Mézes és epés adagokban,
Örömteli és bánatos porciókban,
Van földi sorsunk kimérve.

Az Édenre melyet elhagytunk
Mégis vissza gondolunk
De az üdvösség még nincs elérve.

De majd eljön az a hajnal
Mikor méz és epe, bánat s öröm,
Többé nem ural felettünk;

Mikor az ember megváltása
Isteni győnyőrben ragyog
És mindannyian szabadon lélegzünk.

Betörtél az életembe.
Sorsunk összefonod.
Rád gondolok éjjelente.
Furcsa lány vagy tudod?

Szemed, mint a rubint.
Viselkedésed cudar.
Olyan vagy te, mint
jégesővel jött vihar.

Szívem rezdülése válik dallá.
Szerelmes szavaim füledbe súgom.
Szépséged látása tett engem rabbá.
Szerelmes börtönbe taszított sorsom.

Sokáig szeretnék rabja maradni.
Édes rabságban tölteni életem.
Neked drágám mindent megadni.
Nélküled életem siváran élhetem

Tettetett közönnyel nézek rád,
a lelkem fájdalmasan sajog.
Szeretném, ha a szíved megnyitnád.
Érezném, ahogy karod átölel.

Nézem szép szemed ívét,
a lelkem fájdalmasan sajog.
A sors reménytelenségre ítélt.
Pedig szívem csak érted dobog.

Lehetsz-e vajon valaha enyém?
Lehetsz-e szívem virága?
Úgy érzem elhagy a remény.
Szeretlek, de tudom hiába.

Himnusz

Hatalmas ősfák dzsungelében
Ősi szellemek sötét szemei bámulnak felénk a feketeségben.
A halottak völgyén sírón zeng az ének,
A nép nélküli földön ránk ébrednek a szellemképek.

Dicső népünk jeltelen sírban fekszenek szótlan,
Búsan kísért a végtelen karavánútban.
Jól tudom, apánk fiai szétszóródtunk a múltban.

Átkozott teremtények vagyunk elátkozva,
Hosszú, végtelen utakon meneteltünk leigázva.
A mi földünkön nem lehet hazánk!
Mély fájdalomtól szenved az ősanyánk,
A holt törzsem jelét viseljük szívünkben.

A világunk minden, csak nem becsületes,
Tudom, a népünk koholmány történelmén rettenetes.
Örökké él népünk, bár nem lesz béke a halálunk,
Átvezet a túlvilágra, a sírunk ki van ásva.

Hatalmas ősfák dzsungelében
Lelkünk ott lebeg békétlenségben,
Könnyeink áradó sors végzetében.

Tarnazsadány, Hidegvég. Roma nap alkalmára.