Balaton a magyarok nagy, szeretett tengere….
Ő a nagy tavak általunk szeretett remeke.
Mit nekünk Adria és a Csendes óceán?
Csak álmodozunk Balcsiról… nyár legyen, várván…

Hullámai görögve jönnek, mennek,
Parti köveken meg visszaverődnek.
Este a lemenő nap arany sugarai beborítják…
Szembenézve, szemem nem bántja, látom a Nap aranyútját…

Vízi bicikli lágyan ring a hullámokon, amit élvezek,
Ha legközelebb nyaralni megyek, egy jó nagyot majd, bérelek…

Vecsés, 2015. február 27. - Kustra Ferenc József

„Csak én birok versemnek hőse lenni,
első s utolsó mindenik dalomban:
a mindenséget vágyom versbe venni,
de még tovább magamnál nem jutottam.”

A lúdból tollam, nem gyárt maszatot, tintapacát
és gondolatom próbálja felvenni ritmusát
annak, amit néktek akarok, kívánok írni,
hátha szíveteket nagyon megörvendezteti...

A mai nap is elmúlik... lesznek a tegnapok,
sötétedik, kezdenek hullani a csillagok…
Az időm tőlem egy napot ellopott,
de ma is játszott… már elmúlt dallamot.

Íróasztalomon, csonkgyertya remegő lángja világit
és bár... már késő este van, ez a kis fény engemet ámít.
Azt sugallja, írjak még, körmöljek még verset ma este,
de már álmos vagyok, rám feszül az álom lehelete.
Most inkább megyek aludni, jó éjszakát néktek,
holnap... a kelő Napnál írok pár sort tinéktek.

Vecsés, 2013. november 18. – Kustra Ferenc József
Folytassa pályázatra – az idézet Babits Mihály: A lírikus epilógja c. verséből való.

Veled vágyom a szürkülő alkony
lenyugvó csöndes moraját,
veled vágyom a holdfényes estét,
mely fényével hinti be szobám.

Veled vágyom a táguló csöndet,
mely átölel, s magába zár,
az esti sötétség rejtett nyugalmát,
mely belőled áramlik át.

Veled vágyom az éjszaka álmát,
mely fátyolként teríti rám
csöndes nyugalmát, s hűs kezével
simítva lágy csókot ád.

Veled vágyom a virradó hajnalt,
mely elém tár ezer csodát,
elűzve tőlem minden kételyt,
amely a lelkembe váj.

Veled vágyom a földi létet,
a jövőt, az alkonyodást,
csak szeress. Nem kérek többet.
Elég, ha karodba zársz.

Megváltoztam. Múlnak az évek.
Ma már egészen más vagyok,
másképp látom az őszi kertet,
másképp érzem az illatot.
Nemrég még hamvas rózsa nyílott
a sűrű, zöldülő bokrokon,
ma már lehulltak, s ott hevernek
a dértől gyöngyöző pázsiton.
Elhervadtak, ahogyan én is,
bár a szívem még úgy dobog,
mint rég, amikor ifjú voltam,
s nem voltak ráncok arcomon.
De a szívem még ugyan úgy érez,
ma is éppen úgy szeretek
minden jót, amely boldoggá tesz,
s megszépíti az életem.
Ha eső mosott, én bőrig áztam,
s habár a testem remegett,
szívemből olyan melegség áradt,
mely messze űzte a hideget.
Ha vihar volt, gyakran megtépázott,
összetörve a lelkemet,
s mégis: annyiszor talpra álltam!
Mindig volt, ami éltetett.
Ha hideg volt, remegve, félve
őriztem azt, akit szeretek,
meleg kabátként átölelve,
hogy elűzzem tőle a hideget.
S most itt vagyok. Hajamra dér hull,
arcomra sűrű köd szitál,
egyedül, mint egy gyönge nyárfa,
amely oltalmat nem talál.
Még sem félek, hisz van miért élnem!
Van két gyönyörű gyermekem!
S szeretnék értük többet tenni,
hogy ők boldogok legyenek.
Istentől már csak annyit kérek,
csak annyit adjon még énnekem,
hogy tudjak még nekik valamit adni,
amíg a földön megleszek.

Gyöngének hisszük a gyöngyöző párát,
pedig erősebb bárminél,
melytől a szemünk könnybe lábad,
nem lehet gyönge semmiképp.

Jobban félünk a vöröslő tűztől
mely lángoló szikrát szór felénk,
pedig a víz, mely patakban zúdul,
eloltja. Bárhogy fúj a szél.

Többnek hisszük, ki magasra tört fel,
pedig tán gyöngébb bárkinél!
Ki a magasból mélybe fordul,
összetörheti mindenét.

Kevésnek hisszük, ki alulról küzd,
verejtékezve mindenért,
pedig kit bőszült vihar tép meg
edzettebb lehet bárkinél.

Ne nézz a napba! Elvakíthat.
Csak a nap fényét hinti szét,
de mit kiszárít, összeéget,
ott marad, mint egy martalék.

Maradj ott, ahol szelíden, félve,
halvány sugarát ontja szét!
Talán melegét alig érzed,
de nem éget össze semmiképp.