegyek, mert a felhők rám-, meghozzák esőt…

Vecsés, 2017. január 3. – Kustra Ferenc József

Az ősz az elmúlás előjele,
De benne van a kikelet szele.
Mondják minden rosszat jó követ…
Ebben én nem hiszek… de lehet.

Tavaszt is a jobb nyár követi
Így nyáron az ember azt hiszi,
Hogy ez így a legjobb, maga a tökély.
Ha minden jól alakul, így lesz… ne félj.

Nem tudni azonban, kinek mi a jó
És azt sem, hogy vajon neki mi való.
Sőt mindenki másképp éli meg ugyanazt,
De nincsen, aki kőből is vizet fakaszt.

A sors útja, cifra, dimbes-dombos,
Nem egyenes, inkább jó kanyargós
És nem mindig van úgy… megyünk hegynek felfelé
Van, hogy irány a gödör… szívünk hideg lelé.

Azt régen, pontosan tudjuk; mit ránk rótt a sors
Az be is következik. Élet nem komfortos,
Sőt olyan, mint egy régi harcos, törött karddal
És csak vagdalkozunk… az életben fakarddal.

Sokan, milliónyian ágálnak a sorsuk ellen,
De ők a körülményeik miatt a tehetetlen
Tömeg, pedig van köztük jobb sorsra érdemes,
De nem tud mit tenni, élete… csak fekélyes.

Megoldás nincsen, jó tanács nem adható.
Élet olyan, mint egy szennyezett algás tó.
Kinek már csónakja sincs, iszik vagy elmenekül,
Így élet beszippantja… tűri tehetetlenül.

Budapest. 2011. október 18. - Kustra Ferenc József