Kérlek kedves zakóm, ne bomolj.
Mit tehetnék? Megrágott a moly.
Mentem is rögtön a zakómmal,
Állatbíróságra azonnal.

Kérem a tisztelt bíróságot,
a gazember moly legyen vádlott.
Tönkretette az öltönyömet,
ítéljék el, míg meg nem fizet.

Nevetett a moly az egészen.
Én ruhát eszek, kérem szépen.
Nekem a spájz a ruhásszekrény,
mi mást egyen a moly, ha szegény?

Határozott is a bíróság.
Elfogadták a molynak szavát.
Azóta is ő nálam lakik,
a ruháimból táplálkozik.

Belezümmög a fülembe.
Szemtelen nagyon őkelme.
Ez a szúnyog engem fáraszt.
Nyomjon le pár fekvőtámaszt.

Most elég nyüzüge fajta.
Be van esve a hóna alja.
Hogyha izmosodna kicsit.
Talán kibírná a pacsit.

Ha most adok neki egyet,
akkor többet már nem repked.
Hát inkább elhessegetem.
Hogy ne zümmögjön itt nekem.

Rongyos kendőt lenget a szél a putri ablakán.
Nyomorúság képe látszik sárból tapadt falán.
Egy fáradt, idős asszony hajol fateknő fölé,
egyike annak a kevésnek, ami az övé.

Övé még ezen kívül bánat, és nyomorúság.
Rég elfelejtette már őt az egész világ.
Mint ősi bálvány, úgy maradt itt egyes-egyedül.
Asztalára étel csak néha-néha, ha kerül.

Már megfakult emlékeiben a sok elmúlt vágy.
Régi szerelmeket sem őriz a rozoga ágy.
Egyetlen öröme csak az, ha van betevője.
Nem lesz senki, ki kiviszi majd a temetőbe.

Édes emlékek visszfényét tükrözi
a kihunyt valóság álságos képe.
Fájón gondolok vissza jóra, szépre.
Melynek kertjét bú esője öntözi.

Mi elmúlt, már nem jön vissza soha tán.
Az emlékek is lassan megfakulnak.
Nyomott fájdalommá érik a bánat.
Te már nem jössz vissza jó édesapám.

Az életemben mást nem kérek
légy az enyém adja ég.
Nem rontott meg téged az élet
a te szíved tiszta még.
Mióta előszőr láttalak,
elrabolt a szerelem.
Leghőbb vágyam, hogy azt lássam
gyűrűm csillan kezeden.

Mindent megadnák szerelmedért
nem tudom, hogy érted-e.
Pillantásod tüzében égve
hangod nekem lágy zene.
Kitárt lélekkel kérlek téged
add szívedet csak nekem.
Leghőbb vágyam, hogy azt lássam
gyűrűm csillan kezeden.