Fáradt ló baktat az úton
bánat ül barna szemén,
szakadt bőrszíj himbálódzik
régen oly büszke fején.

Víg csikóként kint szaladgált
harmatos rétek gyepén,
édes kislány csengő hangja
szólította a nevén.

Sorsa eltépte a lánytól
szekereket húzhatott,
ostorok csapásaitól
fájó könnyet hullatott.

Midőn elfogyott ereje
nem volt jó már semmire,
begurult hentes szekere
eljött, hogy őt elvigye.

Valaha volt büszke állat
félelmében remegett,
de összeszedte az erejét
és a bőrszíj engedett.

Csengő hang szól most az úton.
Te vagy kis lovam? Gyere!
Mára felnőtt kis gazdája
rohan ott szembe vele.

Könnycsepp hajtja el szeméről
rajta ülő legyeket,
megtalálta a boldogság
nem kívánt ő egyebet.

Eszembe jutnak a régi, boldog órák,
amikor minden éjjelen,
arcomhoz nyomtad csöppnyi kis orcád,
s lágy puszit hintettél nekem.

Hozzám simultál csöpp kis testeddel
és én éreztem milyen meleg,
csöpp ujjaidnak lágy érintése
mely olyan jól esett nekem.


Akkor még nekünk fütyült a szél is
a félig kinyitott ablakon,
s minden apró kis lebbenése
halvány pírt rajzolt arcodon.


Féltettelek, hisz te voltál minden
melyet a sors adott nekem,
szemed színében láttam minden
szépet, ami csak létezett.

Már felnőttél. Messze vagy tőlem.
De most is ugyanúgy féltelek,
mint akkor, amikor gyönge voltál,
s erős karommal védtelek.


Már nincs erőm. Testem is gyöngül,
mégis vágyom, hogy itt legyek,
hogy láthassam, mikor révbe érsz majd,
s megfoghassam a két kezed.


Gyöngéden, csak éppen hogy érezd
mily szeretettel féltelek,
mindig te leszel minden kincsem!
Szeretlek! Édes gyermekem.

Hallom, hogy csönd van, s kattan az óra,
amikor mozdul a mutató,
és én csak várok magamba hullva,
nincs már több illúzió.

Szeretjük egymást. Tisztán és forrón,
ma sem hiszem, hogy vége lesz,
magamban most is látom az arcod,
s hallom a lélegzeted.


Most is ugyan oly erősen érzem,
ahogyan fogod a kezem,
s míg távolodsz, szemeddel szinte
kétségbeesve keresel.


Én csak mosolygok integetve,
de könnybe lábad a szemem,
karom lehull, és feljajdul bennem,
miért nem maradhatsz velem?


Te sem hiszed, és én sem értem
miért kell harcolni nekem
egyetlen boldog ölelésért,
mit meg tudok adni neked.

Olyan nehéz, hisz oly más a sorsunk,
s ezernyi gond, mi közénk áll,
de úgyis legyőzöm! Újra és újra,
bárhogy áll köztünk száz határ.


Hiszen szeretsz. S szeretlek én is,
s túl a könnyfátyolon át,
szemed tükrében látom, érzem:
s tudom, hogy lesz folytatás!

Mindenki más és, másként érez,
másképp szövi az álmait,
mégis: mindenki szerelemről,
boldog jövőről álmodik.

Mindenki vágyik valami újra,
mely megszépíti az életét,
hallgatni, s néha megcsodálni,
mit a természet tár elé.

Mindenki vágyik nyugalomra,
csöndre, amelyik úgy beszél,
hogy szavak nélkül is meghall mindent,
s meggyötört lelke újra él.

Mindenki próbál boldog lenni
rendbe tenni az életét,
s mégis, mindenhol gátak vannak,
melyet a balsors tár elé.

És mégis: nem szabad félni,
haladni kell a cél felé,
újult erővel, izzó tűzzel,
s hinni kell azt, hogy van remény.

Ötvenen túl már másképpen látod
másképpen éled az életed,
sok minden van, mit másképpen tennél,
sok mindent bánsz, hogy vége lett.
Másképpen érzed a szíved dobbanását,
másképpen látod a színeket,
másképpen csendül a hang a füledben,
halkabban hallod a lényeget.
Ötvenen túl már megéltél annyi
szépséget, boldog életet,
és ami rossz volt, próbálod feledni,
de sok minden van, mit nem lehet.
Annyira más lesz körötted minden,
hiszen már te is más leszel,
régi szépséged, karcsú lényed
mára már csupán emlékezet.
Mégse bánj semmit! Nem tudod mért volt,
oka van annak, hogy így lehet,
sorsod könyvében rég meg volt írva.
Örülj annak, hogy itt lehetsz.
Ötvenen túl is van miért élned,
ugyanúgy látod a kék eget,
annyi minden van, mi még rád várhat,
ne bánd az elmúlt éveket.
Örülnöd kell, minden apró csodának
melyet a sors még rejteget,
Hogy legyen majd mire emlékezned,
mikor már te is vén leszel.