Csendes magányból a mézeshetek után
Ujra belépek a nagyvilág zajába,
Hol annyi sáros láb gonoszul vagy bután
Kedélyemnek fejér köntösére hága.
Mielőtt ott lennék a nagy kőhalomban,
A fővárosban, hol oly hűsen fuj a szél,
Egyet pihenek még kicsiny hajlékodban,
Leülök, barátom, meleg tűzhelyednél.

Üdvezlégy másodszor!... a tavasz tarkállott,
Amidőn először látogattalak meg,
Most bús egyformaság födi a világot,
Bús egyformasága a mogorva ősznek;
De e ború, ámbár eddig egyetérzék
A természettel, most nem sérti kedvemet,
Hisz magammal hordom a tavasz egy részét,
És a legszebbik részt, kis feleségemet.

Ime feleségem... hej be szép az élet,
Mikor az ember így másodmagával van,
Akármit huhognak, akármint itélnek
A magányos baglyok, szomorú odvokban.
Leestem ugyan a szabadság szárnyáról,
Be vagyok kerítve egy kis karikába,
De mért kivánkoznám ki e karikából,
Midőn minden gyönyör ide van bezárva?

Én azonban vizet hordok a Dunába
Beszélvén ilyetén dolgokat tenéked;
Föl van írva szinte sorsod csillagába
Ragyogó betűkkel: boldog házasélet...
Itt hitvesed, amott két virgonc gyermeked!
Gyűljünk össze s űljünk itt körbe mindnyájan,
S tartsunk olyan vidám beszélgetéseket,
Hogy hallgatni még az idő is megálljon;

Igy csaljunk meg ezt a vén hajdút, ki engem
Hej, maholnap megint a dologra kerget...
Egykor a hírvágyat hátamra űltettem,
S most le nem hányhatom a már megúnt nyerget.
Nem a hír, nem a hír többé, mi ösztönöz,
Hogy munkába öljek napot és éjszakát!
Mint napszámos nyúlok iróeszközömhöz,
Aki a sátánnak elalkudta magát.

Tudom, a feledés, mint az éhes kánya
A megölt madárral, elröpűl nevemmel,
Tudom, hogy siket a magyarok hazája,
S mégis énekelek, mert énekelnem kell.
El fogják feledni nevem s bár felednék
Hamar! ugy szeretném túlélni híremet:
Akkor aztán ismét a magamé lennék,
Rózsáim volnának a borostyán helyett.

Azt kivánnám, hogy itt éljek én s hitvesem
Veletek, barátom, nem-zavart magányban,
Míg nem emlékezném már saját magam sem
Arra, hogy divatban voltam hajdanában.
Akkor a dicsőség hozzád el-eljövén
Egyszer itt találna s tán reám ismervén
Mint régi barátját üdvözölne, de én
Felelnék: nem tudom, kihez van szerencsém?

Eh, balgatag beszéd! alig ejtettem ki,
Nevetek, magamat kinevetem érte;
Az isten a magányt nem nekem teremti,
Odavaló vagyok én a csatatérre.
Dobják le testemmel együtt majd nevemet
A sírba, de addig ne bántsa senki sem,
Véglehelletemig nem hagyom a helyet,
Ott esem el bármily sárosan, véresen!

Magyar akácnak érett táskája
Vagyok talán
S magot-hullajtó, nagy megadással
Szóródjak át víg másoknak falán:
Talán ez a sorsom?

Óh, készen vannak az ápolt kertek,
Biztos falak,
Belőlem-élők nagy légiója:
Egy éhes, ifju, kedves csapat
Várja, hogy kidüljek.

Kis türelem még, óh, kedves utódok,
Jön a Halál.
Ezt az Urat még meg.kell ám várni
Hitvány az Élet és ez a Szabály.
Sietni próbálok.

Azután mindegy, ki jöhet, jöjjön,
Mindenki más,
Vessen magvimból akár egy erdőt
Sok váró, apró, dühödt uzsorás;
De én még ma: élek.

Hát megtörtént a párbaj? s élsz-e még?
Ha főbelőttek, - tudósíts felőle,
Írd meg tüstént, hogy Pestre felrohanjak,
És bosszut állja éretted, barátom...
Szó ami szó, de nekem igazán
Nem tetszik, hogy te minden balgaságért
Kész vagy kockára tenni éltedet.
Azt gondolod: lelked-tested szakáll? s ha
Leborotválnak, újolag kinősz?
Csalódol; mert az élet csizmatalp,
S ez nem lesz új, ha egyszer elkopott,
Azért kiméld a drága csizmatalpat,
Amelyet nem szab kétszer senkinek
Az ég vargája, a kőszívü sors. -
S azt gondolod tán: annyi a barátom
Mint fönn az égen a csillag? ha egy
Lehull közűlök, észre sem veszem?
Hiszen tudod jól: mily kis számotok van
Nektek, kik engem őszintén szerettek,
Kik fönntartjátok szívem melegét.
Mért e kis számot megfogyasztani? -
És Ida, Ida, e kedves leány,
Ha téged elveszt ő, mivé lesz? ő
Kinek kivűled nincsen senkije.
Te vagy világa... Lennél oly kegyetlen,
Reászakadni hagynád a világot?
S van még egy... a hon! vagy már elfeledted,
Feledhető-e, amiről beszéltünk
A lelkesűlés lángóráiban?
Ki tudja, mit hoz a kétes jövendő,
Mely álmainknak legkedvesbike,
S akkor hazánknak ránk szüksége lesz. -
Látod barátom, élted mily becses,
Azt a világhoz mennyi lánc köti,
S te mégis könnyelmün kockáztatod.
Ha még nem tértél, térj eszedre már,
S ne légy, mint voltál, olyan balgatag,
Vagy igazabban: oly kétségb'esett...
Kétségbeesni!... milyen gyávaság!...
Kinek van erre több s nagyobb oka,
Mint énnekem? de én szégyenleném ezt.
A szenvedésnek lángjában szivem
Szét fog pattanni, mint a porcelán,
De, mint a jégcsap, szétolvadni nem!...
Megállj, ha Pestre ismét fölmegyek,
Majd megtanitlak én kétségbeesni,
Hogy unokád is megemlegeti.
Vásárra ott benn termek nálatok,
S viszek portékát, de nem holmi gyapjút,
Vagy bőrt, vagy posztót s effélét, azért
Nagyon hiszem, hogy nem lesz kelete.
Mert haj, jó gazda ám a magyar ember!
Amit kutyákon, kártyán s más egyében
Eltékozol, meggazdálkodja könyvön.
A könyvvel ugy van, mint hajdan zsinóros
Nadrágjával s prémes mentéivel volt,
Melyet nagyapja s édesapja vett;
Az szolgált még az ő fiának is.
Hazám, mégsem vagy oly boldogtalan,
Minőnek első pillanatra látszol,
A lelki szükség nem bánt tégedet;
Minden szükséged van, de lelki nincs,
Ettől az egytől megmentett az Isten...
- - Amint mondottam: a vásárra majd
Meglátsz barátom: akkor fölmegyek,
S te rám sem ismersz, ugy megváltozám;
A szép természet megváltoztatott,
Beteg kedélyek e hű orvosa,
Beteg valék én ott tinálatok
A pesti utcák holt, hideg kövén,
Hosszú, sötét árnyként vonult utánam
A csüggedés, az életunalom. -
Ujjászülettem!... a falusi lég, a
Sötét erdőnknek zúgó lombjai,
Lombok felett a csattogó madár,
A fák alatt a hallgatag virágok
Föléleszték elájult lelkemet;
Nem gyűlölöm, mint eddig, a virágot:
Már csak haragszom rája, csak haragszom...
Hogy olyan gyáva, hogy föl nem kiált
Elzárt, elorzott boldogságaért, hogy
Meg nem torolja kincse elrablóin
Évezredeknek szenvedéseit. -
De hinni kezdem, hogy dicső napoknak
Érjük maholnap fényes hajnalát,
Midőn a népek mind fölemelik
A föld porába gázolt fejöket,
S végigmennydörgik a föld kerekén:
"Legyünk rabokból ismét emberek!"
Ez nagyszerü, de véres kor leszen,
És úgy is illik, hogy véres legyen!...
Már vizözön volt, most egy vérözön kell,
Hogy megtisztuljon a világ a szennytől,
Amely fölötte meggyülekezék;
Egy vérözön kell! és ha az lefolyt majd,
A megmosdott föld tiszta szép leend,
És lakni fognak emberek fölötte,
Hasonlitók az isten képihez.

Bűvölőn hangzik dalod, óh barátom
Petrics, és e szű öröm-érzeteknek
Tengerében leng, s feledem keservem,
Hogyha te zengesz.

Zengj! - Ha dús volnék, aranyat fizetnék
Bőven én néked dalodért; de sorsom
Nem kegyel. Csak vers, mit az árva ifju
Nyerhete tőle.

Hát legyen versem dijad és jutalmad,
S majd ha a végzet kiszakaszt karodból
Engem; olvasván ezeket, lebegjen
Dalma eszedben.

Bár szemét rád a sors mosolyogva nyissa,
Bár feléd fordúljon csalfa golyóbissa,
Bár nyájas karokkal kívánjon ölelni,
S páva módjára fénylő szárnyakra emelni,
Bár jőjjön kincsekkel talpig bétakarva,
Nála hízelkedjen a bőségnek szarva:
Ne higyj néki, ne higyj; mert sokan megesnek,
Mikor nála boldog életet keresnek.
Ne higyj; mert amidőn legjobban kecsegtet,
Forrót alád éppen azalatt csepegtet.
Midőn legnyájasabb karokkal öleled,
Akkor rakja tele fúlánkkal kebeled:
Akkor repűl véled az ég tetejére,
Hogy mélyebben vessen pokol fenekére.
Ne higyj hát, barátom! ne higyj, mondom, neki,
Mert halálra csalnak szíreni éneki.

De azért ha bánt is, meg ne rettenj tőle,
Bátor szívvel vond el magadat előle.
Ő asszony s szerencse; minden pontba fordúl,
Nem sok, akár vígan légyen, akár mordúl.
Azért hát, barátom! bár szíved rettentse,
Meg ne rettenj tőle; ő asszony s szerencse.
Ellene a virtus fog lenni kőbástya,
Az ártatlanságnak béfed szent palástja.
Ez az a conductor, amelytől mennyköve
Semmi igaz bőlcset soha meg nem löve.
Ez az a Gibraltár, ez az a citadell,
Melyre minden bombit haszontalan lövell. -

Barátom! kicsiny az, kit vagy elfelejtett
Szúrni a szerencse, vagy kétségbe ejtett.
Rajta vitéz szívvel! ezáltal lettenek
Herkulestől fogva minden félistenek.
Tudod, e világban minden nagy test forog,
Csekély mindaz, ami nyugszik, vagy tántorog:
Hát a napnak dísze már azért elmúla,
Hogy csekély főldünknek alája borúla?
Nem: mert maga szerzi főldünk ábrázatja,
Hogy fele lakosa e fényt nem láthatja.
A mi világunknak szintúgy van szférája;
Ha felette űltünk, borúlunk alája:

Mégis a mi fényünk éppen csak a' lészen,
Csakhogy a vak világ nem láthat egészen.
Ha a nyugvó virtus az élet rózsája:
Arany virtus, mely a tüzet is kiállja.
S nyomorúlt ember az, kinek homlokában
Látszik szerencséje, mint tűkör-formában.
Te, ha orcád éppen más színre vonítod,
A játszi szerencsét öszvetébolyítod,
Ha ő mosolyogva kecsegtet tégedet:
Szedd komor ráncokra stóikus képedet.
Ha ő gorgon hanggal agyarkodik terád:
Nevesd el magadat; s azonnal hátat ád.
Bolond a szerencse, hidd el azt, barátom!
Én a bőlcs észt csupán a bőlcs észbe látom.