Idő 
Értékelés 
Értékelés Feladjam, ne adjam? Ez itt a kérdés?
Sok a körülmény, mi legyen a döntés?
Tudok én dönteni jól és vagy rosszul,
Kérdés, hogy az élet mit ad válaszul.
Még áll a vár, de lassan lakatlan lesz.
A jövőmet várom, várom, hogy mi lesz?
Átcsap-e sorsrontó tragédiába
És mint senki, mehetek vakvilágba.
Ötven éves vagyok és újra kezdtem,
Próbálom sikeressé tenni éltem.
Az életben én csak rosszakat látok,
Rossz úgy behálóz mindent, mint a pókok.
Zeusz és a többiek! Haragusztok?
Tán mondanátok, miért haragszotok.
Mondjátok, én tán el vagyok átkozva?
Ki lehet oka, talán egy boszorka?
Kérlek, hogy vegyétek le már a rontást
És sújtsa inkább a rosszat, bárkit, mást.
Tudok sokat, ki ezt bőven érdemli,
Már legyen más, ki ezt tényleg érdemli.
Feladjam, nem adjam, ez itt a kérdés?
Bontsam le én a saját váram, no és?
Ötven évesen önként így dönteni,
Az magamat már örökre leírni.
Már küzdöttem eleget, tettem érte,
Hadd érjen be már a munkám gyümölcse.
Már lejárt a hét szűk esztendő plusz egy…
Engedjétek, mi jó, mi előre megy.
Már csak nem veszitek a lelketekre,
Egyel még több lesz a szegény, embere.
Mi ebben az élvezet, mi jó ebbe?
Ott ebből nincs mindenkinek elege?
Döntöttem, most még kérlek benneteket…
Megtagadtok? Tagadom léteteket.
Elég ebből! Mért vagyok senkiházi?
Tán ti tagadjátok azt, mi világi?
Ne csak csillantsátok felém a reményt,
Tegyetek végre, igazi engedményt.
Megígérem, még keményebben fogok
Dolgozni, mint ahogy én rászorulok.
Feladjam, ne adjam? Ez itt a kérdés?
Most már végleg kezetekben a döntés.
Élhetem tovább, mihaszna életem?
Előkerül, túloldali végletem…
Én meg fogom markolni a szerencsét,
Adjatok belőle, egy kis üvegcsét.
Kezdjétek el legalább csepegtetni,
A sok-sok csepp majd, elkezd megáradni.
Korpa közt hadd legyek én a búzaszem,
Mely cseppektől csírázik, szárba szökken.
Ebből lesz az aranysárga búzaföld,
Szakmám, az életet adó termőföld.
Nem csak rólam van szó, már másokról is,
Kérdezik, hogy boldogulunk? Mikor is?
Ennyiünket már mégse büntessetek,
Ez tán’ nem a legjobb élvezetetek.
Győzzön végre szakértelem és tudás,
Ez legyen a világ sora és nem más.
Fontoljátok végre, eljött a döntés:
Feladjam, ne adjam? Ez itt biz’ kérdés…
Budapest, 1998. július 4. – Kustra Ferenc József
Sok a körülmény, mi legyen a döntés?
Tudok én dönteni jól és vagy rosszul,
Kérdés, hogy az élet mit ad válaszul.
Még áll a vár, de lassan lakatlan lesz.
A jövőmet várom, várom, hogy mi lesz?
Átcsap-e sorsrontó tragédiába
És mint senki, mehetek vakvilágba.
Ötven éves vagyok és újra kezdtem,
Próbálom sikeressé tenni éltem.
Az életben én csak rosszakat látok,
Rossz úgy behálóz mindent, mint a pókok.
Zeusz és a többiek! Haragusztok?
Tán mondanátok, miért haragszotok.
Mondjátok, én tán el vagyok átkozva?
Ki lehet oka, talán egy boszorka?
Kérlek, hogy vegyétek le már a rontást
És sújtsa inkább a rosszat, bárkit, mást.
Tudok sokat, ki ezt bőven érdemli,
Már legyen más, ki ezt tényleg érdemli.
Feladjam, nem adjam, ez itt a kérdés?
Bontsam le én a saját váram, no és?
Ötven évesen önként így dönteni,
Az magamat már örökre leírni.
Már küzdöttem eleget, tettem érte,
Hadd érjen be már a munkám gyümölcse.
Már lejárt a hét szűk esztendő plusz egy…
Engedjétek, mi jó, mi előre megy.
Már csak nem veszitek a lelketekre,
Egyel még több lesz a szegény, embere.
Mi ebben az élvezet, mi jó ebbe?
Ott ebből nincs mindenkinek elege?
Döntöttem, most még kérlek benneteket…
Megtagadtok? Tagadom léteteket.
Elég ebből! Mért vagyok senkiházi?
Tán ti tagadjátok azt, mi világi?
Ne csak csillantsátok felém a reményt,
Tegyetek végre, igazi engedményt.
Megígérem, még keményebben fogok
Dolgozni, mint ahogy én rászorulok.
Feladjam, ne adjam? Ez itt a kérdés?
Most már végleg kezetekben a döntés.
Élhetem tovább, mihaszna életem?
Előkerül, túloldali végletem…
Én meg fogom markolni a szerencsét,
Adjatok belőle, egy kis üvegcsét.
Kezdjétek el legalább csepegtetni,
A sok-sok csepp majd, elkezd megáradni.
Korpa közt hadd legyek én a búzaszem,
Mely cseppektől csírázik, szárba szökken.
Ebből lesz az aranysárga búzaföld,
Szakmám, az életet adó termőföld.
Nem csak rólam van szó, már másokról is,
Kérdezik, hogy boldogulunk? Mikor is?
Ennyiünket már mégse büntessetek,
Ez tán’ nem a legjobb élvezetetek.
Győzzön végre szakértelem és tudás,
Ez legyen a világ sora és nem más.
Fontoljátok végre, eljött a döntés:
Feladjam, ne adjam? Ez itt biz’ kérdés…
Budapest, 1998. július 4. – Kustra Ferenc József
Értett a szavakhoz
ha kifejezte magát.
Soha sem tagadta
hogy kedveli a cicát.
Több ötlete volt mint
legtöbb más írónak.
Stílusa úgy siklott
mint a versenycsónak.
Nem hátrált semmitől,
és Párizsban publikált.
Tiltott könyveivel
egyedién kiállt.
Az életet úgy falta
Mint kit a sors fenntart.
Ötször házasodott
Mire végre meghalt.
ha kifejezte magát.
Soha sem tagadta
hogy kedveli a cicát.
Több ötlete volt mint
legtöbb más írónak.
Stílusa úgy siklott
mint a versenycsónak.
Nem hátrált semmitől,
és Párizsban publikált.
Tiltott könyveivel
egyedién kiállt.
Az életet úgy falta
Mint kit a sors fenntart.
Ötször házasodott
Mire végre meghalt.
Ha nem tudnád…
Az életet jobban át kell (ene) élni.
Az életben sokat meg kell (ene) élni.
Az élet nem irányítható.
Az élet egy nagy, hosszú hű-hó.
Az életben talán semmi sem stimmel.
Az életben nem tisztíthatunk vimmel.
Az életről hosszan beszélgethetünk.
Az életről nincs mit elhinni nekünk.
Az életünk olyan, milyenre a sors szabta.
Az életünk hossza is előre van szabva.
*
Kiskutyából lehet majd a nagy harapós nagykutya.
Megszületéssel kezdődik az élet rögös útja.
Mag, ha kikel lesz az óriási nagy fa.
Több kacsától ered a zaj kavalkádja.
Csak apró dolgokon múlnak a nagy dolgok.
Egy forintosokból állnak a milliók.
Pár csepp csak, eső kezd esni és lesz az özönvíz.
Kis vödrökbe gyűjtjük, akkor az már öntözővíz.
Nem zörög a haraszt, ha a viharos szél nem fújja.
Kis szellővel kezdődik a tenger pusztító árja.
Embereknek is vannak kicsi-kisebb dolgaik,
De nem foglalkoznak vele, vannak nagy dolgaik.
Kisvállalkozóból lehet később a gyártulajdonos
És így kedves emberből utóbb a nagyon utálatos.
Folyvást suhannak az időrészek, a pillanatok...
Ne feledjétek, ezeken suhantok, ez utatok…
Kezdő poéta még... lúdtollát sercegteti a papíron...
A nagy költő örökre helyet foglalhat a Parnasszuson…
Vecsés, 2014. július 24. - Kustra Ferenc József
Az életet jobban át kell (ene) élni.
Az életben sokat meg kell (ene) élni.
Az élet nem irányítható.
Az élet egy nagy, hosszú hű-hó.
Az életben talán semmi sem stimmel.
Az életben nem tisztíthatunk vimmel.
Az életről hosszan beszélgethetünk.
Az életről nincs mit elhinni nekünk.
Az életünk olyan, milyenre a sors szabta.
Az életünk hossza is előre van szabva.
*
Kiskutyából lehet majd a nagy harapós nagykutya.
Megszületéssel kezdődik az élet rögös útja.
Mag, ha kikel lesz az óriási nagy fa.
Több kacsától ered a zaj kavalkádja.
Csak apró dolgokon múlnak a nagy dolgok.
Egy forintosokból állnak a milliók.
Pár csepp csak, eső kezd esni és lesz az özönvíz.
Kis vödrökbe gyűjtjük, akkor az már öntözővíz.
Nem zörög a haraszt, ha a viharos szél nem fújja.
Kis szellővel kezdődik a tenger pusztító árja.
Embereknek is vannak kicsi-kisebb dolgaik,
De nem foglalkoznak vele, vannak nagy dolgaik.
Kisvállalkozóból lehet később a gyártulajdonos
És így kedves emberből utóbb a nagyon utálatos.
Folyvást suhannak az időrészek, a pillanatok...
Ne feledjétek, ezeken suhantok, ez utatok…
Kezdő poéta még... lúdtollát sercegteti a papíron...
A nagy költő örökre helyet foglalhat a Parnasszuson…
Vecsés, 2014. július 24. - Kustra Ferenc József
Magyarok a Nagy Háborúban…
A csapattestemhez utaztam. Már harmadszor behívtak, mentem a frontra…
A háború már, a harmadik évébe fordult. Ez a katona sorsa.
A vonat, amin ültem, a vasutak vegyes, teher,- és személyvonata.
Komor eltökéltséggel, még a háború első napjaiba,
Lelkes-naiv felháborodással utaztam ki a szerb frontra.
Egy év múlva meg a Kárpátokban, magyar síkságra vezető utat védtem rohamok ellen.
A vadul támadó, de végül is erélytelen orosz csapatok tömkelege volt az ellen.
Most már, új frontra mentem, behívtak immár harmadszorra,
De, már másfelé, délre, az olasz frontra, Doberdóba.
Igen! Három éve még béke volt.
De! Az óta vad háború tombolt.
Doberdó, kis krajnai szlovén falu,
Már lerombolva… a látvány sanyarú.
Nekünk a Doberdó, régen nem csak, egy kisebb helyiséget jelentett,
Hanem az ott elterülő -tizenöt kilométeres ha, lehetett-,
Dél felél nyúló fennsíkot, ahol háborúzni nagyon jól lehetett.
Ez igen gyér növényzetű, szikla, szikla hátán vidék volt,
Vér áztatta terület volt… isonzói szakasz, olasz front.
Mit csapataink végigharcoltak, az a negyedik isonzói csata,
Amit találtunk, színig telt katonakórházak és tömegsírok hada.
Én ahová kerültem, a sereg hegyi dandárja
És lettem én az utász rohamosztag parancsnoka.
Lövések hallatszottak, a légben mind kinyíltak a pamacsok,
Közben az olasz gépek felettünk, csak keringtek, mint a sasok.
Néha, messzebb de, a földön voltak kisebb bombarobbanások.
Arnold, felkalauzolt egy meredek és nagyon csúszós kopár sziklára,
Fent aztán elénk tárult a doberdói fennsík, komor-szépségű tája.
A nap ugyan ragyogott, de a vidéket bevonta a ködszerű pára.
Balra, vakító verőfényben ért össze az éggel az Adria,
Jobbra a kékes messzeségben volt a Keleti-Alpok nyúlványa.
Mögöttünk meg a földig rombolt városok, Görz, Gradiska látványa.
Öt nap múlva lesz, hogy a zászlóaljunkat bevetik a tűzvonalba,
És leváltunk egy elnyűtt csapatot, a doberdói véringoványba…
Vecsés, 2016. augusztus 31. - Kustra Ferenc József – népszerű történelem! Íródott: Zalka Máté: Doberdó c. önéletrajzi-dokumentumregénye alapján.
A csapattestemhez utaztam. Már harmadszor behívtak, mentem a frontra…
A háború már, a harmadik évébe fordult. Ez a katona sorsa.
A vonat, amin ültem, a vasutak vegyes, teher,- és személyvonata.
Komor eltökéltséggel, még a háború első napjaiba,
Lelkes-naiv felháborodással utaztam ki a szerb frontra.
Egy év múlva meg a Kárpátokban, magyar síkságra vezető utat védtem rohamok ellen.
A vadul támadó, de végül is erélytelen orosz csapatok tömkelege volt az ellen.
Most már, új frontra mentem, behívtak immár harmadszorra,
De, már másfelé, délre, az olasz frontra, Doberdóba.
Igen! Három éve még béke volt.
De! Az óta vad háború tombolt.
Doberdó, kis krajnai szlovén falu,
Már lerombolva… a látvány sanyarú.
Nekünk a Doberdó, régen nem csak, egy kisebb helyiséget jelentett,
Hanem az ott elterülő -tizenöt kilométeres ha, lehetett-,
Dél felél nyúló fennsíkot, ahol háborúzni nagyon jól lehetett.
Ez igen gyér növényzetű, szikla, szikla hátán vidék volt,
Vér áztatta terület volt… isonzói szakasz, olasz front.
Mit csapataink végigharcoltak, az a negyedik isonzói csata,
Amit találtunk, színig telt katonakórházak és tömegsírok hada.
Én ahová kerültem, a sereg hegyi dandárja
És lettem én az utász rohamosztag parancsnoka.
Lövések hallatszottak, a légben mind kinyíltak a pamacsok,
Közben az olasz gépek felettünk, csak keringtek, mint a sasok.
Néha, messzebb de, a földön voltak kisebb bombarobbanások.
Arnold, felkalauzolt egy meredek és nagyon csúszós kopár sziklára,
Fent aztán elénk tárult a doberdói fennsík, komor-szépségű tája.
A nap ugyan ragyogott, de a vidéket bevonta a ködszerű pára.
Balra, vakító verőfényben ért össze az éggel az Adria,
Jobbra a kékes messzeségben volt a Keleti-Alpok nyúlványa.
Mögöttünk meg a földig rombolt városok, Görz, Gradiska látványa.
Öt nap múlva lesz, hogy a zászlóaljunkat bevetik a tűzvonalba,
És leváltunk egy elnyűtt csapatot, a doberdói véringoványba…
Vecsés, 2016. augusztus 31. - Kustra Ferenc József – népszerű történelem! Íródott: Zalka Máté: Doberdó c. önéletrajzi-dokumentumregénye alapján.
Már a múltban mondták: hajózni muszáj…
Emlékezni muszáj és hajózni is kell,
De, tele vagyok mindenféle emlékkel.
Öregen már észlelem, hogy életemen csak a foszladozó férc vagyok,
Turkálni a múltban, belelátni jövőbe? Így nem tudom, mit akarok…
(3 soros-zárttükrös anaforában)
Életemben szinte dühöngött a végtelen szomorúság,
Életemet körbeölelte egy földöntúli gyarlóság…
Életemben szinte dühöngött a végtelen szomorúság.
Tavasszal már idejekorán a virágbimbók sírnak,
Tavasszal van újraéledés, ősszel mind lehullanak…
Tavasszal már idejekorán a virágbimbók sírnak,
(Septolet)
Múltam romváros…
Nem sármos…
Nem bájos…
Múltam emlékhalmaz,
De sokat kifogalmaz,
Újjáfogalmaz,
Engem meg bántalmaz.
*
(Bokorrímes)
Fogynak, mind eltűnnek sorjában a megfakult képek,
Pedig voltak őseim között nagymenő vitézek,
És bizony, már nincsenek is meg a régi fényképek!
(Anaforás)
Éltemet áthatja már a mély, pince-dohos szag,
Én ezen nem változtathatok akaratilag.
Éltem kiveszőben, sorsirány a temetőben,
Én már elmúlóban, nincs mit tenni szemfedőben…
(Senrjú, fél haiku láncban)
Régi emlékek
Búslakodnak, mind velem.
Lomos kacatok.
*
Régi emlékek,
Biz’ elhalványulóban…
Körbe; romfalak.
*
Régi emlékek,
Időt múlt veszteségek.
Minden csak múlik!
*
Naponta eszembe vannak a régi szeretteim,
Naponta lepucolom fakult lélekélményeim…
A lépcsők is ódonok, pont olyként töredezettek,
Ráadásul testem is, lelkem is megöregedtek.
(3 soros- zárttükrös, anaforás, belsőrímes)
Hol vagy már régi életem, amikor még remény tartott életben,
Hol vagy már régi életem, újként már sohasem… át nem élhettem…
Hol vagy már régi életem, amikor még remény tartott életben.
*
(Senrjon)
Múlik az időm, gyorsan,
Betakar… a porlepte homok.
Múlt-kirándulás.
*
De, már a múlt köde takaró!
Bénán fanyalgok!
*
Életbál el-végesül,
Én meg készülök odaátra.
Egyedül megyek!
*
(Anaforás, 3 soros-zárttükrös)
Emlékeim csak az enyémek, biztosan velem halnak,
Emlékeim akkor már… nem lesznek nekem több alkalmak…
Emlékeim csak az enyémek, biztosan velem halnak.
(Apeva csokor anaforában)
A
Múltam
Régi már.
Köd-fátyolos,
Saját emlékek.
A
Végbe…
Elviszem.
Idejétmúlt,
Saját emlékek.
A
Múltam
Másoknak
Érdektelen.
Saját emlékek.
Vecsés, 2020. május 11. – Kustra Ferenc József – íródott: Alloiostrofikus versformában.
Emlékezni muszáj és hajózni is kell,
De, tele vagyok mindenféle emlékkel.
Öregen már észlelem, hogy életemen csak a foszladozó férc vagyok,
Turkálni a múltban, belelátni jövőbe? Így nem tudom, mit akarok…
(3 soros-zárttükrös anaforában)
Életemben szinte dühöngött a végtelen szomorúság,
Életemet körbeölelte egy földöntúli gyarlóság…
Életemben szinte dühöngött a végtelen szomorúság.
Tavasszal már idejekorán a virágbimbók sírnak,
Tavasszal van újraéledés, ősszel mind lehullanak…
Tavasszal már idejekorán a virágbimbók sírnak,
(Septolet)
Múltam romváros…
Nem sármos…
Nem bájos…
Múltam emlékhalmaz,
De sokat kifogalmaz,
Újjáfogalmaz,
Engem meg bántalmaz.
*
(Bokorrímes)
Fogynak, mind eltűnnek sorjában a megfakult képek,
Pedig voltak őseim között nagymenő vitézek,
És bizony, már nincsenek is meg a régi fényképek!
(Anaforás)
Éltemet áthatja már a mély, pince-dohos szag,
Én ezen nem változtathatok akaratilag.
Éltem kiveszőben, sorsirány a temetőben,
Én már elmúlóban, nincs mit tenni szemfedőben…
(Senrjú, fél haiku láncban)
Régi emlékek
Búslakodnak, mind velem.
Lomos kacatok.
*
Régi emlékek,
Biz’ elhalványulóban…
Körbe; romfalak.
*
Régi emlékek,
Időt múlt veszteségek.
Minden csak múlik!
*
Naponta eszembe vannak a régi szeretteim,
Naponta lepucolom fakult lélekélményeim…
A lépcsők is ódonok, pont olyként töredezettek,
Ráadásul testem is, lelkem is megöregedtek.
(3 soros- zárttükrös, anaforás, belsőrímes)
Hol vagy már régi életem, amikor még remény tartott életben,
Hol vagy már régi életem, újként már sohasem… át nem élhettem…
Hol vagy már régi életem, amikor még remény tartott életben.
*
(Senrjon)
Múlik az időm, gyorsan,
Betakar… a porlepte homok.
Múlt-kirándulás.
*
De, már a múlt köde takaró!
Bénán fanyalgok!
*
Életbál el-végesül,
Én meg készülök odaátra.
Egyedül megyek!
*
(Anaforás, 3 soros-zárttükrös)
Emlékeim csak az enyémek, biztosan velem halnak,
Emlékeim akkor már… nem lesznek nekem több alkalmak…
Emlékeim csak az enyémek, biztosan velem halnak.
(Apeva csokor anaforában)
A
Múltam
Régi már.
Köd-fátyolos,
Saját emlékek.
A
Végbe…
Elviszem.
Idejétmúlt,
Saját emlékek.
A
Múltam
Másoknak
Érdektelen.
Saját emlékek.
Vecsés, 2020. május 11. – Kustra Ferenc József – íródott: Alloiostrofikus versformában.
