Kisalföld gyönyörű tája
mosolyog Öreg-Dunára.
Tavaszi virágillatok.
Örülök, hogy magyar vagyok!

Balaton nyári díszben
hajók ringanak a vízen.
Minket várnak itt a habok.
Örülök, hogy magyar vagyok!

Bakony ősi erdeiben
a lelkem kissé megpihen.
Ősz színeiről dalolok.
Örülök, hogy magyar vagyok!

Szőke Tisza befagyott már,
hólepelben alföldi táj.
Ragyognak rám a csillagok.
Büszkén mondom, magyar vagyok!

Eső esik, ki nem állom
esernyő a jóbarátom.
Béla a béka kesereg,
a fránya eső csepereg.

Arra gondolt Béla béka
lapulevél jó e célra.
Nekem ez így nagyon fura.
Hogyan lehet víziszonya?

Nem is oly rég néked szedtem
Nem is oly rég néked szedtem kinn a réten minden szál virágot,
felcsillanó két szemedben láttam én a földi boldogságot.
Te voltál az ébredésem, tehozzád fűz minden egyes álmom,
nincs olyan, mit meg ne tennék, amikor a mosolyodat látom.

Meleg nyárra hosszú tél jött, elhervadtak már a szép virágok,
te is olyan messze tűntél, kergetve az illó délibábot.
Százezernyi édes emlék, tudom jól, hogy te is épp úgy bánod,
mikor néha lehunyt szemmel halvány arcom magad előtt látod.

Vége lett a hosszú télnek, újra nyílik virág a határon,
énbennem is újra ébred minden egyes féltve őrzött álom.
Ma is épp úgy visszavárlak, tehozzád száll minden sóhajtásom,
nem tudok már mást szeretni rajtad kívül ezen a világon.

Az állatkerti elefánt
nem vett fel ma kardigánt.
Tél van ezért nagyon fázik,
no de nincsen semmi pánik.

A lábaira zokni kell,
bár igaz, hogy csak félsiker.
A füle attól még fázik,
széllel szemben vitorlázik.

Lábújhegyen jött át a hídon,
rám nézett színtelen szemével.
Hangtalan jöttek szavak számon,
csak felém biccentett fejével.

Hideg volt, mint fagyos téli szél,
halál vont köré bús aurát.
Éreztem, ha most hozzám beszél,
megnyitja túlvilág kapuját.

Hangtalanul ment el mellettem,
szó nem hagyta el merev száját,
tudtam, ha rám néz hát elvesztem,
de a halál nem küldött számlát.