Idő 
Értékelés 
Értékelés Odüsszeusz kalandjaiból
Elvárható volt a biztos halál.
Őszintén megmondva kettős volt a veszély,
és e igazságnak a titkolt ismerete
valóban aranyat ért.
Baloldalt Kharübdisz várakozott,
jobboldalt pedig Szkülla lappangott.
Olyan közelségben volt e kettő,
mintha bármelyikük könnyen használhatná
a másikat a saját csaléteké.
Először is Kharübdisz,
egy oly hatalmas és erős örvény,
hogy minden óvatlan hajó mely túl közel került,
örökre elveszett, és legénysége
vizes haláltusák közepette örökre elmerült.
- Jobbra tartsatok, mert minden elveszűnk -
parancsolta Odüsszeusz - és ha bármi
veszély akadna, kisebb lesz a veszteségünk.
Csak ő hallott Szkülla igazi természetéről,
a hatfejű szörnyetegről melynek hat hosszú nyaka volt,
és amelynek a kutyaszerű csaholása
csupán a megtévesztést szolgálta.
Mindegyik szájában három sor fog villogott.
Szörnyű megjelenése elképzelhetetlen,
űgymint azok a róla szóló pletykák,
melyekre még gondolni is félelmetes volt.
Nem lehetett elkerülni, a szörnyeteg már várt,
és hiábavaló volt a harc a sorsuk ellen
amint hat félelmetes fej cikázva lefelé hajolt,
és éppen annyi ember esett zsákmánnyá,
miközben Szkülla kegyetlenűl csaholt.
Odüsszeusz tehetetlenül zokogott
amint hallotta társai szánalmas ordítását, mellyel
együtt Szkülla szörnyű vonítása fűlébe zengett,
de a többi társa összes erejét megfeszülésig
az evezőlapátok kezelésére szánta, és
csodálatosan suhantak végig a keskeny vízen.
Emígy Odüsszeusz bölcs vezérlése életüket
mentette meg - éppen hogy - de híven.
Elvárható volt a biztos halál.
Őszintén megmondva kettős volt a veszély,
és e igazságnak a titkolt ismerete
valóban aranyat ért.
Baloldalt Kharübdisz várakozott,
jobboldalt pedig Szkülla lappangott.
Olyan közelségben volt e kettő,
mintha bármelyikük könnyen használhatná
a másikat a saját csaléteké.
Először is Kharübdisz,
egy oly hatalmas és erős örvény,
hogy minden óvatlan hajó mely túl közel került,
örökre elveszett, és legénysége
vizes haláltusák közepette örökre elmerült.
- Jobbra tartsatok, mert minden elveszűnk -
parancsolta Odüsszeusz - és ha bármi
veszély akadna, kisebb lesz a veszteségünk.
Csak ő hallott Szkülla igazi természetéről,
a hatfejű szörnyetegről melynek hat hosszú nyaka volt,
és amelynek a kutyaszerű csaholása
csupán a megtévesztést szolgálta.
Mindegyik szájában három sor fog villogott.
Szörnyű megjelenése elképzelhetetlen,
űgymint azok a róla szóló pletykák,
melyekre még gondolni is félelmetes volt.
Nem lehetett elkerülni, a szörnyeteg már várt,
és hiábavaló volt a harc a sorsuk ellen
amint hat félelmetes fej cikázva lefelé hajolt,
és éppen annyi ember esett zsákmánnyá,
miközben Szkülla kegyetlenűl csaholt.
Odüsszeusz tehetetlenül zokogott
amint hallotta társai szánalmas ordítását, mellyel
együtt Szkülla szörnyű vonítása fűlébe zengett,
de a többi társa összes erejét megfeszülésig
az evezőlapátok kezelésére szánta, és
csodálatosan suhantak végig a keskeny vízen.
Emígy Odüsszeusz bölcs vezérlése életüket
mentette meg - éppen hogy - de híven.
Köszönettel Sárosiné Mikó Ágnesnek
E földön, melyet már az ókor bölcsei is
a siralom völgyének neveztek, minden
ember saját keresztjét ácsolja, és tudva
vagy tudatlanul, hosszú életeken át,
mint saját sorsának jeléül a messzi cél felé,
néha könnyen, néha nehezen, de állandóan
magával hordja. Mint tékozló fiú, bolyong
e földön, mely néha, mint gyengéd anya,
és néha, mint szigorú apa, bán vele, de
majdnem a végtelenségig foglya marad
e föld kápráztató és varázsos szellemének.
Míg eszménye gyönge és tudata borús, minden
kő alatt egy kígyó vagy egy skorpió rejtőzik.
Ez egy lassú, hosszú idő, mely során egy balga ember
az élet törvényeivel örökké küszködik.
Egyenlően ismeri meg az élvezetet és a fájdalmat,
és emberi hajlama állandóan csak a földnek
mulandó mámora felé tereli. Fájdalom vagy
élvezet, minden érzés olyan, mint egy iskola,
de végül az emberi eszmében megszületik
a gondolkodás tétova szava. Idővel mindenkinek
tudás a célja, és a tudással együtt csírázni kezd
az akarata. A tudás hatalom, de könnyen félrevezet,
mert a hatalomra vágyás egyik legnagyobb veszélye.
Ennek viszont a büszkeség és zsarnokság az
ikertestvére. Egyetlen orvosság erre a jóakarat
és az alázatosság. Ez mind részese a földi
hatalomnak, akár mint erény, akár mint vétek.
Csak egyben vagyok biztos, hogy minden változik,
de az embernek saját elhatározása a megváltozás.
Tudása által állandóan választással áll szemben.
Útja sokáig előre vezetett, mert ez a fejlődésnek
ősi törvénye, de mikor végre betelik a pohár, az út
kétfelé szakad, és vagy balra vagy jobbra vezet.
Balra a zsarnok megy, jobbra, ki tiszta szívvel szeret.
Végül megérik az idő, mikor a földnek zarándoka
hátat fordít a gonosznak, és feladja a hosszú harcot
nemesebb tudatával felvértezve. Krisztus felé fordul szeretettel
telt lélekkel, és az Atya szőlőskertjében dolgozik.
Mióta az élet vizéből ivott, már többé nem szomjazik,
hanem éberen és szeretettel végzi önzetlen feladatát.
Hosszú s nehéz zarándoklása után földi élete
útjának végére érve, önként feszíti keresztre önmagát,
mert végre lemondott mindenről, ami mulandó és földi.
Most már bátran száll szembe a halállal, melyet nem
veszteségnek, hanem végső győzelemnek tekint.
Amint lenéz a keresztről, szemei könnyekkel telnek,
de nem önmagát siratja, hanem a gyarló emberiséget,
és minden könnycsepp olyan, mint egy fohász.
Most már élete teljesen Isten kezében van. Kileheli
lelkét, és ezáltal legyőzi a halált. Teste élettelen
a kereszten, de ő már halhatatlan. S íme, születik
Istennek egy új leánya vagy fia -
s mint Krisztus példája mutatta -,
minden megfeszítésnek feltámadás a díja.
E földön, melyet már az ókor bölcsei is
a siralom völgyének neveztek, minden
ember saját keresztjét ácsolja, és tudva
vagy tudatlanul, hosszú életeken át,
mint saját sorsának jeléül a messzi cél felé,
néha könnyen, néha nehezen, de állandóan
magával hordja. Mint tékozló fiú, bolyong
e földön, mely néha, mint gyengéd anya,
és néha, mint szigorú apa, bán vele, de
majdnem a végtelenségig foglya marad
e föld kápráztató és varázsos szellemének.
Míg eszménye gyönge és tudata borús, minden
kő alatt egy kígyó vagy egy skorpió rejtőzik.
Ez egy lassú, hosszú idő, mely során egy balga ember
az élet törvényeivel örökké küszködik.
Egyenlően ismeri meg az élvezetet és a fájdalmat,
és emberi hajlama állandóan csak a földnek
mulandó mámora felé tereli. Fájdalom vagy
élvezet, minden érzés olyan, mint egy iskola,
de végül az emberi eszmében megszületik
a gondolkodás tétova szava. Idővel mindenkinek
tudás a célja, és a tudással együtt csírázni kezd
az akarata. A tudás hatalom, de könnyen félrevezet,
mert a hatalomra vágyás egyik legnagyobb veszélye.
Ennek viszont a büszkeség és zsarnokság az
ikertestvére. Egyetlen orvosság erre a jóakarat
és az alázatosság. Ez mind részese a földi
hatalomnak, akár mint erény, akár mint vétek.
Csak egyben vagyok biztos, hogy minden változik,
de az embernek saját elhatározása a megváltozás.
Tudása által állandóan választással áll szemben.
Útja sokáig előre vezetett, mert ez a fejlődésnek
ősi törvénye, de mikor végre betelik a pohár, az út
kétfelé szakad, és vagy balra vagy jobbra vezet.
Balra a zsarnok megy, jobbra, ki tiszta szívvel szeret.
Végül megérik az idő, mikor a földnek zarándoka
hátat fordít a gonosznak, és feladja a hosszú harcot
nemesebb tudatával felvértezve. Krisztus felé fordul szeretettel
telt lélekkel, és az Atya szőlőskertjében dolgozik.
Mióta az élet vizéből ivott, már többé nem szomjazik,
hanem éberen és szeretettel végzi önzetlen feladatát.
Hosszú s nehéz zarándoklása után földi élete
útjának végére érve, önként feszíti keresztre önmagát,
mert végre lemondott mindenről, ami mulandó és földi.
Most már bátran száll szembe a halállal, melyet nem
veszteségnek, hanem végső győzelemnek tekint.
Amint lenéz a keresztről, szemei könnyekkel telnek,
de nem önmagát siratja, hanem a gyarló emberiséget,
és minden könnycsepp olyan, mint egy fohász.
Most már élete teljesen Isten kezében van. Kileheli
lelkét, és ezáltal legyőzi a halált. Teste élettelen
a kereszten, de ő már halhatatlan. S íme, születik
Istennek egy új leánya vagy fia -
s mint Krisztus példája mutatta -,
minden megfeszítésnek feltámadás a díja.
Dél-Afrikából magyarul
Bár fontos a születésed helye,
és nem szabad elfelejteni hazád,
gondolj arra hogy lelked
a szívedben van rejtve,
és bárhova is sodor viharos sorsod,
csak te hallhatod életed sajátos szavát.
Mindegy hogy hol vered fel sátrad,
vagy hol építed új fészkedet,
adósa vagy rabja ne legyél senkinek.
Magadban keresd mindennek értelmét.
E módon mindig magad ura maradsz,
és szívednek hű útja után haladsz.
Bár fontos a születésed helye,
és nem szabad elfelejteni hazád,
gondolj arra hogy lelked
a szívedben van rejtve,
és bárhova is sodor viharos sorsod,
csak te hallhatod életed sajátos szavát.
Mindegy hogy hol vered fel sátrad,
vagy hol építed új fészkedet,
adósa vagy rabja ne legyél senkinek.
Magadban keresd mindennek értelmét.
E módon mindig magad ura maradsz,
és szívednek hű útja után haladsz.
Életmeditációt írtak a szerzők, versben és apevában…
Múlnak az évek, elmúlnak a hónapok
Nem tudom, mi lesz, elmúlnak az évszakok…
Érzem, a saját időm fordul lassan ellenem
A nagy bíró, a döntésével marasztalt engem.
Az
Évek
Mellettem
Elrohannak.
Csak nyomot hagynak.
Még
Kaptam
Kis időt,
De, múlt évek
Terhét viselem.
Életsikátorom kopott, töredezett kövein járok,
Tűzfal nincsen, minek? Helyette szépen, lassan én… elmállok.
Most
Koszlott
Életem
Botladozik
Létsikátorán.
Éjjel vagy sötétes nappal, az ember mindig jobbat remél,
Tudom, mélyeket kell lélegezni, az oxigén a segély…
Dőreség, de ember egész életében valamit remél…
Míg
Ember
Él, remél.
Lelke vágya,
Szállni szabadon.
Még
Mindig,
Él bennem
Remény. Ezért
Balga volnék tán’?
Sikolyaim a sikátorban nem hallnak el,
Csak verődnek egyik falról a másikra… fel.
Folyamatosan megyek a sikátorban, nem számít a fóbiám,
Közben folyvást fáj a lelkem... Mormolok de, nem hatásos az imám…
Fáj!
Lelkem
Sikolya
Nem hallik ki,
Létsikátorból.
Bár
Félek,
De megyek
S esdekelek.
Fohász nem segít.
Közben bizony sokszor megállok, a sikátorban várnék valamit,
De, csak sírásom hallik, érzem egyedüllétet… várnék valakit.
Lámpa sincsen, csak kicsi és bűzfüstös gyertyák fali tartókban,
A szélvonat sokszor elfújja, bél meg árván konyul tartóban.
Még
Várok
Valakit,
És valamit
Könnyes szemekkel.
Lét
Szele
Térdre lök,
Felállok, de
Fényt mégsem látok.
Bűnös ez a szennyes világ, mert nem szeret engemet,
De folyvást kizsigereli a szerető lelkemet.
Éj-fekete máz, már régen rám terült és ott is van,
A hűvös éjszakában állandó libabőröm van.
Nem
Kellek
Senkinek,
Már mindenem
Szerteosztottam.
Lét
Bennem
Lúdbőrzik,
Útra készül...
Csak urna marad.
Mindig úgy hozta sorsom, hogy kapaszkodni kellett,
Az élet meg állandóan csak, elromlani kezdett…
A sötétem körbeölel, mint nagy, erős magzatburok,
Így itt nem lesz ujjá születés, erre hiába várok.
Vecsés, 2016. január 21. – Szabadka, 2017. november 28. – Kustra Ferenc – a verset én írtam, az apevákat, szerző-, és poétatársam, Jurisin Szőke Margit. Az apevák összefoglaló címe:”A lét sikátorán...”
Múlnak az évek, elmúlnak a hónapok
Nem tudom, mi lesz, elmúlnak az évszakok…
Érzem, a saját időm fordul lassan ellenem
A nagy bíró, a döntésével marasztalt engem.
Az
Évek
Mellettem
Elrohannak.
Csak nyomot hagynak.
Még
Kaptam
Kis időt,
De, múlt évek
Terhét viselem.
Életsikátorom kopott, töredezett kövein járok,
Tűzfal nincsen, minek? Helyette szépen, lassan én… elmállok.
Most
Koszlott
Életem
Botladozik
Létsikátorán.
Éjjel vagy sötétes nappal, az ember mindig jobbat remél,
Tudom, mélyeket kell lélegezni, az oxigén a segély…
Dőreség, de ember egész életében valamit remél…
Míg
Ember
Él, remél.
Lelke vágya,
Szállni szabadon.
Még
Mindig,
Él bennem
Remény. Ezért
Balga volnék tán’?
Sikolyaim a sikátorban nem hallnak el,
Csak verődnek egyik falról a másikra… fel.
Folyamatosan megyek a sikátorban, nem számít a fóbiám,
Közben folyvást fáj a lelkem... Mormolok de, nem hatásos az imám…
Fáj!
Lelkem
Sikolya
Nem hallik ki,
Létsikátorból.
Bár
Félek,
De megyek
S esdekelek.
Fohász nem segít.
Közben bizony sokszor megállok, a sikátorban várnék valamit,
De, csak sírásom hallik, érzem egyedüllétet… várnék valakit.
Lámpa sincsen, csak kicsi és bűzfüstös gyertyák fali tartókban,
A szélvonat sokszor elfújja, bél meg árván konyul tartóban.
Még
Várok
Valakit,
És valamit
Könnyes szemekkel.
Lét
Szele
Térdre lök,
Felállok, de
Fényt mégsem látok.
Bűnös ez a szennyes világ, mert nem szeret engemet,
De folyvást kizsigereli a szerető lelkemet.
Éj-fekete máz, már régen rám terült és ott is van,
A hűvös éjszakában állandó libabőröm van.
Nem
Kellek
Senkinek,
Már mindenem
Szerteosztottam.
Lét
Bennem
Lúdbőrzik,
Útra készül...
Csak urna marad.
Mindig úgy hozta sorsom, hogy kapaszkodni kellett,
Az élet meg állandóan csak, elromlani kezdett…
A sötétem körbeölel, mint nagy, erős magzatburok,
Így itt nem lesz ujjá születés, erre hiába várok.
Vecsés, 2016. január 21. – Szabadka, 2017. november 28. – Kustra Ferenc – a verset én írtam, az apevákat, szerző-, és poétatársam, Jurisin Szőke Margit. Az apevák összefoglaló címe:”A lét sikátorán...”
Az ősz a földöntúliak találkozása
Még kis meleg, rohammal eltakarítása…
Nyár
Lassan
Útra kel.
Változni fog,
Lét és természet.
*
Múló nyárban, séta a már lombhullató fák alatt,
Az elszálló hárslevél illata még kicsit marad!
Andalogjunk együtt, fogjuk egymás kezét!
Szívünkben, éljen mint gyönyörű emlék.
*
Csalódást hoz az őszi szél, a hideg fuvallattal,
De előre vetíti, hogy elő a kabátokkal.
Lég
Hűvös,
Elég csak
Egy ölelés.
Még nem kell kabát.
*
Az ősz színei elég harsányak
De szépek is, mert változatosak!
Élvezzük e szépséget,
Őrizzük a lelki épséget,
Könnyítsük az öregséget.
*
Az őszben a hajnali harmat fehére festi a tájat,
Aztán az időjárás belehúz… addig még alszunk párat.
Hűs
Hajnal,
Nap homály.
Ez várható...
Reméljük, késik.
*
Az ősz rendesen összegyűrte a növények leveleit,
Aztán meg szertefújta, mint a már elmúltnak emlékeit.
Arcunk vénségtől immár ráncos,
Minden ránc, egy szomorú emlék... szilánkos.
*
A bárányfelhők is már téli szállásra vonultak,
A súlyos és sötét felhők, már fölénk is rohantak.
Volt,
Elmúlt.
Füstbe szállt
Remény, a nyár.
Az ég rí, ősz lett.
*
Lassan várjuk, a ködnek homálya uralja majd, tájat,
Akkor majd, nyárra visszaemlékezni, lehet, hogy fájhat!
Hajunkat a dér ezüsttel hintette,
Ifjúságunkat a nyár magával cipelte.
*
Nyár múlásában az ősz születése,
A nagy kavalkád, megkevergetése.
Mily
Szépség,
Barna, rőt,
Színpompás ősz.
Mért vész semmibe?
*
Ahogy a tájon végigér a szitáló őszi eső,
Úgy lesz minden sáros, pocsolyás, ez bíz' nem felemelő.
A tehetetlenségtől könnybe úszik szemünk,
Az elmúlás gondolata terheli eszünk.
*
Nem tudjuk mi lesz holnap, de a kalucsnit jó lesz elővenni…
A fürdőruha meg biztosan nem szükséges, azt el kell tenni.
Ég
Felhős,
Hideg van.
Lesz-e eső?
Kellhet az ernyő.
*
Ahogy ránk telepednek a jéghizlaló fagyok,
Úgy távolodnak a nyári-meleg féle álmok…
Szívünk már jéggé dermedt,
Hit, remény elveszett.
Sors rólunk megfeledkezett?
Vecsés, 2017. május 1. – Szabadka, 2017. augusztus 11. – Kustra Ferenc József – A verset én írtam, alá az apevákat és a 10 szavasokat, poéta- és szerzőtársam, Jurisin (Szőke) Margit.
