A langy meleg földet olvaszt,
Tábor t?znél sámán kotyvaszt;
Tavasz mámort, hangulatot,
Elvarázsolt busó táncot.
Dobver?vel ritmust kavar,
Kántálása nagyon pazar.
Az ütemre bocskor dobban,
Misztérium szívben lobban.
Messze ?zi borús napot,
Deres ködöt, búbánatot.
Der?t kínál, boros kutat,
A zord télnek fityiszt mutat.

Hajtja vadul fellegeket
Kíméletlen csíp?s szél,
Jöhet farsang, tavaszváró;
Az úr itt még fagyos tél.

Torkos népség buja tánccal
Temetik már a telet,
Mindegyiknek kijár néhány
Mézes, mázos fánk szelet.

Világszerte népszokások
Csalogatják víg tavaszt,
Tábort?znél harsány kedvvel
Busók ?zik a ravaszt.

Hamis az arc, megtéveszt?
Maszk mögött a valóság,
De az évszak átlát rajta,
Hiába a turpisság.

Majd ha elj? az ideje,
Téltemet? virága,
A jeges dér is felenged
Tavaszt hint a világra.

Ó, de ravasz a tél…

(3 soros-zárt tükrös)
Reggel kinéztem tiszta ablakomon,
Éreztem rögtön a hideget, fájón…
Reggel kinéztem tiszta ablakomon.

(Bokor rímes)
Nem mozdult, mért is, talán eltörte a lábát?
Deres a beton, azon elcsúszhatta lábát?
Szerintem az jár igy, aki elkezd ravaszkodni,
Meg is érdemli… micsoda dolog igy bejutni?

(3 soros-zárt tükrös)
Fájdalmas nyögése selymesen selyem sima,
Lenge-hideg szellő csak fújja ide-oda…
Fájdalmas nyögése selymesen selyem sima.

Felhő nincsen igy korán reggel,
Mindent látok még csillagfénnyel…
Felhő nincsen igy korán reggel.

(HIQ)
Igy jár ki…
Más udvarában…
Szab. sértés!

Most mi lesz?
Tavaszig marad?
Lét halad…

Vecsés, 2024. november 23. -Kustra Ferenc József- írtam: évszakváltásra, alloiostrofikus vers-formában.

Elmerülök rideg élet-óceánba.
Nézem, könnyben úszok én a valóságba…
Érzem, hogy pánikban a lelkem-testem,
De lehet, hogy késő… immár elvesztem?

Kiúsznék én partra, de mind visszalöknek,
Látják, hogy nem jövők, ők szedelőzködnek,
Mennek is legott, tán’ mert van nekik hova.
Én is mennék, de úgy kellene egy csoda…

Futok én a sors elébe,
Ezt teszem már sok-sok éve,
De a fránya kikosaraz,
Így múlik a sok-sok tavasz.

Elveszettség ellen van-e már orvosság?
Feltalált lett-e már a sok-sok okosság?
Mert az én sorsom, bármit kértem nem adta,
Amit és szívből akartam, megtagadta!

Én sokfelé jártam, reggel korán keltem,
„Aranyat” kerestem, szegénységet leltem.
Öregszem, már nem megyek én a sors elébe,
Tudom, előbb-utóbb eljön... élet vége.

Vecsés, 2014. november 25. –Kustra Ferenc József- íródott: önéletrajzi írásként.

A rózsák is épp úgy szenvednek néha,
mint az emberi szív, melyben mélyen ott lakik
minden szenvedés, olyan mélyre zárva,
hogy ne tudják többé felszakítani.

Éppen úgy hullik apró harmatkönnyük,
míg végig gördülnek szirmuk oldalán,
átlátszó kristályként szirmukra tapadva,
s mégis: talán a legszebbik virág.

A rózsák is olyanok, akár az ember,
ki épp úgy hullajtja lelke szirmait,
gyöngyöző könnyként lelkébe temetve,
hogy ne hallja senki sóhajtásait.

Ők is elhalnak, mikor a szirmok
hervadt elmúlással földre hullanak,
s akkor ébrednek fel, mikor az eső hull,
s águkra újabb bimbókat fakaszt.

Az ember is olyan, akár a rózsák,
csak nem látszik rajtuk, milyen súlya van,
egy oktalan szónak, mely lelküket nyomja,
s belülről sírva könnyet ontanak.

Az ember is épp oly széppé tud válni,
mikor a lelkében új remény fakad,
megszépül ő is egyetlen mosolytól,
mikor szívében újra lesz tavasz.