Mézszerű köd az ősz sajátja…

(Oximoronban, önrímben)
Selymesen, kőrül ölelőn folyik a mézszerű köd, sapkámtól a cipőmig,
Nedvesen nem ragad, de ha vizes… Vágyom a szárazra, végig a cipőmig!
Ha mézszerű lenne: kezdném lenyalogatni magam egészem a cipőmig.

(3 soros-zárttükrös)
Nyárt siratva, magas sziklák között zergeként menekülő az öntudat,
A sok – mézszerű köddel takart- nyálkás kő, mint egy harcoló alakulat…
Nyárt siratva, magas sziklák között zergeként menekülő az öntudat.

(Oximoronban)
Vastagodott a por a tavaszi-nyári ágakon, befedte porvihar nyáron,
De közben ideérve megjött az ősz... nyárt nem bánón, mázszerű köd csüng az ágon…

Vecsés, 2021. szeptember 29. –Kustra Ferenc József- íródott: alloiostrofikus versformában.

Ősz miatt elsorvadt levélhalmaz a talpad alatt,
De, hogy rálépsz, emiatt nehogy ostorozd magadat.
Ez bizony benne van az életben, ez az elmúlás rendje,
És majd jön biz' a tavasz és lesz új levél… növény új sejtje.

Tavasszal, lesz talán bú vagy esetleg harag,
De mi nyugodtan pihengetünk a fák alatt…
Tavaszi nap sugara villódzva töri meg a süket csendet,
Közbe sajnálkozva nézzük, egy koldus… szemetesben rak rendet.

Most még az életvonatom száguld a ködben.
És én komoran, csendben, csak ülök a csöndben.
Azon mélázok, hogy mikor lesz már melegedő tavasz,
És bízok, hogy eljő, ki kell várni, ez csak életszakasz.

Ez egy téli vonat, érzem, hogy fűtenek,
De bennem már tavasziak a vágyképek.
Majd ez a vonat lefékez, megállunk múló télben,
Kinézünk és gyönyörködünk a tavasz szépségében…

Vecsés, 2015. február 4. – Kustra Ferenc József

Laposodik Napnak íve,
Fakuló a világ színe.
Rozsdás a táj, zord a szíve,
Jó időnek fogy a híre.
Milyen lesz a termény íze?

Puttonyból a szőlő nektár
Fahordóban új bort pesztrál.
Dús földeken tart a leltár,
Vetésre vár néhány hektár.
Langyos idő lesz a mentsvár.

Fákat rázza a kevély szél,
Csörögve hull tépett levél.
Az avarban gomba henyél,
Gyűjtögesd, és jókat egyél,
Ám kalapjával résen legyél!

Bár fák levele tarka, tépett;
Indián nyár vissza lépett.
Felhők közül Nap felfénylett,
Sárgít a tök, magja érett.
Ősz emberrel együtt érzett.

Vénasszonyok padra ülnek,
Szép színekben megfürödnek.
Hó végéig gyönyörködnek,
Míg a szentek el nem jönnek,
S hullanak a fagyos könnyek.

De addig a serény ember
Munkálkodik - vagy ezerrel,
Spájz és pince telik tettel,
Maggal, lével friss gyümölccsel,
Áldott földből szeretettel.

Mire zord jég felhőt dermeszt,
A hideg szél havat gerjeszt.
Fáradt ember álmot erjeszt...
Földben a mag tavaszt fejleszt,
Megújhódást titkon termeszt.

Olvastátok az írást, mely utókornak készült,
Pergamenen kifakultan a múltjába révült?

Hallottátok lihegni az elszaladó nyarat,
Vagy a ködös őszt, ahogy dagasztja lucskos sarat?
Láttatok e zimankós télben szökkenő tavaszt,
Vagy ropogós havat miként virágokat fakaszt?

Ismeritek az embert, ki örömöket hajszolt,
Közben dühében keserű gyűlöletet majszolt?
Vagy a várost, melyben csak lelkek lakoznak,
Hol lövegek által pokolra kárhoztak?

Olvastátok a történelmet, hol jó-szelídeket méltatták,
Vagy csak gyilkos csatákról, hol vezéreket dicsőn magasztalták?!

Ősz-paplan alól
Kacéran kikandikál...
Narancs-nyár mosoly.
Kacsintgatva hívogat,
Randevúra csalogat.

Indián nyár leng,
Színkavalkád elbódít.
Aranyló lombok.
Avar dunna szétterül,
Lassan a föld szenderül.

Derűs melegség
Udvarol a léleknek...
Egy cseppnyi esély.
Mély álom ha beköszönt,
Tavaszig zord szelet önt.