Pihennek az ágak, bokrok.
Pihennek a kerti fák.
Bolyonganak búsan sorsok.
Kicsit megállt a világ.

Nem hallatszik szívnek hangja.
Rút festi át a képet.
Sötét lélek ült egy gallyra,
foglyul ejtve a szépet.

Ha élsz még holt lelkekbe zárva,
feltámasztó tüzekre várva,
halld imámat.

Ha még van ki őriz magában,
nevedet suttogva imában,
halld meg szavát.

Ha újra hallik ő szent neve,
feltámad magyarok istene.
Halld szavát!

Sokan várjuk feltámadásod,
hogy szórjad reánk szent áldásod.
Visszavárunk!

Emlékbe merült a fiatalság,
sajnos már örökre elveszett.
Meghaladtam életem delét,
sorsomnak útja idáig vezetett.
Emlékkútba merült az, mikor
gondtalan kor csak nevetett.
Csodák honában élve,
szerelmek daláért repesett.
Elmúlt számomra ez az idő,
vajon hová mehetett?
Ma csak a szép emlékek fűtik számomra
magányosan töltött teleket.

- Én a császár vagyok
és gombócot akarok!
Hallgassatok szavaimra,
és rögtön tálaljatok!

Az uralkodáshoz persze
nagyon keveset értett,
és bármit buzgón aláírt
mit írásban tőle kértek.

Hogy valami baja volt
azt tudta összes népe,
és mégis mint uralkodó
volt megfestve a képe.

Nem nemzett utódot,
és nem is volt ajánlatos.
Mint epilepsziás volt ismert,
meg aztán hogy agy bajos.

A forradalomról az kérdezte:
- Ilyesmi meg van engedve?
De Metternich csak legyintett,
amint bosszúságát leplezte.

Mikor lemondott a trónról
Prágának lett polgára,
de nagyon udvarias volt,
és soha nem szált vitába.

Szerette a szép hölgyeket.
és kalapját nékik emelte.
Végül is egy fenség volt
mert királyi pár nemzette.

Ady Endre elnézésével

Ordít mint az őrült,
Hallgatja ki állja,
S a gitár húrokat
Tépi és cibálja.

Tudja hogy mit akar,
Nem vonít hiába,
Akinek nem tetszik
Töprengjen magába.

Zenés csoda gyerek,
Korszakunk hőse,
Gitárján kívül
Nincs fia, se őse.

Akkora zajt csap
Hogy a holtak kelnek,
De nem az a típus
Kit könnyen megnevelnek.

Őrjöng a tömeg,
És remeg a fal,
Mert végre valaki betört
Új idők új dalaival.

Ez most az életnek
Vad melódiája,
Mi pedig ujjongunk
Egy új kor ritmusára.